Aoi

Uruha megnyugtatott és ez igazán jól esett. Estére is itt maradtak, így egymás mellett feküdtünk le.

- Szerintem jobb lenne, ha leadnád a gyereket, és inkább egy másiknak segítenél – mondja már reggel, miközben kezemet simogatja.

- Nem akarom. Azért még annyira nem reménytelen.

- Gondolod? De még ha így is van, kikészülsz tőle.

- Csak még nem igazán hangolódtunk egymásra. Tudom, hogy csak ez a baj.

- Te érzed… de ha mégis meggondolnád magad, akkor szólj a főnöknek. Szerintem megértő lenne.

- Oké. És te hogy állsz ezzel a Kaijal? Hogy éreztétek magatokat azon a kiránduláson?

- Annyira nem volt vészes… csak az a baj, hogy a többiekkel jobban kijövök, mint vele. Néha úgy érzem, hogy ő nevel engem, és nem én őt. Azt mondta, hogy öt év múlva sörhasam lesz, ha ennyit iszok, mint most – sóhajtotta. – Pedig nem is iszok sokat, mivel ugye dolgozom… mit szólna ahhoz, ha tényleg látna inni? – tárta szét a karját felháborodva. – Olyan nagy szája van… használhatná másra is – morogja orra elé, mire elkerekedett szemekkel bámulok rá, miközben nevetek.

- Igen? És ezt mégis hogy képzeled?

- Most mi az, féltékeny vagy?

- Dehogy – rázom meg a fejem. – Tisztában vagyok vele, hogy nyitott a kapcsolatunk, és bármelyikünk találhat mást… addig is marad a szex. De nem gondolod, hogy nem éppen egy ilyen fiatal fiút kéne találj? – nézek rá megrovón.

- Tudom… meg én vagyok a pártfogoltja, úgyhogy…

- Igen, ez a másik fele – teszem csípőre kezem, hogy hitelt adjak nem tetszésemnek, mire lesüti szemeit. Hajaj, azt hiszem, hogy tetszik neki… mi az hogy. Szerintem teljesen belézúgott. Talán azért volt velem is ilyen szenvedélyes? Rá gondolt, míg velem volt? Azt hiszem, hogy szemmel kell tartanom őt, nehogy valami őrültséget csináljon.

Kikísérem őket, majd bemegyek Reitához.

- Azért egy köszönöm jól esne… - szólalok meg.

- Nem miattam hívtad ide őket, hanem magad miatt. Nem fogok csak azért megköszönni valamit, hogy a kicsi szívednek jobb legyen – mondja, majd rám zárja az ajtót.

Hátrálok egy pár lépést, míg meredten nézem az ajtaját. Rosszul esik az, amit mondott, és teljesen elszontyolodom tőle. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzéketlen. Pedig én csak kedveskedni akartam neki. Igaz, hogy jó volt Uruhát viszontlátni, na de akkor is. Nem azért hívtam át őket, hogy dugjunk, csak, hogy megosszam vele a problémámat. Bementem a szobámba, majd elővettem egy könyvet.

Inkább kimegyek a nappaliba, hogy lássam, ha akar valamit, vagy azt, ha megint el akarna menni itthonról – gondolkodok magamba, és kezdek el olvasni. Viszont amire nem számítottam az az, hogy elalszom. Szinte pillanatok alatt, pedig én nem is vagyok ilyen – ébredezek finom illatokra, és azt veszem észre, hogy be vagyok takarva takaróval. Hm. Ezt tuti, hogy nem én raktam magamra, de akkor ki? – állok fel, és megyek a konyha felé.

- Azt hiszem, hogy ez így jó lesz – hallok meg egy halk hangot, én pedig bedugom a fejem az ajtón.

- Mit csinálsz? – pislogok rá meglepődve, mire megpördül a tengelye körül, én pedig végigmérem őt. Viszont olyan nagy hévvel fordul meg, hogy leesik róla a törülköző. – Wááá! Öltözz fel, de azonnal! – teszem szememre a kezem, nehogy azt mondja, hogy perverz vagyok, és leskelődöm.

- Hogy az istenbe tudsz ilyen halkan közlekedni?

- Honnan tudjam? Így szoktam! – tartom még mindig ott a kezem.

- Már visszavettem a törülközőm, kinyithatod a szemed – mondja, de én csak megingatom a fejem.

- Nem, menj csak és öltözz fel! Majd én tálalok…

- Oké – válaszolja, és hallom amint kifelé lépked. Hangosan kifújom a levegőt, majd utána nézek, de ekkor meglátom, hogy az ajtóból kíváncsi szemekkel figyel engem.

- Mi az? Mit nézel?

- Csak az érdekelne, hogy miért vagy ennyire szégyellős – kérdezi, miközben szinte pózol ott az ajtófélfánál. Nem tehetek róla, de végigmérem enyhén izmos hasát, majd feljebb emelem tekintettem, ami megállapodik arcán.

- Hogyhogy nincs rajtad orrkendő? – kérdezem, mire grimaszol egyet, és kimegy.

Úgy látom, hogy érzékeny pontjára tapintottam. Vajon miért viseli azt állandóan? Pedig szerintem helyes anélkül is – veszek le pár tányért. Épp kész vagyok a terítéssel, mikor meghallom csörögni a mobilom, és berohanok szobámba. A főnök volt, hogy megkérdezze, hogy hogy állunk, és közölje, hogy heti jelentést kér, amibe részletesen leírom, hogy mit csinálunk.

Szinte alig figyelek rá, mert észreveszem az ágyamon lévő csomagot, így csak bólogatok a telefonba, hogy jól van, de ezt ő nem látja, úgyhogy visszakérdez, hogy rendben van e így, mire mondom, hogy igen. Amint lerakom, a telefont elkezdem bontogatni a dobozt, és legnagyobb meglepetésemre a ruháim vannak benne! Azok a ruhák, amiket Reita tönkretett.

- Kész vagyok! Jössz enni, vagy külön eszünk? – lép be Reita.

- Igen, megyek – nézem még mindig megbabonázva azokat a ruhákat, majd hozzájuk bújok. Jó tudom, hogy nevetséges, de nekem tényleg sokat jelentenek ezek. Végül elszakadok tőlük, és követem a kis padavanom a konyhába.

- Umm finom lett ez a leves! – dicsérem meg, mire látom, hogy elmosolyodik, és mintha egy kis pírt is látnék arcán játszani.

- Köszönöm, de nekem a tiéd is ízlik – feleli.

Na, mi a szösz? Vajon mi ez a hangulatváltozás nála? – gondolkodok el, de nem teszem szóvá. Örülök, hogy legalább nem kötözködik, és normális.

- Ha gondolod, elmosogatok most én, mivel csináltál vacsorát – ajánlom fel neki.

- Oké – vonja meg a vállát.

- De ha akarsz, akkor maradhatsz segíteni.

- Úgy is jó.

- Akarsz Kaijal beszélgetni? Úgyis fel akarom hívni Uruhát, hogy megköszönjem a ruhákat, amit vett – mosolygok magam elé.

- Uruhának? – kérdezi szemöldök ráncolva.

- Persze! Ki más vett volna nekem ilyen gyorsan? Meg, csak ő tudott a dologról, és tudja is a méreteimet.

- Ja, azt gondolom, hogy tudja, ha már dugtok! – mondja nemtörődöm hangon, én pedig csodálkozva nézek rá, hogy miért vált ilyenné. Az előbb még olyan jól kijöttünk egymással, most meg megint ilyen bunkó.

- Azért, mert te itt vagy, az nem jelenti azt, hogy nem lehet magánéletem! – nézek rá szúrós szemekkel.

- Ja, bocs… megfeledkeztem róla, hogy neked lehet, nekem meg nem.

- Neked is lehetne, ha lenne olyasvalaki, aki elviselne – csúszik ki a számon, mire lehajtja fejét, és kimegy a konyhából.

A francba! Ezt elbasztam – sóhajtok egyet, majd miután végeztem, elmegyek, és megkeresem őt, de megint nincs a helyén. Már csak ez hiányzott! – húzom el a számat, miközben a szobám felé csörtetek, a mobilom után.

- Szia! Ennyire hiányzom? – veszi fel egyből.

- Nem, dehogy, csak meg akartam köszönni a ruhákat.

- Milyen ruhákat? – kérdez vissza.

- Mi az, hogy milyen ruhákat? – értetlenkedem. – Hát, amit vettél!

- De én nem vettem neked semmit!

- Nem vagy vicces, ugye tudod?

- Aoi! Mióta eljöttünk, nem jártam nálad.

- De… akkor ki hozott nekem ruhákat? Ugyanolyanokat kaptam, mint amik tönkrementek – gondolkozok hangosan.

- Talán annak az egoista baromnak mégis van valamennyire szíve, és vett neked.

- Az nem lehet! Nem mehet ki nélkülem a házból!

- Nem úgy gondolok rá, mint aki állandóan betartja a szabályokat… - sóhajtja, én pedig elgondolkozok, és most jut csak eszembe, hogy kaja sem volt itthon, úgyhogy akkor tényleg ő mehetett ki, és vásárolt is be. A francba! Ha ez valakinek a tudomására jut… ráadásul most megbántottam, és most is kint csatangol valahol.

- Na, jó, akkor én most megyek, és bocsánatot kérek tőle…

- Bocsánatot? Ugyan minek?

- Mert megbántottam.

- Jól van, te tudod – köszön el, majd bontja a vonalat.

Bemegyek szobájába, hogy ott várjam meg, de csak nem jön, én pedig egy idő után elalszom. Reggel arra ébredek, hogy ágyban vagyok, az ő ágyában betakarva. Gyorsan lerúgom magamról a takarót, majd szétnézek, hogy merre van. Az étkezőbe meg is találom.

- Végre, hogy itt vagy! – mondja. – Mégis mennyit tudsz te aludni? És ki nevel kit?

- Te mit eszel?

- Vettem egy kis kaját. Egy pár utcával arrébb egy iszonyat finom pékség van.

- Nem mehetsz ki nélkülem az utcára! – esek neki.

- Éhes voltam! Az ebédet meg csak nem reggel fogom megenni!

- Akkor is! Tiltja a szabályzat, hogy nélkülem mutatkozz!

- Miért?

- Mert bármi történhet veled!

- Áh, szóval félsz, hogy bajba kerülsz miattam! – áll fel. – Neked is vettem – nyomja kezembe, majd látom, amint el akar menni, de visszarántom. – Mi az? – kérdezi flegmán.

- Csak bocsánatot akarok kérni… a tegnapi végett. Nem akartalak megbántani, és köszönöm a ruhákat – felelem, de nem mond rá semmit. – Ha megreggeliztem, elmegyünk valahova.

- Hova?

- A következő munkahelyedre.

- Hurrá – morogja, majd magamra hagy.

Hamar megeszem, amit hozott, és meg kell állapítsam magamban, hogy ez bizony mennyei. Bekopogok hozzá, ágyán fekszik. Mikor meglát, feltápászkodik, és követ. Egész úton csendben vagyunk, de reménykedem benne, hogy jobb kedve lesz attól, ahová hozom. Kiszállunk, ő meg nagy szemekkel mered rám.

- Miért nem ide hoztál először? – kérdezi, és látom arcáról az érdeklődő tekintetet.

- Hát… nem tudtam, hogy mit szerethetsz… Tetszik?

- Aha, menjünk beljebb!

- Szóval szereted a kocsikat?

- Igen, nagyon. Szeretem őket bütykölni.

- Akkor elárulhatom, hogy egy ideig itt fogunk dolgozni.

- Remélem, hogy sokáig – csapja össze a tenyerét, és már be is megy. Követem őt a műhelyhez, ahol bemutatom őt, és egyből egy régi Mustang felé veszi az irányt. – Hogy ez milyen gyönyörű – csillannak fel szemei, majd a nap, sőt a héten alig lehet hallani a szavát, annyira szorgalmasan ügyködik. Nem is gondoltam volna! Azt hiszem, hogy megtaláltam számára a megfelelő munkát.

Én is szeretek bütykölni, viszont a műhelyben találtam egy rollert. Olyan rég rolleroztam, gyerekkoromban utoljára, és ki akartam próbálni, így kimentem az udvarra és ott kezdtem el vele róni a köröket, mire megláttam Reitát, amint csípőre tett kézzel néz engem.

- Mi az? – kérdezem.

- Menj messzebb, mert ki akarok állni a Mustanggal, és nehogy kárt tegyél benne! – mondja, majd otthagy. Hogy az a… Micsoda szemtelen egy pasas! Pasas? Taknyos kölyök! Nem engem félt, áh, dehogy… a kocsit! Wáh, ezt még megbosszulom Reita, ezt nagyon megbánod! – gurulok oda az ajtó elé, mikor is meghallom a hangját.

- Menj el!

- Reita! Most miért vagy ilyen velem? Csak segíteni próbálok.

- Segíteni? – kérdezi gúnyosan. – Nem hiszem el!

- Mindig is ilyen voltál, nem csoda, hogy ott vagy, ahol most.

- Miért szerinted hol vagyok?

- Fél lábbal a börtönben. Már csak egy hajszál választ el tőle, akkor viszont nem segíthet rajtad senki sem. Add el a részed, én szívesen megveszem!

Vajon kivel beszélgethet, és milyen részt kéne eladni? Talán még mindig dílerkedik?

- Nem adom el! Ne nézz hülyének! Te úgyse adnál érte annyit, mint amennyit valójában ér. Ráadásul nem akarok kiszállni a családi bizniszből, és van, aki segítsen nekem, ha bajban vagyok.

- Aha… arra a nyámnyila alakra gondolsz, aki még egy bogártól is fél?

- Na és aztán? Mi van akkor, ha fél? Viszont nagyon rendes, és legalább próbál nekem segíteni.

- Azt látom, megtalálta a hozzád legközelállóbb munkát. Fetrengsz a mocsokban. Bár te mindig is ide tartoztál… a mocsokba – válaszolja gúnyosan, majd elmegy.

Látom, amint Reita sóhajt egyet, én pedig nem merek előjönni rejtekhelyemről. Végig azon gondolkozom, amit hallottam. Ki lehetett az, aki így beszélt vele? És, hogyhogy engem védelmezett előtte? – kérdezem magamtól, mert ez igencsak furdalja az oldalamat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.