Reita

Öcsém, iderángatnak hajnalok hajnalán, erre azok a nyomorékok, akiket a nyakunkba fognak aggatni, azok meg még késnek is. Annyira kellett nekem ez az egész, mint púp a hátamra… komolyan mondom! A legrosszabb, meg az, hogy össze kell, azzal a vén fasszal költözzek! Ajánlom, hogy ne legyen dilinyós, és ne legyenek fura hóbortjai, mert akkor tutira kitekerem a nyakát… - méláztam el, amikor a főmuksó kiment egy pillanatra az irodából.

- Figyelj, Kai! – nézek rá.

- Igen? – kérdezi kedvesen.

- Ha akármi van, szólsz, és segítek.

- Rendben – mosolyodik el. – Köszönöm szépen. De remélem, hogy nem lesz semmi baj – feleli, majd újra gondolataiba mered, épp, ahogy én.

Ehh? Ez most komoly? Ez a két mitugrász közül lesz valaki a felügyelőm? Istenem… ez szánalom… - csúsztam lejjebb a székben. Gondoljak csak bele! Ilyen fiatalon ilyen munkát vállalni? Vajon milyen világnézete lehet… - forgatom meg a szemem, ők meg közelebb jönnek. A fekete hajú, magas áll meg előttem, de inkább a másikat veszem először szemügyre, mert annak a képe már most nem tetszett, ahogy megláttam. Úgyhogy, öcsi… csak egy ujjal érj hozzá Kai-chanhoz, én letépem a tököd… - néztem rá kicsit sem kedvesen.

- Szia, a nevem Shiroyama Yuu, de szólítsatok nyugodtan Aoinak – szólal meg mellettem, mire ránézek.

- Az enyém meg Takashima Kouyou, de általában, csak Uruhának hívnak – mondja a szöszi is…

- Az én nevem Kai – feleli kedvesen. – Hogy ennek minden jöttmenttel kedvesnek kell lennie… - morgom magamban, de nem válaszolok, hogy engem, hogy hívnak. Főleg, hogy minek? Úgy is tudják már rólam, azt, amit akarnak… ismerem az ilyen aktakukacokat… itt tologatják az aktákat, aztán kapnak egy-egy esetet, és ott meg kiélik a szadista vágyaikat.

- Neked nincs neved? – kérdezi flegmásan a szöszi.

- Már úgy is olvastad, hogy ki vagyok, nem? – felelem foghegyről.

- Rei… - néz rám rosszallóan Kai, mire megforgatom a szemem.

- Szóval Rei – szólal meg a szöszi, mire gyilkos tekintettel nézek rá.

- Neked Reita – felelem morcosan, mire felhúzza az egyik szemöldökét, és inkább vesz egy mély levegőt, hogy ne szóljon vissza… bár, ha megtette volna, akkor számíthat arra, hogy lenyomom…

- És még te röhögtél ki engem… - mondja halkan oda a feketehajúnak, amikor megyünk ki az épületből, mert ők ketten jönnek egymás mellett. – Nekem legalább nem kell jó modorra nevelnem… - kuncogja, mire elég morcosan nézek Kaira, és abból ki tudja olvasni, hogy én inkább vállalnám a börtönt, mint ezeket…

- Rei, ne legyél morcos, csak lesz jobb – mosolyogja, mire morranok egyet.

- Nekem egy ilyen tökkelütött ne mondja meg, hogy mit tegyek… - mondom, mire krákogást hallok hátulról: - Mi van? Megfáztál? – nézek hátra, mire a szöszi elkezd vigyorogni, a fekete hajú meg morcosan néz. – Húúú, de megijedtem… - ülök be a kocsiba, épp úgy, mint Kai. Ők is beülnek, majd elindulunk. Bámulok kifelé az ablakon, és azon gondolkozom, hogy én ilyenkor nem szoktam mászkálni a városban. Főleg nem ezen a részen. Utálom… zsúfolt, büdös, és csak arra emlékeztet, hogy mindig van nálam fontosabb… - sóhajtom, és nézek előre, mire szembetalálom magam a szöszi tekintetével a visszapillantón. - Mit lesel?

- Csendben sokkal intelligensebbnek tűnsz… - mondja, fennhéjázón, mintha sokkal magasabb rendű lenne nálam. Utálom az ilyet, utálom az olyan embereket, akik azt hiszik, hogy sokkal többet érnek a másiknál. Csak is azért, mert van munkája, van lakása, és ebben a kibaszott szar világban él…

- Te, meg bunkó vagy! – szólal meg Kai, még mielőtt én reagálnék, ezen pedig elnevetem magam.

- És ez enyhe kifejezés volt – teszem hozzá. Láttam, hogy kikerekedett a csávó szeme a visszapillantóban, és ez még jobban tetszett.

Az út további felében nem beszélünk semmit, mindenki csöndbe van. Egy kinézetre szép házhoz parkol le, nem túl nagy, de nem is túl kicsi… - szállunk ki, és ekkor látom meg, hogy nem is felfelé van építve, hanem hátrafelé… azaz nem éppen kicsi ház…

- Köszi, a fuvart – mondja a feketehajú, ebből konstatálom, hogy mennek is. A szöszi int, én meg elköszönök Kaitól, úgyhogy megölelem:

- Figyelj, nagyon nem szimpi a szöszi búrája, akármi van… csak egy ujjal érjen hozzád és kiherélem… - suttogom Kai fülébe, mire még jobban megölel, majd miután elváltunk mosolyogva bólint egyet, és visszaül a kocsiba. Zsebre tett kézzel nézem, ahogy elmennek, és már most hiányzik… vele nőttem fel… mindig mellettem volt… és most rossz, hogy nem fogom látni.

- Mit mondtál neki, amire bólintott? Ugye nem akarsz megszökni? – lép mellém, mire nem mondok semmit, majd amikor már nem látom, a kocsit elindulok az ajtó felé. – Nem tanítottak meg beszélni? – jön utánam, és nyitja ki az ajtót.

- Hol lesz a szobám? – kérdezem, mire megráncolja a szemöldökét.

- Megmutatom – indul el, én meg követem. – Ez lenne az – nyit ki egy ajtót, majd beenged, majd bejön utánam. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi… csak a világos falszínnel van egy kis bajom… - Hozok majd ágyneműt, mert azt még nem volt időm megcsinálni… - mondja, majd eltűnik egy percre, én meg odamegyek az ablakhoz, és kinézek rajta. Visszajön, és leteszi az ágyra az ágyneműt, majd megáll az ajtóban. Áll ott egy darabig, én meg nem fordulok oda felé, csak nézem az udvart. Sok fa, szinte erdős hangulatot idéz… - Azt hiszem, oda szeretni fogok kijárni… - forgatom meg egy kicsit a fejemet, mire megszólal:

- Most megyek, csinálok kaját, utána pedig megbeszéljük, hogy mit szabad, és mit nem… - fordul meg, és menne ki, mire megszólalok:

- Mond meg a haverodnak, hogy ne nyúljon hozzá Kaihoz, mert kinyírom.

- Hogy mi? – hallom hitetlenkedő hangját.

- Jól hallottad – fordulok felé. – Ismerem már az ilyen szex mániás, kéjenceket… az, ahogy végig mérte, amikor bejött… kicsit sem volt szimpatikus. Úgyhogy, jobb lesz, ha megmondod neki, mert úgy sokkal jobban jár, mintha én tenném meg – mondom az egészet semleges tekintettek, mire megrázza a fejét.

- Nem kellene fenyegetőznöd, még akkor sem, ha a szerelmed.

- Ki mondta, hogy fenyegetőzöm. Csak egy baráti jó tanácsot adtam, amit illik betartani – felelem.

- Baráti jó tanács, mi? – ráncolja meg szemöldökét. – Attól tartok én is…

- Neked inkább mástól kellene… - csúszik ki a számon, mire kikerekednek a szemei.

- Hogy mit mondtál? – jön beljebb idegesen.

- Semmit – vonok vállat.

- Nekem nem úgy tűnt! – kezd el hepciáskodni, és papolni nekem, arról, hogy miért is kerültem ide, és hogy mit is kellene nekem tennem. Hogy örülnöm kellene, hogy van valaki, aki segíteni akar rajtam, és hogy nem egyből a börtönbe kerültem, mert azt nem éltem volna túl, meg hasonló apróságok. De ezt mind olyan hisztérikusan adja elő, hogy képtelen vagyok másra gondolni csak arra, hogy tuti uke a drága…

- Befejezted? – kérdezem meg, mikor egy pillanatra elhallgatott. Na, de ettől a kérdéstől megint bepöccent az agya, és elkezdett megint magyarázni, hogy mekkora kis szerencsétlenség vagyok, meg hasonlók…

Hát meg kell, hogy mondjam, hogy egyik fülemen bement, a másikon meg kijött, mivel olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket meg sem tettem… szóval az, hogy az utcán vagyok, és terítek, miért függ össze azzal, hogy magamat is lövöm, vagy szívok… mert szerintem nincs olyan fejem, és nem is csináltam soha olyat!

- Világos voltam? – kérdezi, mire majdnem elröhögöm magam, mert olyan képet vág. Nyelek egyet, majd, mintha meg sem hallottam volna kérdését, megszólalok. Mert már nem tudom magamban tartani a számomra legfoglalkoztatóbb kérdést:

- Mond csak… mikor raktak meg utoljára? Mert, amilyen hisztérika vagy nem hiszem, hogy sűrűn… hülye lehet az, aki el tud viselni… - a kérdésem hallatán egyből elvörösödik, ami nagyon kívánatossá teszi, majd miután eljutott a tudatáig, hogy ez egyáltalán nem bók féle volt, hanem oltás… nos, falfehér lesz, és idegbeteg. Püffögve megy az ajtóig, majd becsapja maga után. Amint ez megtörténik, nem tudom tovább tartani… elröhögöm magam.

Hát komolyan kész vagyok… nem gondoltam volna, hogy ennyire ki lehet hozni a sodrából. Ez tetszik… úgy érzem, le fogom tudni kötni majd magam Ha meg túlságosan is idegesítő lesz, akkor meg simán húzhatom az agyát… - nyitom ki az ablakot, és ugrom ki rajta, majd becsukom magam mögött. Kellemes környezet… kellemes kis udvar. A másik ház miatt - ami az egyik „falat” adja a kertnek-, nem tud besütni olyan mértékben a Nap, ami kellemes rejtélyes, és nyugodt hangulatot ad. Egy pad is van kint az egyik falnál, de azt inkább nem használom… szem előtt lenne, és már elég korhadt, ki tudja, mikor szakadna le alattam. És mivel szeretek fára mászni – még mindig -, így keresek magamnak egy nagyobb fát, amit elbír és felmászom rá. Mivel nagyon nagy lombja van még, nem látszódom, de én, kilátok onnan. És pont belátok a konyhába, ahol tesz, vesz. Az egész főzést szemmel követem, néha pedig nem tudom nevetés nélkül megállni. Amikor valamit mérnie kellett, akkor mindig hülye fejet vágott… és még az ujját is leforrázta, a szerencsétlenje, és elkezdett rohangálni körbe-körbe, mint a hülyék… na, akkor majdnem leestem a fáról, úgy elkapott a röhögő görcs. Igazából, gondoltam, hogy nem ilyen béna mindig, csak ideges volt. Gondolom, jól felhúztam az agyát… na… de akkor meg mit tenne, ha őt húznám fel… hm… fogadok ott is hisztéria lenne… kíváncsi lennék tényleg, hogy ki viseli el őt egy párkapcsolatban… bár most még nem kellene téves és előzetes következtetéseket levonnom. Ezeket majd egy kis idő után könnyebb lesz kitalálnom…

Már egy ideje nem volt a konyhában, így körül néztem, hogy látom e valahol, de nem láttam. Csak az ajtó csapkodását hallottam, majd azt, hogy kiront, a kertbe miközben telefonál.

- Ezt nem hiszem el! Ez a hülye megszökött! – dohogja a telefonba, miközben körbenéz. – Hogy lehet valaki ennyire önfejű, önelégült, vadbarom? – Hm… kedves jelzők… ő gondolom a következtetésekkel nem akart várni… - gondolom magamban, majd meghallom, amint visszament a lakásba. Lemásztam a fáról, és visszamásztam az ablakon, és mivel nem akartam szólni neki, hogy „hello, itt vagyok” elmentem hugyozni. Épp nagyban hugyozok, amikor rám töri az ajtót, én meg erre nem számítva, megugrom:

- Ó baszd meg! – kiáltom el magam. – Lehugyoztam a kezem miattad! – fejezem be a hugyozást, és teszem el. Ő meg megdermedten áll.

- Téves… itt van… - teszi le a telefont, én meg közben nekiálltam kezet mosni.

- Nekem ezek után ne papolj jó neveltségről, mert te sem tudod mi az! – megyek el mellette, és követem a finom illatokat. Ő meg fél perc múlva utánam jön.

- Hol a búbánatos fenében voltál?

- A szobámban – felelem, és nézem kaját.

- De ott nem voltál, amikor bementem! Sem a fürdőben!! – mondja idegesen.

- De, de! Ott voltam… - bólogatom, mire elkezd gondolkozni. – Istenem… ez mennyire hülye…

- Lehet, nem néztem jól körbe… - motyogja.

- És még neked kellene engem jó útra terelni… - szedem ki mind a kettőnknek a kaját, és teszem le az asztalra. – Ülj le, kajás vagyok! – mondom neki, mire kerek szemekkel mered rám.

- Ne te mondd már meg, hogy mit tegyek!

- Kuss, és egyél! – kezdek neki a vacsorának, mire duzzogva leül, majd nekiáll ő is. - Nem is rossz a kaja… rosszabbra számítottam… - gondolkozom el, mire elkezd beszélni, de a második mondatánál megállítom:

- Nem fognád be? Kajálás közben nem szokás beszélni! – morgom kicsit sem kedvesen, mert egyáltalán nem vagyok oda azért, hogy hallgassam még kaja közben is. És azt amúgy is nagyon rühellem, a száját ilyenkor használja másra, és ne beszédre. Duzzogva eszi meg a kajáját, majd miután befejeztük nem bírja tovább, és megint elkezd papolni. Most arról osztja az észt, hogy ma még jó lenne elmenni a cuccaimért, meg, hogy ne próbáljak meg egyszer sem elszökni. Meg, hogy egy ideig nem mehetek egyedül sehova… meg, hogy holnap már mehetek a „munkámra”, amit persze nem árult el. Egyáltalán nem voltam valami vidám, sem pedig nyugodt, az új „állásom” miatt… kíváncsi leszek rá, hogy mivel akar majd megszívatni… - teszem a tányéromat a mosogatóba, majd elmegyek felvenni a dzsekimet, mert már kezd lemenni a nap, és azért a hőmérséklet is…

Beültünk a kocsijába, és elautóztunk a lakásomhoz. Láttam rajta, hogy a hideg végigfut a hátán, amikor megállunk a lakásom előtt. Nos, nem épp luxus környéken van. Sőt egyáltalán nem jó környéken van.

- Hát… nem csodálom, hogy rossz útra tértél… - morogja, miközben ide-oda néz, míg fel nem megyünk a legfelső emeletre.

- Olyan szánalmas, hogy az emberek legtöbbje a szemének hisz, és nem akarja megismerni a másik valódi énjét… - nyitom ki a lakásomat, majd megyek be. – Szánalmasak az emberek. Ez a világ sokkal különb, mint amiben te élsz – veszem le a cipőmet, ő meg némán követ. Majd kikerekedik a szeme… gondolom valami lepukkant, koszos, nem rendszerezett lakást várt, vagy még azt se…

Attól, hogy nem élek úgy, ahogy megtehetném, és inkább az ilyen környezetet, környéket választottam, az még nem jelenti azt, hogy nem szeretem magam körül a rendet, és a tisztaságot.

- Ne tátsd a szád, mert még valami beleszáll – megyek be a hálómba, ahová követ. – Minek jössz ide is utánam. Nem fogok kiugrani az ablakon, nincs halálvágyam… - veszem elő táskámat, és kezdek el belepakolni.

- Kíváncsi vagyok rá, hogy miért lettél ilyen – mondja komolyan, de szeméből látom, hogy ezt inkább magától kérdezte, mert elmélázott.

- Semmi közöd hozzá – lököm ki az ajtó. – Kész vagyok – mondom, mire bólint. Már majdnem az ajtóban vagyunk, amikor eszembe jut, hogy valamit elfelejtettem. – Várj! –teszem le a cuccom, majd megyek vissza.

- Gitár? – ráncolja meg a szemöldökét, amikor meglát.

- Mindenkinek van hobbija – vonok vállat, és követem őt vissza a kocsihoz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.