Reita

Hát az eszem megállt… nem csak Uruháék végett, hanem Mao miatt is. Konkrétan megmondtam neki, hogy ne merje idetolni a képét. Utálom azt a tulajdonságát, hogy minden haveromnál bepróbálkozik… és most kivételesebben jobban irritált a dolog, mint máskor. Amit, igazából nem tudtam hová tenni… így nagyon örültem, hogy Maonak el kellett mennie. Arra viszont nem gondoltam, hogy Aoiékat megbántom. Nem akartam, csak már egy kicsit sok volt a számomra…

Rendeltem egy új ágyat Rukinak, mert az igaz volt, hogy túlságosan is elszaladt velem a ló… nem kellett volna rózsaszínt vennem. Így egy fehér-aranyat vettem. Ami passzolt a szobába, és ahogy láttam Rukinak is tetszett. Azonnal el is ment fürdeni, én pedig utána mentem el. Mikor kijöttem még benéztem hozzá, ő pedig úgy aludt abban az ágyban, mint egy kisbaba… elmosolyodtam, és felsóhajtok, majd kimegyek. Én is lefekszem, de csak forgolódni tudok…

Miért zavar most annyira, hogy Mao rámozdult arra a kis senkire? – fordulok a másik oldalamra. – Nem szoktam ilyet csinálni! Még, hogy miatta siettem haza! Ch… - fordulok másik oldalamra. – Hülyeség! Ugyan úgy, minthogy engem ma megraktak… - forgolódom tovább, majd nagy nehezen elalszom.

Milyen jó puha, és milyen jó meleg… - sóhajtom, és fordulnék meg, de nem tudom, mert valami megakadályoz benne. Lassan nyitom ki a szememet, ami azonnal elkerekedik. Mert egy szuszogó Rukival találom szembe magam, aki most kezd ébredezni. A nyakamat karolja át, és úgy bújik hozzám… illetve inkább mondhatnám úgy, hogy fekszik rajtam. Megmoccanni sem merek, az az igazság. Szememet legeltettem körbe a szobán, ami nem az enyém… vörös és fehér színben pompázik, az ágy pedig arany és fehér színben. – De mégis, hogy a nyavalyába kerültem ide?! – kérdezem magamtól, mire megérzem, hogy Ruki felébredt. Azonnal fellökte magát rólam, így az ölemben foglalva helyet. Ijedt ábrázattal bámul rám, és kezd el mocorogni, hogy ki tudjon szállni az ölemből. Én meg kénytelen vagyok elfojtani egy nagyobb, kósza sóhajt.

- Ho-hogy kerültél ide? – kérdezi, mikor már előttem áll, és egyik lábáról a másikra áll. Felülök én is, és egy kicsit zavarban vagyok, mert nagyon szokatlan nekem ez a helyzet, és én is kíváncsi vagyok erre a kérdésre.

- Az igazat megvallva… - kelek ki, és vakarom meg fejemet. – Fogalmam sincsen… - vallom be. – Arra emlékszem csak, hogy lefeküdtem aludni, és itt ébredtem, hogy rajtam fekszel… - fejezem be a mondatot, mire mind a ketten belepirulunk a dologba. Bár ő elég gyanakodva néz rám. – Miért nézel így? Nem direkt csináltam! – csattanok fel, mire megrezzen egy kicsit. Felsóhajtok, és inkább kimegyek a szobából.

Mi a fene van már… de komolyan! Hogy a manóba kerültem oda?! – megyek be a szobámba, aminek az ajtaja tárva nyitva, az ágyamról a takaró a földre került. Felsóhajtok, és gondolkozom. De akárhogy erőltetem meg magam, nem jutok semmire. Beágyazok, és keresek magamnak egy tiszta ruhát… - Nem ártana venni egy mosógépet… - megyek ki a konyhába. Veszek elő tojást, és kenyeret… a kenyérből pirítóst csinálok, a tojásból, pedig tojásrántott. Mellé meg pirítok sonkát. Mikor ezzel megvagyok, bekopogok Rukihoz, majd bemegyek. Az ágy szélén ül, és, amikor bedugom fejem, felém néz.

- Gyere enni, ha éhes vagy. Csináltam reggelit!

- Megyek – ugrik le az ágyról, majd jön ki a konyhába. Már most látom rajta, hogy nagyon éhes. Felcsillannak a szemei, amikor meglátja az ételt. Leülünk, és nekiállunk az evésnek. Bár inkább nézem őt, ahogyan falja be.

Hogy lehet egy ilyen kicsi embernek ilyen mértékű étvágya? Vajon mennyi idős lehet pontosan? Csak annyit tudok róla, hogy nagykorú… lehet, hogy még csak nemrég lett az. Bár az étvágyát elnézve… lehet, hogy nem mondott nekem igazat, és még kiskorú. Még a magassága is erre enged következtetni… meg kellene tudnom, már egy-két dolgot róla… - vakarom meg a fejem, és eszem egy keveset én is. Amúgy sem hagyott nagyon sokat… szerencse, hogy azért én is szedtem magamnak. De nem szólom most le ezért… ha kedvesebben viselkedem vele, akkor lehet, hogy többre megyek nála, mintha mogorván letámadnám. Meg akarom tudni, hogy ki is ő pontosan.

- Van kedved vásárolni jönni, velem? – szólalok meg hirtelen, mire kerek szemekkel néz fel rám.

- Én? De hisz nincs pénzem…

- Nekem van, és azt a szobát is fel kell tölteni bútorokkal, amiben te vagy. Ha meg ott vagy, akkor nem veszek olyat, ami nem tetszik – teszem le az evőeszközt és állok fel. Látom, hogy vacillál valamin, de a végén egy aprót bólint.

Elmosogatok, addig ő ücsörög az asztalnál, és nézelődik. Miután készen vagyok, elmegyek felöltözni, amit ő is megtesz. Egy fekete nadrágot választ egy fehér inggel, amin egy kis fekete mellény van. A számat is eltátom egy pillanatra, amikor meglátom kijönni a szobából. De szerencsémre ezt ő nem látta, mert megembereltem magam. Vettem neki kabátot is, ami a fogason volt. Bár egy kicsit mintha az nagy lett volna rá… de most nem volt más.

Lementünk a kocsiba, és elkocsikáztam abba az áruházba, ahol az ágyakat vettem.

- Ha valami tetszik, szólsz, rendben? – nézek rá, mire elkezd bólogatni. Elég sok mindent kellett még beszerezni a lakásba, úgyhogy nagyon sok lesz a kiadásom. Bár, ez nem zavart annyira, mert hála istennek van miből költenem.

A hálószobai bútoroknál kezdjük. Nekem kovácsoltvas dolgokat veszünk, neki pedig olyat, ami ahhoz az ágyhoz, és a vörös színhez megy. A nappaliba már nincs annyira beleszólása, de azért mégis csak kikérem a véleményét. Főleg, amikor nem tudok választani. És szemmel láthatóan jól szórakozik azon, hogy nem tudok dönteni.

Már mentünk a kasszához fizetni, amikor belebotlottunk Maoba. Sóhajtottam egy nagyon, és el akartam menni a másik irányba, a tegnapi mutatványa után, de nem észrevett?

- Öcsi! – ordít át az egész bolton, én meg lehunyom a szemem egy pillanatra. Ruki meg érdeklődve figyeli reakcióimat. Sóhajtok egyet, majd a hang irányába fordulok. – Már azt hittem, nem hallottál meg! – jön közelebb.

- Sajnos hallottalak, és most látlak is…

- De morcos valaki… - mér végig. – Mindig ilyen, amikor nem vagyok mellette? – kérdezi Rukitól, aki nem mer mondani neki semmit, csak ide-oda kapkodja a tekintetét. – Na, nyugodtan mond meg az igazat! Megvédelek! – vigyorogja Mao, és átkarolja Ruki vállát.

- Ano… - kezd el aprókat bólogatni.

- Nem is! Csak folyton az agyamra mész, és már félek ettől! – dohogom. – Amúgy meg mi a fenét keresel itt?! – fonom magam előtt össze karomat, és nézek másik irányba, mert nagyon, de nagyon nem tetszik, hogy Rukit ölelgeti.

- Vennem kell egy éjjeli szekrényt! – mondja, bohókásan, miközben Ruki haját kezdi el birizgálni, mire felmegy benne a pumpa teljesen.

- Hagyd már őt békén! – rántom ki a karjai közül, és terelem magam mögé. Mire megadóan teszi fel Mao a kezét egy pillanatra.

- Felőlem… de csak most – kacsint rá, nekem meg kijön egy ér nyakamon. – Jól van, Öcsi… nyugi… - mosolyog rám.

- Nyugodt vagyok! – morgom. Ő meg csak vigyorog. – Miért vagy itt? Arra még nem válaszoltál.

- De, csak lehet nem figyeltél rám. Kell egy új éjjeli szekrény!

- Minek? Van kettő! Abban is olyan dolgok lapulnak, amiket az életben nem akarok látni. Főleg nem úgy, hogy használod is! – morogom orrom alatt, ő meg elkezd nevetni.

- Hát, nem is veled szeretem őket használni… - mondja sejtelmesen, miközben Rukit méregeti… - Veszed le róla a szemed, Bátyó! Mert kitekerem a nyakad!

- Még az a szerencse… - sóhajtok fel, és fojtom magamba egyéb gondolataimat.

- Amúgy… összetört… azért kell egy új!

- Összetört? – kérdezek vissza bizonytalanul.

- Igen! Hosszú volt az estém, és összetört! – mondja tök természetesen, mire kikerekednek a szemeim.

- Tudtam, hogy nem kellett volna, megkérdezzem… - hunyom le a szememet.

- Most miért? – akad ki. - Csak természetes szexuális éhségem van!

- Aha… egy tucat pasinak együttvéve van olyan szexuális igénye, mint neked!

- Ez nem igaz! – mutatja fel mutatóujját, majd kezdi el csóválni. – Attól, hogy neked a szexuális életed jelenleg nulla, és az előtt is havi egyre volt korlátozva, attól még, én nem vagyok szexuálisan túlfűtött! Csak neked kellene már egy normális kapcsolat.

- Köszi, köszi, igazán, köszi! – forgatom meg a szemem. Nem állok le vele vitázni, mert úgy is addig piszkálna, míg nem neki lenne igaza. Nagy ritka alkalom, ha nekem lehet igazam. Bár általában mindig nekem van, és csomót téved… de mindegy. Én tudom, hogy nem havi egyszer van szexuális kapcsolatom, ő meg azt képzel, amit csak szeretne! – Ha most megbocsájtasz, akkor mennénk! Még máshová is el kell mennünk, és sürgős!

- Oké… merre mentek? – kérdezi, mikor már megfordultam és toltam volna Rukit a kasszákhoz.

- Nem arra, mint te! – morranok, és hagyom ott. Tudom, hogy nem sértődik meg ezen, mert direkt csinálja, és élvezi, hogy az idegeimre megy!

- Mindig így civakodtok? – kérdezi halkan, miközben a cuccaink ”kisebb” listáját adom oda a pasasnak, aki lehúzgálja a blokkokat.

- Igen… mindig – sóhajtok fel. – Sosem hagy békén… szeretem, ne értsd félre. Csak utálom, hogy az agyamra megy.

- Nekem nincs testvérem – mondja halkan, mire ránézek egy pillanatra, de csak tényleg annyira, mert a pasi megmondja, hogy mennyit kell, fizessek. Azért még én is meglepődöm a végösszegen… odaadom a kártyámat, amit lehúznak. Ruki csak néz engem, míg aláírom a blokkot, majd a szállító papírt is, amit holnapra kértem. Meg ugye az embereket, mert nem áll szándékomban szerelőt játszani.

- Most hová megyünk? – kérdezi, mikor a kocsimba vagyunk.

- Kell még csempe, mert a másik fürdő még nagyon kezdetleges… meg szerintem venni kellene még valami kaját. Mert nem sok mindent vettem a múltkor, csak azt, amit úgy gondoltam, hogy venni kellene… nem tudom, hogy te mit eszel meg.

- Mindenevő vagyok – mondja, mire nem mondok semmit, csak mosolygok egyet. Érdeklődve figyel egy darabig, majd a környéket kezdi nézni.

Elmegyünk még a csempéshez, ahol zöld csempéket választok ki a másik fürdőbe, meg egy nagyobb kádat. Hogy zuhany is legyen, meg kád is. Utána pedig egy kisebb boltba is bemegyünk. Mikor ott is végzünk, jut eszembe még egy dolog:

- Meg, venni kellene még ruhát neked. Valami olyat, amit… te választasz, nem pedig én – nézek rá, mire furán néz rám. – Vagy már fáradt vagy? – kérdezem, mire elkezd bólogatni. – Rendben, akkor megyünk haza – mondom, mire megkordul a gyomra. – Nem, előtte elmegyünk enni… el is felejtkeztem erről… - húzom el a számat, mert szegénykémet nem vittem el napközben enni, és már nagyon elment az idő, és sötétedni kezdett. – Máskor nyugodtan szólj, ha ilyeneket elfelejtek! Én nem vagyok nagy étvágyú… - mondom, és kanyarodok el a kedvenc éttermünkbe. Mikor megállok az étterem előtt Ruki kerek szemekkel pislog rám. Na, igen… nem a legolcsóbb helyre hoztam. De ide szeretek járni…

- Foglaltatott már asztalt? – kérdezi, mint a recepciós, ami fel sem néz.

- Nem – mondom egyszerűn.

- Akkor kérjen, és jöjjön vissza, abban az időpontban! – írja a füzetét, mire megköszörülöm a torkomat. Ő meg felnéz.

- Óh! – hőköl meg. – E-elnézést uram! – kezd azonnal mentegetőzni. – Azonnal odavezetem a kedvenc asztalához! –mondja, és vezet oda az asztalomhoz, miközben még kétszer, vagy háromszor bocsánatot kér. Épphogy leülünk, jön is egy pincért, és elkéri az itallistát, és odaadja az étlapot. Ruki csak megszeppenten néz rám, meg körbe. Egy kisebb elkerített helyen vagyunk, ide nem látni be, csak mi látunk ki. Ide szokta apám is hozni a barátait, vagy ügyfeleket. Vagy, ha éppen egy nagyobb tárgyalássorozata van, az ügyvédeket.

- Hm… nem is tudom, hogy mit válasszak… - nézelődöm. – Te már választottál? – kérdezem tőlem, mire nemlegesen megingatja a fejét, de az étlap nincs előtte. – Miért nem? – teszem le én is a lapot. De nem tud válaszolni, mert a pincér zavar meg minket, aki kihozta az innivalóinkat. Majd mikor távozik, ránézek Rukira. – Miért nem választasz?

- Nekem nincs pénzem, főleg nem ilyen helyen enni… - mondja, mire felsóhajtok.

- Azért hoztalak ilyen helyre, mert jó a kaja. És ne az árat nézd! Hanem azt, hogy mit kívánnál meg!

- De…

- Semmi de! – mondom neki. – Egyél nyugodtan! – mosolygom rá, és nyújtom felé az étlapot, amit elvesz. Választunk végre, majd egy kis várakozás után ki is hozzák a rendelt ételeket. Amit el is fogyasztunk.

- Köszönöm, nagyon jól laktam – mondja, miközben hátradőlt. Jót mosolygok megint rajta, mert mindent bepusztított. – Milyen lehetett eddig neki… mennyit eszik, biztos éhezett eddig. Nagyon is… - kortyolok bele italomba, majd miután emésztettünk egy kicsit, kikértem a számlát, és elmentünk haza. Már én is alig vártam, hogy hazaérjünk, nem, hogy ő. Egész idő alatt a kocsiban ásítozott… és mire hazaértünk elaludt. Beparkoltam a mélygarázsba, majd kivettem a kocsiból, és a kezemben vittem fel. Azonnal átkarolta nyakamat, és úgy szuszogott édesen, miközben a liftben ácsorogtam. Előszenvedtem a kulcsaimat, majd mikor megvoltam a bejutással, egyből lefektettem az ágyára. Levettem a cipőjét, meg a nadrágját, és a mellényét is, és betakartam. Majd lementem a cuccokért, amiket vettünk, és mindent felhordtam, elpakoltam, majd elmentem fürdeni, és én is eltettem magam holnapra.

Nem tudtam meg róla sokat, de ez is több mint a semmi… - hunyom le a szememet. Mire megjelenik előttem mosolygós arca – Mi van velem? – sóhajtok fel. – Miért érdekel ennyire engem az a kis senki? – forgolódom, és mivel nem tudok magamnak válaszolni, megunom magam. Kikelek az ágyból, és átmegyek Rukihoz. Az ajtóban, csendben megállok, és nézem, ahogy édesen szuszog.

Nem tetszhet nekem egy pasi… - fordulok ki a szobából, és megyek vissza aludni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.