Reita

Nem tudom, hogy miért ver engem ennyire a sors. De most már tényleg jó lenne, ha nem szívatna folyton. Mert kezd nagyon elegem lenni.

Először kukásnak néz, és szemetet szedni visz! Oké… nyeljük le, mert azért csak próbál segíteni… ott kinyögöm, hogy utálom az embereket, erre elvisz egy óvodába?! Hát normális az ilyen?! Fogadok, hogy azt csak azért csinálta, hogy nekem keresztbe tegyen, és az elejétől élvezte a dolgot, hogy mennyire idegesít. Ezt akkor már teljes mértékben tudtam, amikor a semmi közepén kötöttünk ki. Egy farmra hozott, ahol „jobbnál jobb” munkák vannak. Amiket életemben nem csináltam, és nem akartam kipróbálni. Utálom a vidéket, kiskoromban sem vettek rá, azon a pár alkalmon, hogy kidugjam a fejem a házból, ilyen helyeken a nagypapámnál… nem, hogy most?! Most még jobban utálom… - megyek ki Aoi után az állatokhoz, mert a tata azt mondta, hogy majd ő megmondja, mit kell, csináljak.

Az az ökör meg még élvezi is, hogy szívathat, én meg még adom neki az ötleteket… miért nem tudok néha lakatot tenni arra a nagy számra?! – szidtam magam, miközben a malacok felé vettük az irányt. A MALACOK FELÉ! – Ez a csávó komolyan zakkant! Még, hogy mindenki meggyógyult, akit ő vett a szárnyai alá… na, persze! Vagy inkább jónak tettették magukat, csak, hogy szabaduljanak tőle! – állok meg az ajtóban, és nem akaródzik bemenni. – NEM AKAROOOOOM! – hisztizek magamban.

- Na, mi az Hime-chan, félsz egy kis kosztól? – kérdezi fennhéjázón, mire grimaszolok egyet… - A drága anyád a Hime-chan! Az! Még egy ilyen beszólása van, és megbánja…

- Ha kosz lenne, akkor még esetleg! DE EZ SZAR! NAGY-RAKÁS-SZAR! – tárom szét a kezem. – Ne mondd nekem, hogy te, ezt élvezed?!

- De, mondom. Szeretek segíteni másokon, és szeretem a természetet! – egyenesedik ki, én meg veszek egy mély levegőt… amit nem jól tettem, mert így még jobban érzem ezt a rohadt büdöset… - Remélem Kai jobb helyen van… és az a fasz sem ér hozzá… - veszek magamon erőt, és megyek oda, ahova Aoi mondta. Ahol egyből betámad egy malac…

- Na, takarodsz innen! Mert idő előtt leszel az asztalon! – fújtatom, és a lapáttal arrébb lökdösöm… de egy két mázsás állatot arrébb lökdösni… nem egy könnyű dolog, főleg, hogy még a negyedét sem teszem ki… Ezen pedig Aoi elkezd nevetni. – Mit nevetsz? Vagy te annyira szereted a malacokat? Az már egy kicsit sok lenne…

- Miért lenne sok? – hagyja abba a kuncogást. – Csak szeretem a természetet – erre megforgatom a szemem.

- A természet zöld, sok fával, friss illattal. Ha lehet, akkor erdő, vagy egy tó mellett. Nem pedig egy rakás szar közepén nevezem én, szerethetőnek a természetet! – mondom durcásan, az a dagadt dög meg majdnem fellök. Szerencse, hogy ott a lapát, és azzal megtámasztom magam, mert, ha nem akkor tuti, hogy egy szarkupacban landolok… - Ne röhögj! – horkanok fel, mire a malac elkezdi rágni a gatyám szárát, és megrántja, én meg a seggemen landolok. – Húúú… azt a rohadt kurva életbe! Hogy az a jó… - dühöngök magamban, és próbálok felkelni, de elvonja a figyelmemet az, hogy Aoi szakad a röhögéstől. – Áhh… szóval ilyen marha mókásnak tartod, ha én a szarban fetrengek… - húzom fel egyik szemöldököm, majd a lapátért nyúlok, és „véletlenül” rá lapátolok egy nagy adag szart.

- Hééééj! – kiált fel azonnal. – Vigyázhatnál!

- Oh, bocsánat! Csak nem rád ment? – tetetem az ártatlant. – Véletlen volt… - játszom direkt túl, mire összehunyorítja szemeit, és lerázza magát, mire megint rádobok egy kupacot, és most én röhögök ideges ábrázatán. Durcás képpel néz rám, amitől még jobban elnevetem magam.

- Szóval viccesnek tartod? – húzza fel szemöldökét, mire oldalamat kezdem fogni, mert már annyira fáj a nevetés. Hirtelen fagy le a mosolyom, amikor felém tartja a lapátját, rajta egy nagy adag szarral.

- Meg ne próbáld! – mutatom felé mutatóujjam, és hátrálnék egy kicsit, de a malacok meggátolnak benne. Aoi meg ezt kihasználja, és rám dobja az egészet… ettől, meg a malacoktól, nagyot huppanok a földön, ő meg fennhéjázón, vigyorogva odajön:

- Miért? Mit teszel? – hajol egy kicsit közelebb, mire gyilkos tekintettel meredek rá. Majd egy hírtelen jött gondolattól fogva, megragadom lábát, és kirántom alóla, ő meg hanyatt dobja magát. Feltolom magam, és fölé mászom.

- Nem fogom hagyni, hogy szórakozz… - mondom komoran a képébe. – Ha én szívok, akkor te iiiii… - találom magam háton, a szarban… és itt szakadt el valami, és szállt el az agyam. Innentől kezdve úgy estünk egymásnak, mint két ötéves egy nyalókért. Nem gondoltam volna soha életemben, hogy trágyacsatázni fogok… de megtettem! Az a kis szemét, ne szórakozzon velem! – nyomom le a földre, és ülök csípőjére.

- Öhm… nem akarok zavarni… - halljuk meg a tata hangját, mire mind a ketten odanézünk.

- NEM ZAVAR! – mondjuk egyszerre, morcosan, mire egymásra nézünk, és fújtatni kezdünk.

- Öhm… veszem észre… de a trágyát lapátolni kell… és nem benne fetrengeni… - mondja, mire mind a ketten gyilkos tekintettel meredünk az öregre. Vagy legalábbis én… - De nem gondoltam volna, hogy Aoi-san kikezdene veled… - na, itt kikerekedik a szemünk.

- DE ÉN NEM KEZDTEM VELE KI! – horkan fel, és rúg le magáról. – Csak ez a suhanc rosszabb, mint gondoltam! – megy oda morcosan a papához, és megy vissza vele.

Szóval suhanc… akkor legalább tudom, hogy mit gondol. Bár miért vártam ennél többet. Ő is csak olyan, mint mások. Fogalmam sincs, hogy miért lett olyan, amilyen. De az is biztos, hogy valami fura élvezetet adhat neki, hogy másokat így pesztrál, és szívathat… de az tuti, hogy velem nem szórakozhat. Ha meg megpróbálja, kamatostul visszakapja! – veszem fel a lapátot, és támaszkodom rá.

- Még, hogy én, meg ő?! Na, persze… - forgatom meg a szemem, és csinálom meg, amit kellett volna. Nem, egyáltalán nem azért, mert tetszett a dolog, vagy, mert ezt kellett volna. Vagy esetleg azért, hogy imponáljon annak a hülye fejének… nem. Egyszerűen csak azért, mert nem akartam utána a nyavalygását hallgatni. Eltettem oda a felszerelést, ahová mondta, utána meg a ház felé vettem az irányt.

Milyen jó lenne nem itt lenni… Remélem Kaijal minden rendben van. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha valami történne vele… elég, hogy miattam szív… - veszem le a cipőmet a teraszon. Majd ülök ott egy darabig. De tényleg csak egy darabig, mert Aoi jön ki a papával.

- Te itt vagy? Nem a feladatodat kellene csinálnod, amit kiadtam neked? – kérdezi komoran, mire megvonom a vállamat. – Ha kérdeznek, válaszolni kellene! – erre megforgatom a szemem.

- Most, hogy nincs a közeledben trágya, amiben fetrenghetnél, mást keresel, hogy szórakoztasd magad? – nézek fel rá, ő meg már most pukkad.

- Azt hiszem, én megnézem a tyúkokat… - szól közbe a papi és totyog a dolgára.

- Pimasz vagy! Azonnal menj és csináld meg, amit rád bíztam! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem megyek – állok fel, és kezdenék el vetkőzni, mert nem akarok szarosan közlekedni a lakásban.

- Hogy mit mondtál?! – kérdezi, mire leveszem a felsőmet, és ránézek, ő meg kerek szemekkel mered rám.

- Azt, hogy nem, megyek! Esetleg írjam meg levélben, hogy felfogd? – hajtom össze a felsőm, és dobom a cipőm mellé.

- Miért? Talán tudsz? – kérdezi gúnyosan, mire grimaszolok egyet.

- Marha szellemes volt… - felelem, és leveszem a nadrágom, mire:

- HÉJ! ÁLLJ! TE MEG MIT CSINÁLSZ? – kezd el kapálózni, hogy vegyem vissza a nadrágomat, mire hülye fejjel meredek rá, és nézem kipirult arcát. – Ez tényleg sötét… - döntöm el magamban, miközben a papi visszacsoszog, és megáll Aoi mellett. – Vedd azonnal vissza őket!

- Dehogy veszem! Lehet, hogy téged nem tanítottak meg rá, de dzsuvás ruhával nem szokás a lakásba menni! – mondom neki, majd a papira nézek. – Megmutatná, hogy hol lesz az én szobám? Kellene valami ruha…

- Ó, hogyne, csak jöjjön utánam! – nyújtja ki kezét, én meg előtte bemegyek, ő meg csoszog utánam. Felvezet az emeletre, és megmutat egy szobát.

- Na, ne! Most, ez ugye nem komoly?! – nézek rá kérdőn, amikor KÉT ágyat látok meg, és elég közel egymáshoz.

- Mármint mi, fiacskám?

- Egy: nem vagyok a fiacskája. Kettő: hogy ugye nem fogok azzal a hülyével együtt aludni?! – egy pillanatra elgondolkozik, majd elkezd bólogatni.

- De, igen… együtt.

- De miért? Akkora ez a ház! És egyedül lakik benne! Miért kell nekünk kettőnknek egy szobában lenni?! – akadok ki.

- Az én ötletem volt – hallom meg Aoi hangját, aki az ajtót támasztja összekulcsolt kézzel.

- Pedofil! Túl öreg vagy! – mondom. – Keress valami más játékszert! – fogom meg táskámat, amit az egyik ágy mellett észrevettem. A papi meg elkezdett kuncogni, amit én is megtennék, de akkor nem venné elég komolyan… és elcseszném a beszólásomat.

- Te kis… - kezd el morogni.

- Suhanc? – egyenesedem fel, és nézek rá felhúzott szemöldökkel. – A suhanc, most elmegy fürdeni, ha nem gond – nézek a papira. – Merre van?

- Odakint, a másik épületben.

- Hogy hol? – kerekedik ki a szemem, és reménykedem benne, hogy nem mondott igazat.

- Kint a kisházban van a fürdőszoba.

- Mi van Hime-chan? Csak nem gond? – kérdezi Aoi, felhúzott szemöldökkel, gúnyosan.

- IGEN! Ez egy bazi nagy ház! Miért nem idebent van?!

- Csak nem fél a fiatalúr a sötétben? – kérdezi a papi. – Mi a fasz van? Már ő is engem akar basztatni? Na neeeem, az durva lenne!

- Hagyjuk! – veszek ki tiszta ruhát a táskámból, és megyünk ki mellette. Inkább befogom a számat, mert nem akarok veszekedni arról, hogy miért nem akarok kint fürdeni. Igazából nem ezzel van gondom, hanem azzal, hogy olyan, mintha a kőkorban lennék, gyerekekkel körülvéve. De tényleg. Nekem semmi bajom nem volt. Elvoltam a saját világomban, a saját életemmel… nem kellett volna, hogy rám szálljanak. Senki sem érti meg teljesen a másik érzéseit, gondolatait… senki, sehogy. Mert azok nem a sajátjai. Esetleg megpróbálhat valamit átvenni a másikból, de az is semmissé válik rövid időn belül, és akkor megint ott lesz az üresség, és megint egyedül lesz az illető… akkor is, ha körülötte sokan vannak… - tettem le a cuccom, és kezdtem el fürdeni. – Még szerencse, hogy nem kell lavórba fürdeni, vagy külön vizet melegíteni… most már ezen sem csodálkoznék… - suvickolom le magamról a sok trágyát. A testemnek nagyon jól esik a víz, és az orromnak is, hogy már nem bűzlök. Csak egy boxert, és egy felsőt hoztam ki, mert már nem áll szándékomban semmit sem csinálni. Ahhoz túl hülye ez a két ember! – megyek vissza a házba.

- Miért nem mondtad, hogy megcsináltad, már amit rád bíztam? – hallom meg hátam mögül Aoi hangját.

- Minek? Van szemed… észrevetted volna – kezdem el felhúzni az ágyneműmet.

- De akkor nem kellett volna veszekednem veled.

- Vagy először meg kellett volna, hogy nézd, hogy meg csináltam e – fordulok felé, és húzom fel egyik szemöldökömet.

- Ebben igazad van, de akkor sem kellene ennyire ellenkezned. Szeretnék neked segíteni, tudom, hogy tudok! Csak hagynod kellene!

- Sok mindent tudsz. Biztos, hogy sok mindent átéltél, és sok mindent láttál. De egy ember sem ugyanolyan. Te pedig nem tudsz mindenkin segíteni.

- Miért mondod ezt? Tudok, csak akarni kell, mind a két félnek. De, ha te úgy állsz a dologhoz, hogy ennek semmi értelme, és semmi esély arra, hogy jobb legyen, akkor tényleg nem fog menni. – Nem hiszem el, hogy ennek is most kell lelkizni, nekiállni… ehhez egyáltalán nincs kedvem. Fogalma sincs, hogy milyen, ha az ember elveszti azokat, akik fontosak. És ezt úgy, hogy körülötte maradnak. A segítség, amit kérhet? Rosszabb annál, amilyen helyzetben van, és a halál csak egy fajtája annak a megkönnyebbülésnek, amit az élet adhat. Ne mondja nekem, hogy meg tud érteni, és segíteni tud. Egy olyan dolgon, ami már elmúlt, ami már meghalt… hogy lehet segíteni?!

- Hát, hajrá! – fordulok vissza a táskámhoz és veszem elő cigimet.

- Min merengtél el?

- Semmi közöd hozzá – húzok ki egy gatyát is, és veszem fel. Majd indulok meg kifelé, mire megragadja karomat, és megállít.

- Add azt ide!

- Nem fogok életmódot váltani! – húzom ki kezemet. – Ha tüdő rákot akarok, akkor azt én döntöm el – megyek ki, majd le az udvarra, és kezdek el sétálni, miközben cigizek. Nagy a farm, nagyon nagy… és az állatoktól messze, már több fa is van, a termőföld mellett. Ami már sokkal jobban tetszik. Így arra veszem az irányt, és bemegyek a fák közé, majd hírtelen megállok, mert egy kisebb tónál kötöttem ki. Mesterséges, az látszik rajta, de nagyon rég csinálhatták, mert már egészen természetesnek hat. A délután egy részét itt töltöm, és csak sötétedés felé baktatok vissza, mire dúdolgatásra leszek figyelmes. Mivel már tényleg homály van, nem nehéz kitalálni, hogy vajon merről jön a hang. A kisház felé veszem az irányt, és óvatosan benyitnék, de az ajtó nem enged. Körül nézek, és meglátok egy kisablakot, így odamegyek és benézek rajta. Tudom, a kíváncsiság nem szép dolog! De én mindig is az voltam. Nagyon könnyű volt felkelteni mindig is a figyelmemet… Megtaláltam az egyensúlyt a kisebb farakáson, és voálááá! Meg is láttam Aoit… amint fürdik.

Énekel a zuhany alatt? Nem is gondoltam volna… - fordítom egy kicsit el fejemet, hogy jobban lássak. – Hm… nem is rossz! Komolyan mondom, hogy nem rossz! – időzik el tekintetem formás hátsóján. – Azt hiszem, ha hisztis is lehet a szex közben, a formás segge mindet kárpótol – merengek el egy pillanatra, de visszahoz a jelenbe, ahogy elkezd előttem hajlongani, miközben lábat mos… - Basszus! – nézek végig magamon. – Hát ez kurva jó… - húzom el a számat. – Már csak ez hiányzott, komolyan mondom… - sóhajtok egyet. – Ennyire meglátszik, hogy nem voltam senkivel már egy jó ideje? – veszem elő kelletlenül, és könnyítek magamon, amíg az a hülye mosakszik.

Rendbe szedem magam, és még szerencsére, hogy ezt az előtt teszem, mielőtt végezne. Gyorsan besurranok a lakásba, fel az emeletre, abba a szobába ahol jelenleg elszállásoltak minket. Nem fekszem le, hanem kiveszem az mp-met és azt kezdem hallgatni, miközben kiülök az ablakba.

Az a poén, hogy nem veszem észre, ahogy bejön, csak akkor kapok szívinfarktust majdnem, amikor megfogja a vállam, és majdnem kiesem az ablakon, így belékapaszkodom.

- Te nem normális, idióta, vadbarom! – fújtatok, miközben visszamászom, és kifújom magam.

- Azért egy kis tiszteletet! Nem vagyok sem idióta, sem pedig vadbarom!

- Csak majdnem gyilkos… - teszem el a cigimet, meg az mp-met a táskámba, és fekszem be az ágyba. És ő is elindul a másik felé… amint mondtam már, hogy az enyémhez kb. 20 centire van? Nekem nehogy álmába átmásszon, mert tuti megölöm… vagy megrakom… nem, azt nem kéne… öreg hozzám… - fordulok a másik irányba, és kapcsolom le az én lámpámat.

- Jó éjt! – hallom meg hangját, majd az ő lámpája is kialszik.

- Neked is.

Reggel KAKAS kukorékolására kelek! KAKAS! Mint az őskorban! Esküszöm! – húzom magamra a takarót, majd elkezdek kutatni csukott szemmel táskámban. Megkeresem az mp-met, és beteszem fülembe, úgy próbálok még aludni… ami a poén? Az hogy fél perc múlva lerántják rólam a takarót.

- A jó anyádat! – húzom a fejemre a párnát, mire a földön koppanok, mert leránt. Kirántom a fülemből a fülest, és morcosan nézek rá, mire elkezd nevetni. – Mi ilyen kurva vicces? – dohogom.

- Olyan kis cuki vagy, amikor morcos vagy, és felfújod az arcod – nevet tovább.

- Feljelentelek zaklatásért! – morgom és felállok, majd kimegyek.

Egész nap mocsokban dolgoztunk, ő meg nem szólt hozzám, csak akkor, amikor nagyon muszáj volt. Amit nem tudtam hová tenni. Főleg a reggeli, kinevetős dolog után.

De akkor már nagyon morcos voltam, amikor közölte, hogy nekem kell mosnom, azért mert megdobáltam trágyával.

- Na persze! Nem csak én voltam! Én csak a saját cuccaimat fogom kimosni! – háborgom.

- Nem. Az enyémet is! És nem akarok vitázni. Csináld meg! – adja nekem oda az összes cuccát, és hagyott kint a kisházban.

Hogy ez mekkora köcsög… még a formás segge sem mentené ki… - kezdek el mosni, mire egy nagyon gonosz ötlet születik meg fejemben. Felrohanok a szobába, úgy, hogy ne vegyenek észre, és előhalászom az egyik piros felsőmet, majd visszamegyek a kiskunyhóba. És „véletlenül” beteszem a fehér cuccai közé, amitől persze a végére minden rózsaszínes, pirosas színben pompázik majd.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.