Reita

Mondanom sem kell, hogy kicsit sem voltam kipihent. Elszoktam már attól, hogy alig alszom… nagyon jól esett, amikor normálisan le tudtam feküdni és reggel magamtól keljek. Nem pedig az óra csörgésére. Túlságosan jó volt az a kis idő, amíg nem kellett dolgozzak. Persze ezzel, nem azt mondom, hogy nincs kedvem dolgozni, mert nem így van. Szeretek másokon segíteni… csak… most szívsebben otthon lettem volna, és nem pedig az aktákat bújnám, és nem régi helyeken járkálnék. Mert a nyomozó után ez volt a következő megálló. Azokat a helyeket kerestük fel, ahol a pasi fia töltötte az ideje nagy részét, amikor még élt… illetve, amikor még tudta, hogy mi van vele. Nem tudom, hogy mi van velem, mert én úgy érzem, hogy ez a nyomozás fölösleges. Főleg, hogy a lelkünkre kötötte, hogy senkinek sem mondhatjuk el, hogy mivel is bízott meg minket. Mintha nagyon érdekelne bárkit is egy sima baleset… Főleg, hogy a helyszínen, amint tegnap már felkerestünk, nem volt semmi. Ami szintén nem volt meglepő… ennyi év után, az maga a csoda lett volna, ha találunk valamit. Főleg, hogy amikor helyszíneltek, anno, akkor ők minden bizonyítékot eltettek, és feljegyeztek, amit csak lehetett, és találtak a helyszínen.

Ma mondtam Maonak, hogy egy kicsit előbb el akarok jönni.

- Miért is lépsz le? – néz rám sunyi képpel. – Csak nem, máris hiányzik Ruki?

- Fogd be – morgok rá.

- Szóval igen…

- És, mi van, ha igen? – húzom fel szemöldökömet. – El akarom vinni valahová…

- Óh, szóval jön a romantika?

- Nem. Fel akarom vidítani – teszem el cuccaimat, és állok fel a kanapéról.

- Mármint?

- Szomorú, és nem tetszik így látni. Elviszem egy olyan helyre, ahol mosolyogni láthatom – veszem fel kabátomat. – Úgyhogy megyek, mert még be kell érte is ugranom!

- Miért, hol van? Csak nem Kaijal? – kérdezi kicsit sem nyugodtan, amin elnevetem magam.

- Nem, nem Kaijal van. Bár gondoltam rá, hogy rábízom… de a kórházban nem lett volna jó, ha lábatlankodik, mert nem ért olyan dolgokhoz… vagy, legalábbis nem tudok róla…

- Még szerencse… - fúj ki egy rakat levegőt, mire felhúzom szemöldökömet. - De akkor hol van.

- Ruruval a tánc suliban. De, te miért is nyugodtál meg ennyire?

- Én? Miről beszélsz? – fordítja el fejét, ebből meg már tudom, hogy valamit nem akar elmondani. Így visszaülök, és lehúzom a kabátomat, hogy ne melegedjek be.

- Mit titkolsz?

- Én? Titkolni? – néz felém. – Nem titkolok semmit…

- Akkor pontosabban kérdezem. Mit akarsz Kaitól? – kérdezem, mire felsóhajt.

- Én? Sok-sok, nagyon sok mindent… de ő, tőlem, semmit sem…

- Hát, ha nem a Kaszanovát játszanád, akkor lehet, hogy többet is akarna.

- Ajh… - sóhajt fel. – De nem tehetek róla… ilyen vagyok! Amúgy meg… - duzzogja. – Amióta megint megláttam, nem feküdtem le senkivel. Folyton ő jár a fejemben… - dohogja, amin elmosolyodom.

- Hát, Mao… ezt hívják szerelemnek.

- Hagyjál! – dob felém egy párnát. – Én nem szoktam szerelmes lenni!

- Hát… valamikor el kell kezdeni! – pacskolom meg a vállát, mire felsóhajt. – Legyél vele kedves.

- Én, kedves vagyok! – csattan fel.

- Akkor még kedvesebb! – mondom unottan. – És ne csak a seggére hajts.

- De hát, ha olyan formás, és fogdosni való…?

- Bocs, Tesó… de én nem szoktam Kai seggét stírölni.

- Szerencséd van! – morogja, mire elnevetem magam.

- Akkor is szerelmes vagy, ha nem vallod be magadnak! – mondom büszkén. Mert végre megértem, hogy a bátyám nem csak szexre akarjon valakit, egy kapcsolatban, hanem többre is. Nem láttam még szerelmesnek… hogy bevalljam a tutit…

- Te beszélsz? – vonja fel szemöldökét, mire érdeklődve nézek szemeibe.

- Most, meg mire gondolsz?

- Rukira! Kire, másra! – mondja vigyorogva. – Attól, hogy ő pasi, még egyáltalán nem baj, hogy beleszerettél!

- Mao… hagyjuk ezt… - állok fel, és indulok az ajtó felé.

- Nem, nem hagyjuk. Ha te osztod az észt nekem, akkor, én is megtehetem! – jön utánam.

- Én nem osztom az észt. Csak tényeket közöltem.

- Éppen úgy, ahogy én! – áll előttem összefont karokkal, mire felsóhajtok. – Fogadd már el! És lépj felé, próbálkozz!

- Jól van, jól van… akarok… csak… néha elbizonytalanodom.

- Akkor ne tedd meg!

- Te meg legyél kedvesebb, és romantikusabb. Vegyél neki virágot, és vidd el vacsorázni. De utána próbáld meg nem felhozni a lakásodra, és, az övére se kéredzkedj be!

- Mert, miért? Az úgy nem jó!

- De igenis jó. Ha magadnak akarod, akkor ne azt lássa, hogy azonnal az ágyában akarsz kikötni!

- Jól van - sóhajt fel. – Majd megpróbálom… - mondja, majd elköszönök és megyek Rukiért a tánc suliba. Útközben végig agyalok… és persze Rukin… ki máson?

Az a csók… - sóhajtok fel. – Annyira élveztem azt a csókot, ma reggel. És hagyta magát… olyan jó volt simogatni… - hunyom le a szememet, egy pillanatra, az egyik piros lámpánál várva. – Miért menekültem, akkor el? Maonak igaza van abban, hogy próbálkoznom kellene… amit meg is teszek. De félek attól, hogy valamit elszúrok. Hogy megbántom, vagy fájdalmat okozok neki. Azt pedig nem szeretném… nagyon, nagyon, nem szeretném… - parkolok le a tánc suli előtt, majd megyek fel. Bent szinte áll a bál… Die nagyon morcos Rukira, Shinya miatt… ami kicsit sem tetszik. De megnyugszom, amikor rólam kezdenek el beszélni, és hogy milyenek is vagyok… bár, azt kétlem, hogy pirulok… nem vagyok olyan…

Miután Uruha ott marasztalt még egy kicsit miniket, elviszem Rukit a suliból. Bár, jót mulatok ábrázatán. Gondolom nagyon nem tetszett neki, hogy nem mondtam el neki, hogy mivel akarom meglepni.

- Hová viszel? – kérdezi ártatlanul, mire felé mosolygok.

- Egy meglepetést terveztem mára. Tetszeni fog. Illetve remélem.

- De miért nem mondod el nekem? – pilleg rám, ami nagyon aranyossá, és kívánatossá teszi.

- Mert meglepetést akarok!

- De… - folytja magába a szót, és visszadől az ülésbe. Majd addig meg sem szólal, amíg oda nem érünk. Amint meglátja a vidámparkot, kikerekednek a szemei, majd felém kapja édes pofiját.

- M-mi ez a hely? – kérdezi csillogó szemekkel. – Miért jöttünk ide?

- Vidámpark, és azért, mert… - nyelek egyet. – Nem szeretem, ha szomorú vagy, és gondoltam felvidulnál tőle – mondom, majd kiszállok a kocsiból, és Ruki is követ. Bemegyünk a nagy vaskapun, majd megveszem a belépőt. Igaz, hogy most nincs minden üzembe helyezve, de akkor is kimozdulunk. Meg a sok finomság, úgy is jobban le fogja kötni a figyelmét.

- Merre szeretnél menni? – fogom meg kezét, miközben ő körbe-körbe nézelődik csillogó szemekkel.

- Arra, meg arra, meg arra, meg arra is! – mutogat, mire elnevetem magam.

- Rendben! – indulunk meg arra, amerre először mutatott. Ami nem is egy működű játékhoz megy, hanem egy kajáldához. Azonnal elmosolyodom. Majd Ruki kér mindenfélét, majd leülünk a melegen tartott helyre, ahol el lehet fogyasztani, és nekiesünk. Csak úgy habzsol a lelkem. Még most sem tudom felfogni, hogy hogyan férhet ennyi étel, egy kis emberbe… de nem szólok ellene. Ha jól esik neki, akkor csak egyen annyit, amennyi csak beléfér.

Miután ezzel megvagyunk, megyünk a következőre, és az után, és az után… szinte minden büfében kikötünk… ő meg, még mindig tud enni… belém meg már nem fér semmi.

Egy kicsit leülünk, mert mind a ketten el vagyunk pilledve. Főleg, hogy már sötét van, és csak a helyen felállított lámpák, és fények világítják be az éjszakát. Szerencsénkre nem esik az eső, sem pedig a hó. Bár elég gomoly hófelhők vannak az égen. Mikor már eleget ücsörögtünk egymás mellett, felvetem, hogy próbáljunk ki valamit. Mire, Ruki elkezd bólogatni. Majd a szeme megakad az elvarázsolt kastélyon. Amihez nekem is, nagyon kedvem van. Szeretem azt a helyet, és ott meleg is van. Mert külön épület van felállítva. Mikor odamegyünk, levesszük a kabátot, meg a cipőt és csak utána engednek be minket. Rajtunk kívül, azért elég sokan vannak itt… meg úgy a parkban is. Pedig arra számítottam, hogy nem lesznek ennyien, mert nem mondhatnám, hogy meleg van odakint. Sőt… már tényleg kopogtat a tél…

Három, vagy négyemeletes a kastély, és mindenféle termek vannak benne. Elkezdünk egymás után bemenni a helyekre, ahogyan a kis térkép mutatta az elején, majd beérünk egy tükörszobába… persze pontosan akkor, amikor elkavarodtam Ruki mellől, amikor a legnehezebb ebben a házban megtalálni a másikat. Csak állok egyhelyben, és próbálom kigondolni, hogy merre láttam őt magát, és nem pedig a tükörképét. Ő is elkezd engem keresni, és folyamatosan eltűnik a szemem elől… már, ha egyáltalán őt néztem, és nem pedig egy tükörképet.

- Ruki! Állj meg! Úgy könnyebben megtalállak! – mondom neki, mire nagy nehezen, de egyhelyben marad. Látom rajta, hogy nagyon meg van rémülve, és nagyon szaporán veszi a levegőt. Próbálok minél gyorsabban odamenni hozzá… ennek meg az lesz a következménye, hogy szépen lefejelek egy tükröt, és a seggemen landolok. – Én, meg a hülye ötleteim… maradtam volna inkább a vacsoránál… - fogom meg homlokomat, amin már most nő a púp, és állok fel. Körülnézek, és látom, hogy Ruki csak úgy mered maga elé, de még gyorsabban veszi a levegőt.

Szerencsémre sikerül megtalálnom őt. Amikor hozzáérek rémülten kapja rám a fejét, és sikítana fel, de szájára csapja kezét, hogy ez ne történjen meg.

- Jól van, nincs semmi baj! – húzom oda magamhoz, mire elkezd zokogni, és úgy bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta. Mivel minden szoba után vannak őrök, így megkérem, hogy rövidebb úton vigyen minket ki. Miközben öltöztettem Rukit, mert nagyon önkívületi állapotban van, csak szidni tudom magam.

- Menjünk haza… - mondja halkan, mikor már a saját cipőmet veszem fel.

- Persze! Azonnal – kötöm be, majd lépek mellé, és fogom meg a kezét. Majd kifelé menet, el sem engem, és magamhoz még közelebb húzom. – Tényleg maradhattam volna az első elgondolásomnál! Vagy először tudakolhatnám meg, hogy mi az, ami érdekli őt, valójában… - ültetem be a kocsiba, majd én is beszállok mellé. Hazafelé nem mond semmi, csak összekucorodva ül az ülésen, és bámul ki az ablakon. Mikor hazaérünk, és leparkolok, csak akkor veszem észre, hogy elaludt. Mikor, pedig venném ki, az is feltűnik, hogy rázza a hideg. – Ha, még miattam beteg is lett, akkor biztos vagyok benne, hogy megfojtom magam egy kanál vízben! – morgok magamra, miközben kiveszem. Bezárom a kocsit, majd a karjaimban felviszem a lakásba. Elég hidegnek gondolom a levegőt. Mert tudom magamról, hogy én nem vagyok nagy meleg igényű… így inkább felveszem a fűtést, hogy jó meleg legyen a lakásban. Illetve neki legyen jó meleg. Beteszem az ágyba, ahol egyből magzatpózba húzza magát. Így elég nehézkesen megy a levetkőztetése. Cipői még, csak-csak… de a nadrágja… Azzal egy kicsit többet szenvedek, miközben teste remeg. Homlokára teszem kezem, de nem érzek rajta semmit.

- Fel kell hívnom Kait – motyogom magam előtt, és miután jól betakargattam, és még a kabátot is lehámoztam róla, kimegyek és felhívom.

- Szia! – szól bele kedvesen.

- Szervusz, Kai.

- Mi a baj? Miért vagy ilyen szomorú?

- Elvittem Rukit vidámparkba, és szerintem beteg lett… vagy nem is tudom…

- Mi? Mi az, hogy nem tudod?

- Hát… rázza a hideg, de nincs láza… mármint, nem érzem, hogy lenne…

- Jól van. Odamegyek, megnézem, hogy mi a baja.

- Köszönöm – tesszük le a telefont, majd felsóhajtok. Nem vagyok valami nyugodt. Aggódom Ruki miatt, és így, amíg Kaira várok, bent vagyok nála. Nem értem, hogy mi baja lehet, mert mielőtt nem hagytuk el egymást, nem volt semmi baja… vagy csak én nem vettem észre?

Ahogy megszólal a csengő, felpattanok az ágyról, és szinte futok az ajtóig, ahol meg is látom Kai.

- Szia – engedem be. – Köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél!

- Semmiség – veszi le meleg cuccait. – Végre, nálad is meleg van! – sóhajt fel.

- Jól van, na! Ruki miatt van csak így… - mormogom, mire elmosolyodik.

- De máskor is lehetne miatta melegebb… szegénykém, a múltkor is fázott! – megyünk be Ruki szobájába, én pedig elszégyellem magam. Amíg Kai megnézi, hogy mi baja lehet, én csak állok egyhelyben.

- Na? Mi baja van? – megyek közelebb, amikor visszatakarta.

- Nem tudom…

- Mi? – kerekedik ki a szemem. – Hogyhogy nem tudod?

- Testileg nincs semmi baja… - néz rám.

- Hová vitted őt?

- Vidámparkba…

- Tényleg, mondtad is – áll fel, és tessékel ki, hogy nehogy felébresszük őt. – És, ott? Mi történt?

- Elszakadt tőlem a tükörszobában, és utána lett ilyen.

- Lehet, hogy nagyon megijedt… máskor ne vidd olyan helyre, ahol így megijedhet!

- Szerinted, én, akartam? – tátom el számat, és tárom szét karomat. – Fel akartam vidítani! Azt akartam, hogy mosolyogjon! Nem pedig azt, hogy féljen!

- Jó-jó… - hárít Kai, mert egy kicsit elszaladt velem a ló…

- Bocsánat… - lépek egyet hátra.

- Semmi baj… - mondja, majd a konyhámba megy, és elkezd nézelődni.

- Menj le vásárolni, addig itt maradok, hátha kell neki valami!

- Most? De hiszen, már este van.

- Arra való az éjjel-nappali! – mondja, majd nyom a kezembe egy kisebb listát, hogy mit vegyek. – És rászokhatnál, hogy legyen itthon mindig kaja… már nem csak magadra vigyázol – ró meg, mire felsóhajtok.

- Tudom… - húzom el számat, majd felöltözök, és lemegyek a legközelebbi éjjel-nappaliba, majd mindent megveszek, amit Kai felírt arra a papírra. Sőt, még többet is. Veszek egy csomó nassolnivalót, hátha ahhoz van kedve Rukinak. Hátha attól jobb kedve lesz, és nem ártok vele…

Miután hazamegyek, Kai segít normálisan elpakolni, majd nekiáll levest csinálni. Amiért nagyon hálás vagyok. Jó későn megy haza, így a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon magára. Főleg, ha megtudja Mao, hogy este nálam volt, akkor kitekeri a nyakam… amilyen kis féltékeny lett mostanában…

Visszamegyek a konyhába, és elpakolok még, meg elmosogatok. Utána benézek Rukihoz, aki már a másik oldalára fekve szuszog. Elmosolyodom, majd megyek gyorsan lefürdeni. Nem akarok Ruki nélkül aludni, így bemegyek az ő szobájába a takarómmal, és elfoglalom a nagyfotelt, amit nemrég választott ebbe a szobába. De ekkor eszembe jut, hogy így nem hagyhatom, hogy Uruhával menjen… és én sem hagyhatom magára. Így kisurranok, majd felhívom Rurut.

- Mond… - morogja, mert már gondolom aludt.

- Szia Ruru-chan.

- Apádat! Nem vagyunk Ruru-chan! – ébred fel teljesen.

- Tudom, de így legalább magadhoz térsz, és emlékezni fogsz a beszélgetésre – mondom, mire felsóhajt.

- Mit szeretnél… – ásít fel –… ilyen későn?

- Ruki beteg lett, és csak szólni akartam, hogy ne gyere holnap, meg az után sem…

- Beteg? – kérdezi vissza. – Nem inkább túlterhelted a fenekét? – kérdezi sejtelmesen.

- Uruha! – csattanok fel. – Nem! Nem arról van szó! – dohogom, közben látom a tükörben, hogy teljesen elvörösödtem. – Csak rosszul lett, és pihennie kell!

- Értem én… Akkor majd, szólj, ha rendbe jött. Jó társaság!

- Rendben – bólogatok, de a ’jó társaság’-on megakad az agyam. – Hogy mi? – kérdezek vissza, mire elkezd kuncogni. - Szemét! – dohogom, mire még jobban elkezd nevetni.

- Jól van, na… de nem bírtam ki.

- Gondolom… - morogom tovább…- Ez akkor épp olyan, mint az, hogy egy estét se bírj ki dugás nélkül…

- Héj! – csattan fel. – Kikérem magamnak! Most nincs is itt Aoi… - sóhajt fel.

- Hm… akkor azért vetted fel a telefont – gonoszkodok én is, ha már neki lehet!

- Kapd be!

- Azt majd a démonod tegye, ne pedig én… - csipkelődök vele, mire vágyakozón felsóhajt.

- Milyen jó is lenne…

- Tudod mit? Ez a része nem érdekel… úgyhogy magadra hagylak a fantáziáddal, és a kezeddel… - kuncogom, mire:

- Teeee, szemtelen! – hallom még, majd leteszem a telefont. Jót nevetek rajta, és azon, hogy mennyire szex mániás. Erről pedig más jut az eszembe…

Uruha is mennyire szereti a szexet… Mao is folyton kergeti a ’szebbnél szebb’ pasikat, és viszi őket ágyba… Ha netalántán lefekszem Rukival, akkor én is ilyen leszek? Nem fogok tudni másra gondolni, ha az eszembe jut, mint a szexre? – morfondírozom el, de inkább elnapolom ezt a kérdést, mert egyelőre ez a veszély nem fenyeget… és lehet, hogy nem is fog, ha így folytatom, mert elijesztem magamtól… - sóhajtok fel, és hívom fel Maot, hogy mi is a helyzet.

- Na, mi van? Nem volt jó az este? – szól bele azonnal, mire felsóhajtok. – Öcsi?

- Az eleje igen, de a vége nem…

- Pedig a vége szokott a legjobb lenni… - mondja sejtelmesen.

- Hát, most nem volt az! – sóhajtok fel. – Ruki rosszul lett…

- Mi van, meglátott meztelenül, és hanyatt dobta magát? – kérdezi, mire eltátom a számat. – Ja, nem… az nem lehet, mert akkor jó estéd lett volna…

- Mao! Te eszméletlenül érzéketlen vagy! – csattanok fel, mire csendben marad.

- Kai is itt volt.

- MI????

- Megvizsgálta. Pihennie kell… úgyhogy nem megyek hozzád pár napig.

- De… de mi lesz a munkával?

- Hozd át reggel az iratokat, amiket még át kell nézni, és majd te mész helyszínre, ha kell…

- Jól van – sóhajt fel. – De, csak azért, mert ilyen jó fej vagyok…

- Ja… - forgatom meg a szememet, amit szerencsére nem lát. - De, ha valami van, akkor megyek.

- Rendben, persze… - teszem le a telefont. Elmegyek még a mosdóba, majd visszamegyek a fotelbe, és Rukit nézve alszom el.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.