Ruki

Nagyon megörültem az új ágyamnak, így alig vártam, hogy kipróbáljam. Hamar elmentem fürdeni, majd bebújtam az ágyba. A reggeli ébresztőm viszont nem olyan volt, mint amire számítottam.

Furcsa hangot hallottam meg, ami állandóan dobogott, és fel-le emelkedett. Nem is csináltam ebből nagy jelentőséget. Azt hittem, hogy még mindig álmodom. De ennek a valaminek nagyon jó illata volt, olyan kellemes, és még puha is volt. Kinyitottam szemeimet, hogy hol is vagyok pontosan, mikor is észreveszem, hogy Reitán fekszem. Nagyon megijedtem tőle, hogy mit akar tőlem.

Vajon le akart velem feküdni? – kérdezem magamtól, majd megkérdezem tőle is, hogy hogyan is került át, az én ágyamba. Mert én ugye nem mehetek át hozzá, de ő átjöhet… érdekes.

Nem mond semmit sem, vagy csak nem akar… mindenesetre vigyáznom kell vele. Viszont a legnagyobb meglepetésemre egész nap nagyon kedves velem. Már megszoktam, hogy akik kedvesek velem, azok általában akarnak valamit tőlem. Ő vajon mit akar? – kérdezem magamban, miközben kocsijában ülök, és vacsorázni visz.

Már magán az épületen legeltetem a szemem, hiszen gyönyörű egy hely. Azon pedig végképp elcsodálkozom, hogy külön elbánásban részesül, főleg, hogy a recepciós nem is nagyon foglalkozott velünk, sőt, mondhatni szemtelen volt Reitával. Utána meg már nem tudott, hogy bocsánatot kérni. Szóval ilyen nagy ember lenne ő?

Hiszen, már a bevásárlások alkalmával nagy összegeket hagyott a boltban, és most meg egy nívós étterembe hozott, ahol külön kis részlegünk van. Hiába vagyok nagyon éhes, mint szinte mindig, nem merek választani. Addig nem választok semmit sem, ameddig meg nem tudom, hogy mit akar pontosan tőlem.

- Miért nem választasz? – kérdezi.

- Nekem nincs pénzem, főleg nem ilyen helyen enni… - felelem, mire felsóhajt.

- Azért hoztalak ilyen helyre, mert jó a kaja. És ne az árat nézd! Hanem azt, hogy mit kívánnál meg!

- De…

- Semmi de! – mondja. – Egyél nyugodtan! – mosolygom rám, és nyújtja felém az étlapot, amit azonnal elveszek.

- Köszönöm, nagyon jól laktam – köszönöm meg az ételt.

- Igazán nincs mit. Menjünk haza, fáradt vagyok – int a pincérnek, én pedig csak bólogatok egyet.

A kocsiban elég sokat ásítozom, és el is alszom. Legalábbis ezt tartom a legvalószínűbb megoldásnak. Hiszen, reggel ugyanabban az ingben ébredek, mint amiben tegnap elmenten, ráadásul… ráadásul levette a nadrágomat, és a kis mellényemet is – pirulok el a gondolatra, hogy látta lábaimat. Bár nem mindegy? Hiszen, már elég sokan láttak meztelenül, sőt tettek magukévá is. Az előző helyen ugyanis nemcsak a gazda játékszere voltam, hanem a vendégeké is.

Felveszek valami ruhát, majd a finom illatok felé veszem az irányt, pedig a fürdő volt a célom, de hát a hasam… ki kell használni, hogy itt bármikor, bármennyit ehetek.

- Jó reggelt! – köszönt, és sürög tovább a konyhába.

- Viszont. Segítsek?

- Nem kell, majd csak az elpusztításában – helyezi a reggelit elém, én pedig elpirulok egy percre. – Csüccs, le! – mondja, én pedig úgy teszek.

Megvallva az igazat, hatalmas mennyiséget rak elém, amit mind meg is eszek. De hát, ha egyszerűen finom, amit csinál. Elmehetne szakácsnak. Vagy talán ez lenne a munkája? – gondolkozok el egy pillanatra, miután szépen leraktam pálcikáimat, majd rá nézek.

Nagy szemekkel néz rám, amit nem értek.

- Mi-mi az? – kérdezem zavartan.

- Azta… te aztán tényleg mindenevő vagy.

- Hát én…

- Ezzel nincs semmi baj – kezd el mentegetőzni. – Kíváncsi voltam, hogy tényleg mindent megeszel e.

- Miért?

- Mert csak úgy összeütöttem valamit, amit itthon találtam.

- Tényleg? – kérdezem. – Ahhoz képest igazán finom volt. Szakács vagy? – kíváncsiskodom, mire felnevet, és megingatja a fejét.

- Dehogy, távol áll tőlem az ilyesmi – mondja, majd feláll, mert elkezdett csörögni a telefonja.

Aránylag sokat beszél, hümmög, majd visszajön. – Most el kell mennem, majd jövök. Addig… foglald el magad.

- Nem mehetek veled?

- Most nem – feleli, majd elkezdi összeszedni a cuccait, és magamra hagy.

Rám zárja az ajtót, én pedig magányosan nézek rá, hogy egyedül maradtam. Egyedül egy nagy lakásban, ahonnét nem tudok kimenni. Pont úgy, mint a régi helyemen. Bár, itt legalább nincsenek őrök, és nem vernek meg. Legalábbis idáig még nem volt annyira erőszakos velem.

Késő délután hazajön, én pedig nagyon megörülök neki. Ebben a lakásban semmit se lehetett csinálni, mert még egy könyv sincs, úgyhogy csak ágyamon feküdtem, és néztem ki a fejemből.

- Bocs, kicsit elhúzódott a dolog. Gyere, elmegyünk az orvoshoz.

- Orvoshoz? – rémülök meg egy percre.

- Igen, tudod, vissza kell menni ellenőrzésre – mondja, mire bólintok egyet. – Tessék, egy kis kaja! – nyom kezembe egy kisebb dobozt, pálcikákkal együtt.

Elveszem tőle, de nem eszek. Utálom az orvosokat, így hamar elmegy az étvágyam.

- Nem vagy éhes?

- Most nem annyira… - felelem, miközben beszállunk a kocsiba, és szinte némán utazunk el a kórházig. Egyszer-egyszer ránézek, de látom, hogy el van merülve a gondolataiba, így nem akarom zavarni.

Felmegyünk a lépcsőkön, majd bekopog egy ajtón. Az az orvos nyitja ki, aki idáig is velem foglalkozott.

- Én kint megvárlak – fordul felém Reita, mire bólintok egy aprót.

- Itt is maradhat, ha akar, a függönyt úgyis elhúzzuk.

- Rendben – ül le egy székre a szoba szélén, én pedig beljebb lépek.

- Vetkőzzön le! – mondja az orvos, miközben tényleg elhúzza a függönyt, hogy Reita ne lásson be.

Leveszem felsőimet, majd felülök az ágyra, így meghallgatja szívemet, majd kicsit megtapogat, ami nem túl kellemes élmény számomra, mert fáj. Kicsit felszisszenek olykor-olykor, de próbálom tartani magam.

- Rendben. Visszaveheti a felsőjét, a nadrágját vegye le, kérem – mondja, mire megdermedek.

- A nadrágomat?

- Igen, meg kell nézzem a fenekét is.

Inkább nem kérdezem meg, hogy miért, nem akarom, hogy Reita meghallja, meg, hogy azt higgye, hogy okoskodom. Leveszem a nadrágomat, a boxeremmel együtt, majd ránézek a dokira.

- Hajoljon fel az ágyra – mondja, én pedig úgy teszek.

Oldalra nézek, látom, amint felvesz egy gumikesztyűt, bekeni síkosítóval ujjait, majd hátsómhoz közelít. Szétfeszíti fenekemet, majd benyúl, és körkörösen elkezd tapogatni. Hümmög egyet, majd egy műszert vesz elő, azt is bekeni síkosítóval, bedugja óvatosan fenekembe, majd a monitort bámulja. Hála az égnek, hamar kiveszi belőlem, majd egy törlőkendőt nyújt felém.

- Végeztünk, felöltözhet – utasít, én pedig csak bólintok egyet. Megtörlöm magam, felveszem a boxerem a nadrágommal, majd elhúzom a függönyt.

- Minden rendben van doki? – kérdezi Reita.

- Igen, úgy néz ki. Most már alul is minden rendben van neki, amiatt aggódtam egy kicsit – feleli, én pedig elvörösödöm.

Rosszul érint, hogy azokra az időkre kell emlékezzek, főleg az utolsó éjszakámra, amikor olyan sokszor használt el a gazda – hajtom le a fejem.

- Megjöttek a leletei is, amikre még várni kellett. Semmilyen vírust, fertőzést, vagy nemi betegséget nem kapott el. Úgyhogy mondhatni, hogy teljesen egészséges. Csak egy kicsit alultáplált – folytatja, én pedig meglepődöm, hogy ilyen sok tesztet csináltak rajtam, míg nem voltam magamnál.

- Értem. És az egyéb sérülései?

- A gipszet most lecseréljük, a zúzódásai szépen javulnak.

- Köszönjük.

- Akkor gyere velem, a gipszet lecseréljük, és utána már hazamehettek.

A gipszcserével elég hamar megvoltunk, bár egész nehézkesen ment. Nagyon fájt a kezem, nagyon megbolygatták.

- Gyere, menjünk el enni. Ma elég keveset ettél.

- Rendben – hagyom rá a dolgokat, úgyis az van, amit ő akar. Bár nekem semmi kedvem nincs emberek közé menni.

Bevallom, félek egy kicsit, hogy mi lesz. A gazda emberei már biztosan keresnek, és ha megtalálnak… Reitát megölik, és engem is. Vagy legalábbis jól megkínoznak.

Megint egy szép helyre hozott el, bár nem ugyanoda, ahová a múltkor. Ez kisebb, és szerintem hangulatosabb is.

- Bármit kérhetsz – mondja, bennem pedig megint furcsa érzés kezd kialakulni.

Miért ilyen kedves? Miért etet ilyen drága helyen? Vajon mit kér érte cserébe? Vagy önszántából akar segíteni? – teszem fel a kérdéseimet, miközben egy asztalhoz vezetnek, és Reita alám tolja a széket. Nagyon figyelmes.

Kikérjük az italokat, majd nemsokára rá a főételt desszerttel együtt.

- A szüleid hogy haltak meg? – kérdezi egy idő után, mert idáig csöndben ettünk.

Tudtam, hogy valamit tudni akar, éreztem. Most mit mondjak majd, hogy az utcán éltem? Ki kéne találjak valami sztorit – hunyom le a szemem, majd nézek rá.

- Autóbalesetben, legalábbis nekem ezt mondták…

- Hogy érted ezt? Nem mindig laktál az utcán? Mármint…

- Miután anyuék meghaltak, utána kerültem oda.

- Értem… az orvos azt mondta, hogy… hogy aktív nemi életed volt, legalábbis amit idáig észrevett, és az ebből adódó sérüléseid kicsit aggasztották. Hogy megy ez? Úgy értem… az utcán…

- Egy szegény ember is szerethet.

- Persze, nem is ezt mondtam – kezd el mentegetőzni. – Csak… hogy durvák voltak veled – fejezi be a mondatot, én pedig oldalra nézek. Nem akarok visszagondolni azokra az időkre. – Sajnálom, nem kellett volna szóba hoznom. Nem is tartozik úgy rám… - feleli, mire nem mondok semmit sem.

Elmerülök emlékeim tengerén, amiket felszakított bennem, majd csak azt veszem észre, hogy megfogja vállamat, és hazamegyünk. Otthon elmegyek fürdeni, majd bekopogok hozzá, hogy ő is mehet.

- Mindjárt megyek – fog meg egy nagy csomagot, majd viszi a konyha irányába. Elkezd csörögni a mobilja. – Hozd ide! – kiáltja ki mivel én még mindig nem mentem vissza a szobámba, és közel is vagyok hozzá, megteszem, amit kér. – Az ágyam körül van – mondja, én pedig meg is találom, elég hamar.

Viszont, amire nem számítottam, hogy tárva-nyitva lévő szekrényajtajából egy fegyvert pillantok meg. Szinte megdermedek, és még a telefon idegesítő csörgését is kizárom. A fegyvert nézem, és azt, hogy Reita bejön.

- Mi az, nem találod? – kérdezi, én pedig kirohanok a szobából, át enyémbe.

Lekuporodom a sarokba, és kezemmel fejemet fogom. Ő is olyan… ő is azt akarja – jutnak eszembe a gondolatok.

- Ruki, mi a baj? – nyit be Reita, mire, ha lehet, még jobban összekuporodom. – Ruki… - ér hozzá vállaimhoz, mire lerázom magamról.

- Ne bánts… - suttogom magam elé.

- Ruki…

- Könyörgöm, ne bánts! – gördül ki egy könnycsepp szememből, ami utat talál arcomon.

- Dehogy bántalak, mégis honnan veszel ilyen butaságot? – kérdezi, miközben próbálna átölelni, de még jobban megijedek ettől. – Ruki! – emeli meg hangját, és fogja meg államat, hogy szemébe nézzek. – Nem foglak bántani! Mi bajod van? – kérdezi, de megszólal a csengő, így magamra hagy.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.