Uruha

Nem tetszett, hogy újra koleszba kell menjek, és diákéletet kell éljek. Megvallva az igazat azért sem tetszett ez az egész, mert a régi énemre emlékeztetett. Arra a kis vakarcsra, aki voltam. Gebe, csúnya, szemüveges, és nem utolsó sorban, eminens. Emiatt sokan nem barátkoztak velem. Emlékszem még az első évemre az egyetemen, mikor a vastag szemüvegemmel leültem az első padba, hogy jól lássak, és lelkesen jelentkeztem, és készültem fel a kiselőadásokra… majd észrevettem, hogy rajtam kívül ezt senki sem teszi, és hogy kinevetnek a hátam mögött.

Sokan azért barátkoztak velem, mert kellett a segítségem, hogy elérjék az elégséges szintet, valakinek simán csak a házim. Így, mikor újra átléptem a hasonló kapukat, mint ahová én is jártam, újra előjöttek ezek az érzések, na és az, hogy eldöntöttem, most nem ilyen szerepet fogok játszani.

Nem… azt hiszem, jobban teszem, hogyha játszom a lustát, a nemtörődömöt, és a hülyét. A végén még kilógnék a sorból, hogy én mindent tudok, és nem akarom, hogy ez a nagyszájú taknyos - aki mellesleg baromi jól néz ki -, rajtam köszörülje a nyelvét.

Már az első héten azt mondták, hogy tanulmányi útra kell mennünk. Semmi kedvem se volt hozzá, mert ilyenen már vettem részt… csak a piáról szól, vagy esetleg másról…

- Nem akarok menni! – jelentettem ki, és, hogy ezt az elhatározást erősítsem, keresztbe fontam a karjaimat magam előtt.

- Muszáj, mert nem akarok rossz jegyet kapni! – nézett rám a kis neveltem szúrós szemekkel. Apám! Kezdek félni tőle! De nem… ennyitől nem ijedhetek meg!

- Miért akarsz ennyire tanulni? Más nem ennyire lelkes… nem akarsz a többiekhez hasonló életet?

- Nem, nem akarok!

- Oké – sóhajtom. – Akkor menjünk! – adtam be a derekam, ő pedig nyugtázta a beleegyezésem.

De nem könnyítettem meg a dolgát, mert játszottam a nemtörődöm lezser alakot, és minden csínyt elkövettem, amit csak lehetett. Elaludtam órákon, véletlenül leejtettem valamit, szamárfület csináltam a füzetembe, nem jegyzeteltem rendesen, zenét hallgattam, meg ilyenek. Úgy éreztem, hogy a második gyerekkoromat élem, mert most legalább megcsinálhattam az ilyeneket „büntetlenül”. Amikor én voltam ennyi idős, még csak eszembe sem jutott ilyesmi, de úgy gondoltam, hogy most itt az én időm, és megengedhetem magamnak.

A végén persze én szívtam meg, mert nem tudtam volna felkészülni a segítsége nélkül. Megsajnált, én pedig voltam olyan lelkes, hogy kihasználtam segítőkészségét, így egy éjszaka alatt sikerült felkészülnöm a kiselőadásomra.

- Remélem tanultál az esetből, és máskor jobban figyelsz! – mondta, miután kijöttünk a teremből, és a tanár egy jelessel jutalmazta próbálkozásomat.

- Igen… köszönöm, hogy segítettél – válaszoltam, mire édesen elmosolyodott.

Úgy vettem észre, hogy nagyon szeret mosolyogni, főleg, hogyha Reitáról van szó. Vajon milyen kapcsolatban lehetnek? Meg kell kérdeznem Aoit, hátha ő kiderített valamit! Ráadásul eléggé könnyen kezelhető… kivéve egy esetet nem tudok hova rakni, mikor megcsókolt. Igaz azóta volt már egy pár félreérthető szituációnk, de tisztában vagyok vele, hogy kettőnk között nem lehet semmi… hiszen ő még túl fiatal hozzám, ráadásul a felügyelője vagyok. És, ha ezt Aoi megtudná, kitekerné a nyakamat. Nem azért mert féltékeny lenne, csak… tudom, hogy rossz szemmel tekintene rá, és ezt nem akarom.

- Figyelsz te rám? – hoz vissza a hangja.

- Mi?

- Készülődj, mindjárt indulnunk kell, hogy a megadott időre kiérjünk a parkba!

- Jó-jó – morgom, majd átveszem az egyenruhámat normális ruhákra. Épp mikor végeztem, akkor megszólalt a telefonom, és Aoi lemondja a találkát. A hangjából viszont kiérzem, hogy van valami gond. – Várj! – szólok Kai után.

- Mi az?

- Nem mi az, hanem tessék! – felelem, mire megforgatja szemeit. – Nem megyünk a parkba.

- Mi? De miért?

- Aoi azt mondta közbejött valami…

- De… az nem lehet! – kap ingem után. – Menjünk el akkor a házához! Látni akarom Reit! Légy szíves! – néz rám azokkal a fekete szemeivel.

- Jó, csak ne nézz már így – tolom el magamtól, mert vészesen közel álltak ajkaink.

Estefelé átmentünk, mert arra jutottunk, ha történt valami, akkor még nincsenek otthon. Már vacsoraidő van, amikor a kis barátja nyit ajtót nekünk. Épphogy beljebb megyünk, mikor meglátom, hogy itt van Ruki. Na, ő meg hogy kerül ide? – ráncolom meg a szemöldököm, de megakad a fülem azon a hangnemen, amivel Kai Aoit illeti. Így nem beszélhet vele! – háborodok fel, majd nem tudok a kezemnek parancsolni, és arcán csattan egy pofon.

Megilletődve néz rám, de én is rá. Kicsit hátrálok, nem merem elhinni, hogy mit csináltam. Nem szoktam bántani másokat, de most… valahogy kihozta belőlem. A kis barátja egyből beszól, majd elmennek a szobájukba. Így hárman maradunk, hogy megkezdjük az evést, ami néma csendben folyik.

- Mi volt ez? – kérdez rá egy kis idő múlva Aoi.

- Nem tudom, idáig minden rendben volt, csak most ahogy beszélt veled – halkul el a hangom, meg Reita is kijött, és nem akartam tovább folytatni a dolgokat.

- Ruki, menj a szobádba, később beszélek veled is.

- Rendben – bólint egyet, mi pedig kettesben maradunk.

- Uruha! – áll fel, és jön mellém, én pedig belé kapaszkodok.

- Magam sem tudom, hogy mi történik velem. Véletlen volt Aoi! Soha nem bántottam! Hiszen te is ismersz!

- Tudom…

- Sőt! Még ő csókolt meg a múltkor, de minden közeledését visszautasítottam – halkul el a hangom.

- Pedig az eseted…

- És akkor mi van? Nem lehet köztünk semmi, te is tudod. Ha meg mégis, akkor át kell adnom egy másik felügyelőnek, de azt meg nem akarom!

- Szóval kötődsz hozzá?

- Nem úgy, csak… - sóhajtok egyet, majd elgondolkozok a kérdésen.

Tényleg, valamilyen szinten kötődök már Kaihoz, de mégis milyen fokú az érdeklődésem iránta? – gondolkozom el, és jól esik, hogy Aoi hátamat simogatja megnyugtatás gyanánt.

- Lassan mennünk kell, holnap iskola! – mondom, mire bólint egyet. Bemegyek Kaiékhoz, de nem tetszik a látvány, ami fogad, ezek együtt vannak? Ó hát persze… gondolhattam volna, hogy ezért aggódik miatta annyira. Szemeit törölgetve megyünk kifelé, nekem pedig ökölbe szorul a kezem, mikor meglátom, hogy Reita puszit ad arcára. Mégis hogy merészeli? De nem teszem szóvá.

Beszállunk a kocsimba, és a koleszig egy szót se szólunk egymáshoz. Azt hiszem mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Mikor felérünk a szobánkhoz, és bemegyünk rajta, már menne fürdeni, de elkapom a kezét. Kicsit riadtan néz fel rám.

- Sajnálom, nem akartalak megütni!

- Semmi baj – erőltet egy mosolyt az arcára. – Ésszerű, hogy a barátodat véded – lép el, és megy be a fürdőbe. Ó istenem, mit csináltam? Azt hiszi, hogy komoly a kapcsolatom Aoival, pedig ez koránt sincs így.

Reggel én kelek hamarabb, így bemegyek a fürdőszobába, hogy ne zörögjek annyit. Még van időnk, így hagyni akarom, hogy had pihenje ki magát. Megmosakodtam, majd levettem pizsama felsőmet, mert valami miatt nagyon elkezdtem viszketni. Talán egy hajszál mehetett bele a ruhámba, vagy nem is tudom. Épp a felsőmet rázogattam, mikor egy álmos Kai jelenik meg a szobában, majd pislog egy párat, és úgy bámul tovább.

- Nem szokás így megbámulni a másikat! – mondom neki, mert nem szólalt meg. Megfordul és kimegy a szobából, miközben ezt mondja:

- Ne haragudj!

Olyan gyengén, és halkan mondta ezt, hogy legszívesebben odamennék hozzá, és magamhoz szorítanám. De ezt nem tehetem. Az már túl bensőséges kapcsolat lenne. Nekem kell észnél lennem, hiszen, én vagyok a felnőtt. Elkezd öltözködni, én pedig nagyot sóhajtva fordítom el róla a fejem. Vajon mivel hozhatom rendbe kettőnk kapcsolatát?

Egész nap nem szólt hozzám, még ebédnél sem. Csak ültünk egymás mellett, mint két krumpliszsák. Még csak nem is velem szemben ült le, mint szokott. Épp a telefonommal játszottam, mikor elkezdett rezegni, és látom, hogy apa hív.

- Szia, mi újság? – szólok bele, ő pedig fojtott halk hangon csak annyit felel, hogy menjek haza. Nagyon megijeszt az, ahogy mondja, vajon mi történhetett?

- Gyere! – ragadom meg Kai kezét.

- Hová? Hé! Ez fáj!

- Sietnünk kell! – tolom magam előtt. – Gyorsan szedj össze egy-két holmit és megyünk!

- Hova? Nem megyek sehova! Délután még lesz két óránk!

- Nem érdekel az óra, nekem most haza kell mennem!

- Kiverni? – kérdezi, én pedig elengedem őt. Látom, amint elszégyelli magát, és lesüti szemeit, de nem igazán foglalkoztat. Otthagyom, megindulok szobánk felé, és nekilátok összepakolni.

- Majd szólok egy másik felügyelőnek, hogy vegyenek át tőlem – közlöm vele, mikor belép.

- Ne! Azt nem akarom! – ragadja meg karomat, és néz rám könyörögve.

- Akkor pakolj össze, öt perc és indulunk!

- Jó – bólint egyet, és tényleg nem kell sok idő, míg leérünk, beülünk a kocsiba és elindulunk.

- Hová megyünk? – kérdezi félénken, egy jó fél óra után.

- A szüleimhez.

- Történt valami?

- Nem tudom… apa felhívott, hogy menjek haza.

- Remélem, hogy semmi gond nem lesz – mondja bíztatva, ami jelen pillanatban igazán jól esik.

- Én is nagyon remélem.

Egy újabb fél óra telik el, mire megérkezünk a házunk elé, ahol szinte kipattanok az autóból és berobogok a nappaliba.

- Mi történt? – szegezem a kérdést egyből apának, mert éppen ott ült a kanapén.

- Oh, ilyen hamar ideértél? – kérdezi derűsen, én pedig ledöbbenek ezen.

- Fiam! – borul anya a nyakamba. – Hát hazajöttél? Már úgy hiányoltalak! És ő kicsoda? A barátod? Kicsit fiatalnak tűnik hozzád, de nagyon kedves, ahogy látom. Gyertek csak, üljetek le, és egyetek valamit. Nahát! Úgy örülök, hogy eljöttetek! – mondja, én pedig értetlen fejjel bámulok apára.

- Csak azért hívtalak fel, mert már úgy hiányolt téged… és már nem bírtam hallgatni – feleli apu, kérdő tekintetemet látva, én pedig felsóhajtok.

- Azt hittem már, hogy valami baj történt! Azért szólhattál volna! Úgy vezettem, mint egy félőrült, ráadásul Kai is itt van velem, neki pedig még lett volna két órája.

- Oh, szóval Kainak hívnak kis drágám.

- Anyu! Mielőtt kombinálnál, ő az új fiú, akinek segítenem kell. Én vagyok a nevelőtisztje.

- Pedig nem is néz ki rosszcsontnak – mondja, Kai pedig elkezd kuncogni.

- Szóval, akkor nincs senkid?

- Nincs.

- És Aoi? Aoi-chan hogy van? Őt is olyan régen láttam már!

- Jól van, ő is most kapott egy jó madarat.

- Kai-san, azért ne hagyd magad!

- Anya! Te csak ne add alá a lovat! Így is elég nagy a szája!

- Ez nem is igaz! – háborodik fel. – Csak olyan lusta disznó vagy, hogy ilyet még életemben nem láttam! Tudd meg, hogy leégetsz mások előtt, hogy elalszol az órákon, és hogy ilyen trehány vagy, hogy nem csinálod meg a leckéd! – duzzogja, apuék meg értetlenül néznek ránk.

- Iskola? – kérdezik meglepődve.

- Miatta újra kell járnom, mert ott kell rá felügyelnem.

- Mit követtél el?

- Azt inkább hagyjuk. Tudjátok, hogy nem beszélhetek róla – állok fel, és megyek oda a kandalló felé, ahol képek sorakoznak rólam, és az egész családról.

- Hm, milyen rég is volt, mikor te voltál egyetemista… - kezd bele anyu.

- Azért nem is olyan régen… nem vagyok annyira öreg.

- Ez így van, de teljesen megváltoztál alatta, persze a javadra – ad egy puszit, majd lekap egy képet, amin épp Aoival vagyok, és Kai felé közelít. – Nézd csak meg Kai-san, hogy milyen lurkó is volt az én kicsi fiam! Jobban mondva fiaink… Aoi-chan is családtag már nálunk.

- Tényleg? – érdeklődik.

- Hogyne! Tudod az egyetemi évek alatt ismerkedtek ők össze, bár Aoi nem járt oda rossz társaságba keveredett… valahogy mégis sikerült megismerkedniük. Különös barátság az övék. Az iskola első, és a csapodár gyerek! De végül egy kis segítséggel ő is helyes útra tért, és most másoknak segít, mint Uruha. Ez igazán becsülendő. Talán te is ilyenné válhatsz! Akkor kezdtél el inni is, igazam van? – fordult felém anyu.

- Dehogyis!

- De-de… Aoi rontott meg – nevetett fel.

- Sörhasúúúú – kapott a szón Kai.

- Csönd legyen, mert elhallgattatlak!

- Hú de megijedtem!

- Anyu! Több sztorit ne mondj rólam, mert már így sem tisztel eléggé!

- Most miért ne? Legalább tanulna belőle! Emlékszem mikor kilógtál a suliból, és Aoi átalakított, hogy kontaklencséd legyen. Bár azt helyesen tette, így sokkal szebb az arcod.

- Istenem – sóhajtok fel. – Egyszer lógtam ki, de azt is életem végéig fogom hallgatni.

- De talán rád is fért, hogy ne legyél olyan merev.

- Sose voltam az!

- De alig volt barátod! Apáddal mindig azt kérdeztük, hogy vajon miért nem barátkozol másokkal?

- Mert kinéztek azért, mert jól tanultam – tártam szét a karom, mintha mi sem lenne egyszerűbb.

- Ez még nem indok!

- Szerintem meg menjünk enni, mert éhes vagyok! Már alig várom, hogy a menza helyett, valami rendes ételt egyek!

- Te haspók! – kuncogott Kai. – Mielőtt eljöttünk ettél.

- De az mégsem anyám főztje volt! – nézek rá szúrós szemekkel. – És meg ne halljak tőled még egy feleselést és nevetést, mert dádá lesz! – mondtam neki, de azt hiszem, hogy nem a kellő hatást értem el nála, mert csak még jobban elkezdett nevetni. Reménytelen!

- Mi történt Aoival és veled? – kérdezi, már fent a szobánkban, mert úgy döntöttünk, hogy itt maradunk éjszakára, és holnap kora reggel indulunk vissza.

- Mi?

- Ne játszd a hülyét! Mi történt? És miért nem mondtad el a szüleidnek, hogy Aoival jársz?

- Mert nem járok vele!

- Tessék? – kérdez vissza döbbenten.

- Nem járok Aoival. Az, hogy néha összejövünk egy-egy alkalomra a szex miatt az még nem járás. Ezzel ő is, és én is tisztában vagyunk. Hogy úgy mondjam nyitott a kapcsolatunk… addig ameddig nem jön egyikünk életében egy fontosabb személy.

- De ez… gusztustalan! Ő a legjobb barátod, nem? Én sose tudnék Reijel lefeküdni!

- Oh, igazán? Akkor miért viselkedtél vele annyira előzékenyen a múltkor? – lépek hozzá közelebb. – Hm? Miért? Szeretném tudni!

- Mert… mert…

- Nem tudsz rólam semmit se! Azt hiszed, hogy te már mindent megéltél igaz? Lehet, hogy van valamennyi élettapasztalatod, de azt nem fogom hagyni, hogy Aoit bántsd!

- Akkor meséld el, hogy mi van köztetek! Mi történt Aoival, hogy ennyire óvod őt még a széltől is?

- Előbb te mesélj! Veled mi történt, hogy ilyenekkel lógsz, mint az a Reita. Nem nézem jó szemmel! Csak belevisz a rosszba!

- Ez nem is igaz! Nagyon jó ember! Nem is ismered! Nem mondhatsz ilyeneket róla! Ő volt az egyetlen, aki kiállt értem.

- És a szüleid?

- Ők… ők már nem élnek – hajtja le a fejét, én pedig azt hiszem, hogy végre kezdem megérteni őt. Odamegyek hozzá, és átkarolom, ő pedig úgy csimpaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta.

- Jól van, nyugodj meg! – simogatom hátát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve letörlöm könnyeit, és gyengéden megcsókolom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.