Reita

Nem gondoltam volna, hogy rájön arra, hogy hová szoktam kiülni. Arra pedig egyáltalán nem, hogy utánam is fog mászni. A frász jött rám, amikor megláttam, de rá is… és miattam leesett… és nagyon nagyot. Azonnal hevesen kezdett el dobogni a szívem, és valami villámsebességgel másztam le a fáról, csak, hogy közelebbről lássam. Persze bizonygatta, hogy nincs semmi baja, de vérzett… és nem engedtem meg neki, hogy felkeljen. Azonnal hívtam a mentőket, akik hála istennek gyorsan ide is értek. De én olyan sokkban voltam, attól, hogy majdnem megöltem őt, hogy nem tudtam egy árva értelmes szót sem kinyögni a számon. Pedig Uruhát is felhívták, mert ugye Kyo jött Aoihoz, és ő vizsgálta meg… amikor beért, azonnal nekem esett, hogy mi történt, de még akkor sem tudtam neki egy konkrét értelmes szót sem összenyögni… láttam a szemében a gyűlöletet, a megvetést, és a haragot. És igaza volt… én is így éreztem… utáltam magam, hogy majdnem megöltem őt. Hogy most ott fekszik az ágyon, és nem tehetek semmit. Mert már éppen eleget tettem… - hunyom le a szemem kint a váróban, és hallgatom a kórházi zajokat. Órákat ülök ott, mikor lépteket hallok, amik megállnak előttem. Lassan kinyitom a szemem, és felnézek és egy magas, vékony ember áll előttem.

- Te Reita vagy ugye? – kérdezi, én pedig biccentek egyet. – Az én nevem Terachi Shinya – mutatkozik be, én pedig felhúzom az egyik szemöldökömet. – Én leszek az új felügyelőd – mondja, nekem meg kikerekedik a szemem.

- Rendben – felelem és felállok. Látom, hogy furcsállja a dolgot, de nem mondd semmit. Ne is… jobb úgy, nem akarok vele beszélni… senkivel sem akarok… - baktatok utána, bár nagyon nehéz nem megállnom, és visszamennem, hogy ott legyek, amikor felkel… de nem tehetem. Megértem, hogy leadott… mármint gondolom Uruha volt az, aki ezt elintézte… de komolyan megértem, nem akarja, hogy a kedvesét kicsináljam… - nyelek egyet, mert olyat érzek, amit már nagyon rég nem… legszívesebben elsírnám magam… - követem az egyik kocsihoz, majd ülök be és kötöm be magam.

- Először elmegyünk Aoi házához, nálam van egy kulcs, és átvisszük hozzám a cuccaidat – néz egy pillanatra rám, mire bólintok egyet. – Miért nem beszélsz?

- Mit mondjak? – kérdezem tőle egy kicsit halkan.

- Mondjuk azt, hogy miért nem kérdezed meg, hogy miért kerültél hozzám.

- Tudom az okát – fordítom el a fejem, mert nem akarok erről vele beszélni, és nézek ki az ablakon. Aoi házánál leparkol, majd bemegyünk és összeszedem a cuccom. Majd újra a kocsiba pattanunk, és már megyünk is az „új otthonom” felé. Egyáltalán nem érzem otthonosan magam. Sőt egyáltalán nem érzem jól magam abban a házban. Ha kinézek az ablakon az új szobámból, akkor csak a szmogos utcára látok rá.

- Rendezkedj be, egy darabig itt leszel velem – hallom meg hangját, mire sóhajtok.

- Oké.

- Gondolom, tudod a szabályokat? – kérdezi, mire bólintok egyet. – Nem baj azért elmondom még egyszer, hátha valami más lesz itt, mint Aoinál – kezd bele. Egy csomó mindent elmond, csak beszél, és beszél, de nem figyelek rá. Csak Aoi jár a fejemben, és, hogy mi lehet vele… hogy felkelt e már, vagy még alszik, vagy van e valami nagyobb baja… - Érthető voltam? – fogja meg vállamat, de lelököm kezét.

- Igen – mondom, és megyek oda táskámhoz, és kezdek benne kotorászni. Nem mondd semmit, csak kimegy és magamra hagy. Sóhajtok egyet, és előveszem az mp-met és elkezdek zenét hallgatni. Nem vágyom másra, minthogy ne itt legyek. Sokkal jobb volt Aoinál, otthonosabb volt… jobban éreztem magam… áh… most is csak magamra gondolok. Egy önző dög vagyok! – fordulok oldalamra, és kucorodom össze. Egy idő után elkezdek fázni, és magara húzom a takarót. De nem pilledek el, mert jár az agyam.

Minek kellett kimennem cigizni? Minek találtam meg azt a fát?! Istenem… ha maradok a seggemen bent a lakásban, akkor nem lenne Aoi kórházban… és én hülye azt gondoltam, hogy annál rosszabb nem lehet, hogy haragszik rám, és fél lábbal a börtönben vagyok… - sóhajtok fel. – Megérdemelném a börtönt… nagyon is… - fogja meg a vállamat az új nevelőtiszt. Megrezzenek tőle, majd hátra fordulok, és kiveszem a fülemből a fülest.

- Felkeltettelek? – kérdezi, mire nemlegesen megingatom a fejem. – Kész a vacsora, gyere enni – mondja, én meg követem. A vacsora csendben telik, de nem tudok enni… csak piszkálom az ételt.

- Az étellel nem szokás játszani! – szól rám. – Mások éheznek, te meg turkálsz benne!

- Sajnálom – állok fel, és megyek vissza a szobába, amit kaptam. Épp, hogy becsukom az ajtót, és leülök az ágyra, kopognak, és benyit.

- Tudom, hogy sokkolt, az eset… - kezd bele, mire sóhajtok egyet. Nincs kedvem őt végighallgatni… de nem tehetek mást. Mert elkezd lelkizni, és nem hagyja abba. De teljesen más dolgokról beszél, mint ahogy érzem magam. Azt hiszi, hogy az a bajom, hogy láttam a történteket… ha tudná, hogy miattam van…

- Fáradt vagyok… - vágok a szavába, mire rám kapja fejét, mert leült közben mellém, és előrefelé nézett.

- Értem. Akkor menj el fürdeni, és feküdj le! Egyelőre nem kerestem még neked munkát, úgyhogy majd segítesz nekem a ház körül – áll fel, mire bólintok. Kimegy, én pedig elmegyek fürdeni. Sietek, mert nem akarok agyalni a víz alatt, akkor csak rosszabb lenne minden.

De végülis teljesen mindegy… hisz tudom, hogy mit tettem, és azokon már nem tudok változtatni. És nem hiszem, hogy lenne, vagy adna még egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire sajnálom… - megyek vissza a „szobámba”, és csukom be az ajtót. Az ágyhoz megyek, és elfekszem rajta. Csak bámulok a semmibe, és Aoin gondolkozom. Azokon az estéken, amikor lerajzoltam… hogy mennyire szép… hogy mennyire nyugodt… - veszem elő a rajzaimat, és leteszem magam elé, egy kupacba. Van egy kedvencem, amin úgy néz ki, mint egy kis manó… azt nézem, és érzem, hogy egy könnycsepp végigsiklik az arcomon. Azonnal letörlöm, és inkább elpakolom a rajzaimat. Úgy sem lesz rájuk már szükségem, és már megint elment a kedvem attól, hogy rajzoljak… - húzom magamra a takarót. De ez az este is olyan, mint eddig. De most már addig fajul a helyzet, hogy egy szemhunyást sem alszom…

Egy hét telik el, és a maximális óraszám, amennyit aludtam egy nap, kettő maximum három… úgyhogy nagyon fáradtnak érzem magam. De ezt nem mondtam Shinya-sannak. Persze amennyit beszélgetünk… ő szokott beszélni, én meg hallgatom.

Megkérdezte a héten, hogy be akarok e menni Aoihoz, megnézni, hogy hogy van… az első gondolatom az igen volt. Mindennél jobban akartam látni, és megtudni a saját szememmel, hogy hogy van… de inkább nemet mondtam. Gondolom, nem akar látni, láttam a megijedt arcát, amikor befeküdtem mellé. Láttam az ijedtséget akkor is, amikor leesett a fáról… nem akarom bántani, és az a legjobb, ha nem megyek be hozzá. Hamarabb felépül úgy, ha nem vagyok ott…

Ma már túl voltunk a házimunkán, amikor behívott a nappaliba.

- Nyújtsd ki a kezed – fordult felém, én meg álltam előtte, mint valami hülye. Nem akartam kinyújtani a kezem… így nemlegesen megingattam a fejemet. – Most! – mondta szigorúan, mire elhúztam a számat, és kinyújtottam a kezemet. Ami úgy remegett mintha valami öreg lennék… - Mióta nem alszol?

-…

- Észrevettem, hogy rossz a koordinációkészséged, és azt is, hogy sokat mész neki dolgoknak, és sokat támaszkodsz meg. Szédülsz is, igaz?

- Nincs semmi bajom – teszem zsebre a kezem. – Csak egy kicsit kevesebbet alszom, mint szoktam.

- Ez a kevesebb mennyivel kevesebb? Napi hány órával…? – húzza fel szemöldökét, mire sóhajtok.

- 6-7 órával…

- HOGY MENNYIVEL? - kerekednek ki a szemei. – Mennyit szoktál aludni egy nap?

- Maximum három órát…

- Emellett nem eszel, és mindennap megcsinálod, amit rád bízok… - néz rám rosszallóan. – Hát nem értelek! Nem ez van az aktádban! Hanem pont az ellenkezője! Elviszlek orvoshoz!

- Nem kell! Lefekszem és alszom! – erre rám néz felhúzott szemöldökkel.

- Miért menne, ha nem ment eddig? Vagy csak az új hely miatt?

- Nem…

- Az előtt sem aludtnál?

- Akkor többet… de…

- De?

- Semmi… - sóhajtok. – Bemehetek a szobába?

- Be… de ha nem fogsz aludni este, akkor holnap orvos! – hallom még, és nem mondok semmit. Bemegyek és lefekszem. Persze nem alszom, de amikor bejön, úgy teszek igen… így kimegy. Felülök, és bambulok ki a fejemből, a szemem meg ég, mint a nyavalya… egy jó óra múlva kopognak, majd Kai dugja be a fejét. Nem láttam azóta, hogy itt vagyok…

- Szia – mosolygok rá, ő meg bejön.

- Szia… bocsánat, hogy nem jöttem eddig, de nem engedték – jön közelebb.

- Semmi baj. Megértem – állok fel és megyek távolabb tőle. – Hogy vagy? – nézek ki az ablakon.

- Mi a baj? – áll fel, és jön oda a hátam mögé.

- Miért? Kellene, hogy legyen? – fordítom vissza félig fejemet.

- Látom rajtad, hogy van valami… - teszi vállamra a kezét, mire visszafordítom a fejemet, és sóhajtok egyet. – Mondd el… meghallgatlak szívesen.

- Tudom, de nem tudsz ebben segíteni.

- És, ha igen? Eddig mindig melletted álltam, ahogy te is mellettem!

- Kaih… - sóhajtom. – Ha lejár ez az egész, akkor lelépek…

- MI?! MIÉRT?! – fordít magához, mire lehunyom a szemem.

- Mert újra akarom kezdeni, és itt nem menne…

- Miért? Engem is itt akarsz hagyni?

- Tudod, hogy te vagy a családom, de…

- De?

- Szeretem, és majdnem megöltem… - erre kikerekedik a szeme.

- Akkor… akkor miért nem voltál bent nála?!

- Pont azért, mert majdnem megöltem! Másrészt, mindegy, ha csak egy taknyos kölyöknek tart. Meg ott van neki Uruha… együtt vannak. Ráadásul lefeküdtem vele, és az után került…

- Mi? Álljunk csak meg egy percre?! Honnan veszed, hogy ők ketten együtt vannak, és hogy éreted, hogy lefeküdtél vele?!

- Szerinted hogy? Elmentünk bulizni, leitta magát, rám mászott, én meg hagytam, utána meg én voltam a gonosz. És megértem. Elrontottam… utána meg majdnem meg is öltem…

- Én tudom, hogy miért viselkedett veled úgy…

- Mi? – nézek rá. Mire elkezd mesélni. Nem hiszek a fülemnek. Nem hiszem el, azokat, amiket mondd… hogy Aoi régen milyen volt, és hogy mi történt vele. Egy gusztustalan alaknak tarthat… még szerencse, hogy nem mentem be hozzá… nem viselném el a tudatod, hogy arra kényszerítettem, hogy álarcot is húzzon magára… bár már nem is kell… mert már Shinya-san a nevelőm…

- Értem… - hajtom le a fejem.

- Uruha meg Aoi nincsenek együtt – szólal meg egy kisidő után, mire rákapom a tekintetem.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy… - süti le a szemét. – Hogy én vagyok együtt vele…

- HOGY MI?! – kerekedik ki a szemem. Mire elpirul.

- Ne akadj ki, kérlek! Nem rossz ember! Nagyon kedves, aranyos, és megbízik bennem… és azért is mondta el ezt nekem…

- De… – teszem szét karomat. – De… - dadogok, és inkább nem folytatom a mondandómat, hanem sóhajtok egyet, és lehunyom a szemem. – Szereted?

- Nagyon… olyan gyengéd, és kedves… és olyan jól lehet húzni az agyát – kuncog fel, mire elmosolyodom.

- És, ő mennyire szeret?

- Szerintem nagyon… érzem az érintésein… - pirul megint el.

- Örülök, hogy boldog vagy – húzok magamra egy molyost. – Mondd meg neki, hogy neked nem is kell nevelő, és akkor együtt tudtok lenni.

- Tudja… - erre a válaszra nem számítottam, és egy kicsit rosszul is esett.

- Értem… - sóhajtok. – Akkor, így legalább tudom, hogy valaki lesz melletted, ha elköltözöm – fordulok el tőle.

- De Rei! – csattan fel.

- Nem megmondtam, hogy nincs senkije, és így hogy tudod, hogy mi baja volt, így tehetsz azért, hogy meghódítsd!?

- Nem akarom – mondom, de ez nincs így… nagyon is szeretném, ha az enyém lenne. – Tudom, hogy mit gondol rólam. Egy taknyos, hülye kölyöknek tart, aki részegen meghúzta. Undorodhat tőlem… nem csinálok még nagyobb marhát magamból.

- De nem vagy marha! Nem tudhattad!

- Ez mindegy – nyelek egyet, mert gombóc van a torkomban. – Ha kérhetlek, erről ne beszélj senkinek… és ez alatt főként Uruhára gondolok.

-… ajh! Ne csináld!

- Kérlek, menj el! Egyedül akarok lenni – mondom, mire nem válaszol, de nem is hallom léptei távolodását. – Kai, menj el! Nem akarok veled lenni! – fordulok felé, és mondom keményen neki a szavakat. Látom, hogy bántják a szavak, és fáj, hogy ezt látom arcán. De így talán… könnyebb lesz elengednie. Kapaszkodhat másba, és az a bájgúnár megadhatja neki a tisztes életet. Ha pedig nem vagyok ott, akkor nem kell rám is figyelnie. – MOST! - förmedek fel, mire megrezzen, és kimegy. Visszafordulok az ablak felé, és bámulok ki rajta… látom, ahogy beszáll a kocsiba, az ablakhoz nyúlok, és odateszem a kezem. – Sajnálom… de így… sokkal jobb lesz… - gurul le egy könnycsepp arcomon, ahogy elhajt a kocsi. A kezemre nézek, ami remeg… megfogom másik kezemmel, és visszamegyek az ágyhoz, és legubbasztok elé. Túl akarok lenni ezen a nevelős dolgon, és elmenni… - hajtom le a fejem. Egy kis idő múlva bejön Shinya-san.

- Valami baj van? – hallom meg az ágy hangját, amint besüpped alatta. Nemlegesen megrázom a fejem. – Rögtön sejtettem. De, ha nem beszéled ki magadból rosszabb lesz.

- Ezen már nem lehet semmi sem rosszabb…

- Min?

- Semmin – teszem vissza a fejem.

- Beszéltem Uruha-sannal, ha Aoi kijön a kórházból, visszakerülsz hozzá – erre felkapom a fejem.

- Miért?

- Mert csak addig vagy nálam, amíg lábadozik! – áll fel.

- De én azt hittem, hogy véglegesen.

- Nem.

- De miért nem maradhatok magával? – kérdezem, mire felhúzza a szemöldökét.

- Talán nem volt jó Aoi-sannál?

- De…

- Akkor? Miért nem mentél be hozzá? És miért akarsz itt lenni?

- Sok a kérdés… - dünnyögöm.

- Van ennél több is.

- Minek mentem volna be? Hogy idegesítsem? Nem, jobban gyógyul, ha nem zavarom. És utána sem akarok az agyára menni…

- Miért mennél az agyára? Nem is vagy te olyan, amilyennek leírtak!

- Mi az? Maga agy turkász?

- Nem, de ha nem beszélsz, és nem alszol, akkor arra is sor kerülhet, hogy oda el kell vinni téged.

- Na persze… - mondom flegmán. – Azért hülye nem vagyok!

- De ki kell deríteni, hogy miért nem alszol.

- Tudom az okét, ezen nincs mit kideríteni…

- Hm… elmondod?

- Nem! – felelem egyből.

- Rögtön sejtettem. Remélem Aoi-sannak elmondod majd, és tud segíteni… tudod a beszéd két emberes feladat, és megkönnyíti a lelket.

- Erre a válaszom az, ami neki is… a dugás is az, mégis lehet maszturbálni. Az meg testet könnyíti meg…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.