Reita

Nem mondhatnám, hogy nagyon tetszettek az új információk, amihez hozzájutottam. Rukit bezárták… és ebben, már teljesen biztos voltam. Haragudtam rájuk. Azokra az emberekre, akik azt tették vele. Bántották, és többször is a magukévá tehették… és nem éppen kedves módon. És ez fájt… pedig nem is velem történt a dolog.

El sem tudom képzelni, hogy miken mehetett át… vagy, hogy hogyan került abba a helyzetbe. Bár… ha annyira el volt keseredve, amikor meghaltak a szülei, akkor egy-két kedves szó, és máris csapdába eshetett… szegénynek miket kellett átélnie… - meredek magam elé.

- Öcsi! Jó lenne, ha ide is figyelnél! – ró meg Mao, mire felsóhajtok. Na, igen… mostanában nem tudtam odafigyelni a nyomozásra, és majdnem mindent Mao csinált… Csak Ruki kötötte le a figyelmemet. Többször is bementem az őrsre, és a nagygépben próbáltam meg olyanok után kutatni, akik prostitúcióval meg ilyenekkel foglalkoznak, és nem kapták még el őket. Mindezt ahelyett, hogy azt a fiút kerestem volna.

- Oké… - dobom le az asztalra a mappát.

- Kyo-san már nagyon ideges, hogy semmit sem haladunk! De úgy nagyon nehéz, ha nem osztod meg velem a gondolataidat, és csak én dolgozom!

- Jól van… - veszek egy nagy levegőt. – Bocsánat. Elkalandoznak mostanában a gondolatim.

- Azt vettem észre! – vakarja meg a fejét. – Csak nem Ruki? Esetleg megfektetted már?

- Mi? – kerekedik ki a szemem. – Nem, dehogy! – kezdek el hárítani. – Nem erről van szó!

- Na, persze! – vesz fel egy perverz vigyort.

- Komolyan – állok fel, és megyek oda az ablakhoz. Kint pedig már esik a hó… - Nem erről van szó…

- Akkor? Miért vagy ennyire gondterhelt?

- Azon gondolkozom, hogy milyen lehetett Ruki élete, mielőtt elütöttem.

- És ebben mi annyira érdekes, hogy lassan két hete nem lehet veled normálisan dolgozni?! Azon csodálkozom, hogy még életben vagy. Mert amennyire el szokásod bambulni, és belemerülsz a gondolataidba, még az a szerencse, hogy nem okoztál autóbalesetet… - mondja, mire felkapom a fejem.

- Ez az! – fordulok felé. – Köszönöm! – kapom fel kabátomat, és rohanok ki a kocsimhoz. – Hogy ez nekem miért nem jutott az eszembe! Ruki azt mondta, hogy azt mondták neki, hogy a szüleit autóbalesetben veszítette el! Akkor, ha azokat az eseteket nézném át, amikor autóbalesetből csak a gyerek maradt életben, lehet, hogy megtudnám, hogy ki is ő valójában. Ha, meg még az is ott lenne, hogy kik voltak az új nevelőszülei! Akkor meglennének azok is, akik annyi fájdalmat okoztak neki! – parkolok le az őrs elé, majd száguldozom be. Befoglalom a gépemet, és lekérem az összes olyan esetet, ami nekem kell. De valami eszméletlenül sok, és nekem ennyire mindenre nincs időm sem, és erőm sem. – Meg kellene tudnom, hogy mikor haltak meg a szülei. Hogy akkor hány éves volt! És akkor szűkíthetném a kört! – mentem le az én gépemre a dolgokat, és lépek ki a rendszerből.

- Gondoltam, hogy itt talállak – hallom meg Mao hangját, mire felé fordítom a fejemet.

- Te, meg mit keresel itt?

- Utánad jöttem, már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi köt le ennyire… - csukja be ajtómat, és jön közelebb. – Mit tudsz a törpéről?

- Egyelőre nem túl sokat – sóhajtok fel. – Beszélnem kellene vele, de nem akarom felzaklatni… - dőlök hátra és merengek el. Nem akarom, hogy szomorú legyen, nem akarok sebeket felszakítani. De így?! Így nem fogok egyről a kettőre jutni.

- Valamit tudhatsz, ha ennyire érdekel. Vagy csak a szerelem? – ül le az asztalra.

- Mao… nem vagyok szerelmes…

- Na, persze… életben nem láttalak egy csajjal sem ilyennek. Úgyhogy nekem ne hazudj, ideje lenne magadnak sem – mondja, mintha ő nagyon is tudná az ilyesmit… amikor sosem volt szerelmes. Na, jó… lehet, hogy most Kaiba az…

- Bezárták… valakik. Nem tudom, de fél. És ki akarom deríteni. Azt mondta, hogy a szülei meghaltak. Autóbalesetben… így lekértem azokat a nyomozásokat, ahol csak a gyerek maradt életben a baleset után. De rengeteg… főleg, hogy nem tudom, hogy mikor is volt a baleset.

- Értem. Ez így tényleg nehéz. De miért nem kérdezed meg?

- Nem akarom felzaklatni. Egyszer már láttam a múltja miatt kiborulni… - merengek magam elé, és csúsznak be szemeim elé, amikor a sarokban gubbasztott, és sírt. – Nem akarom még egyszer olyannak látni…

- Értem, de így nem fogsz előrébb haladni. És használhatatlan vagy másra is… úgyhogy beszélj vele, mert nem csak a másik nyomozás miatt aggaszt a dolog. Féltelek, hogy valami bajod esik! – mondja, majd távozik. Csodálkozom azon, hogy ennyire kedves, és komoly mostanában. Lehet, hogy érzi, hogy most ez számomra túlságosan is fontos? Vagy Kai van rá ilyen hatással? Nem tudom… szerintem az első. De ezért hálás vagyok neki.

Összeszedtem magam, és hazamentem. Otthon megint nem volt otthon Ruki. Nagyon sok időt tölt délutánonként Kainál… ami kicsit sincs az ínyemre. De nem mondhatom neki azt, hogy ne menjen. Azzal csak bántanám, és nem akarom. Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy be van zárva, vagy, hogy azokhoz hasonlítson engem. Nem lenne jó, nem akarom…

Másnap este megint én voltam egyedül otthon. Mao hamarabb lelépett, mert Kainál akart lenni, állítólag valami finom kaja lesz. Mondta, hogy menjek vele, de nem akartam. Tudom, hogy Ruki is ott van, de nem akartam sem kolonc lenni, sem pedig útban lenni. Ezen felül, így még gondolkozni is tudok… - ülök Ruki szobájában, a karosszékben. Amikor úgy vagyok itthon, hogy ő nincs, akkor mindig itt vagyok bent. Érzem az illatát, és itt jobban el tudok vonatkoztatni a dolgoktól, és gondolkozni.

- Öcsi! Merre vagy! – hallom meg hírtelen Mao hangját, mire kislisszolok Ruki szobájából. Szerencsémre nem vették észre, hogy onnan jöttem ki.

- Na, végre! Azt hittem nem vagy itthon! – mondja, én meg meglátom Rukit.

- Szia – köszön kedvesen, mire bólintok.

- Hazahoztam neked a kicsikét – tessékeli felém.

- Köszi, teljesen kiment a fejemből…

- Semmi gond, gondoltam. Mostanában elég sok minden kimegy a fejedből.

- Jól van, na… - fújtatok, Ruki meg csak néz minket.

- Na, de én megyek. Sziasztok – indul meg kifelé, én meg kikísérem. – Holnap ne felejts el eljönni… és ha lehet, beszélj vele!

- Rendben, nem felejtem el – mondom, mintha a másik mondatát meg sem hallottam volna.

- Beszélj vele! – mondja, mielőtt lelép. Visszakullogok, és megkeresem Rukit.

- Milyen napod volt? – nyitok beljebb, én balga… mert nem kopogtam, ő meg már elkezdett átöltözni. – Bocsánat! – fordulok ki azonnal elpirulva. Kint várok az ajtaja előtt, amíg be nem enged.

- Már készen vagyok – mondja egy kicsit félénkebben, ami nagyon kívánatossá teszi… - Mostanában annyit gondolok rá… és még mindig olyan távolt vagyok tőle…

- Tényleg bocsánat, nem akartam rád nyitni.

- Tudom – bólogat. – És a kérdésedre válaszolva, nagyon jó napom volt. Kai-chan tényleg nagyon jó tanár!

- Igen… mindig az volt…

- És neked milyen napod volt? Hogy megy az az ügy, amin dolgozol? – kérdezi, mire felsóhajtok.

- Egyhelyben állunk… de csak jön valami löket.

- Értem… hát, én ebben biztos vagyok.

- Honnan veszed?

- Nem tudom… csak érzem – mondja. Igazán jól esik, holott nem tartom valószínűnek. Sem azt, hogy a srác esetében tovább haladjunk, sem pedig azt, hogy az övében. Mert nem visz rá a lélek, hogy megkérdezzem tőle. Még egy kicsit beszélgetünk, majd elküldöm fürdeni, hogy pihenje ki magát, ha már minden nap keményen dolgozik. Mert Uruha rendesen megdolgoztatja… Miután készen van, én is elmegyek fürdeni, de nem tudom megállni, hogy ne menjek be hozzá elköszönni. Most kopogok, és csak utána nyitok be.

- Csak köszönni jöttem – megyek beljebb, és a végén leülök az ágyra. Nem mond semmit, csak engem néz, én pedig egyre jobban érzem azt, hogy meg akarom csókolni.

- Mást szeretnél? – kérdezi egy kis idő múlva. Mire elfojtok egy sóhajt. – Téged…

- Nem… - állok fel. – Jó éjt – indulok kifelé de, az ajtóban megtorpanok.

- Neked is – mondja, mire felé fordulok. Visszamegyek, és visszaülök mellé. Érdeklődve figyel engem. Közelebb hajolok hozzá, és arcát kezdem simogatni.

- Meg akarlak csókolni… - nézek a szemébe. – Megengeded? – kérdezem, mire elpirul, és zavarba jön, majd egy aprót bólint. Közelebb hajolok hozzá, és érzékien megcsókolom. Nem akarom elriasztani, úgyhogy még jobban odafigyelek rá. Miután elválunk egymástól, adok még egy puszit szájára, és most már tényleg megyek aludni.

Reggel, csinálok reggelit, és Rukit is elindítom. Csak utána megyek Maohoz. Meglepetésemre Kyo-san is ott van. Bár kicsit sem jó hangulatban.

- Mi a fenének fizetem magukat! Két hete nem tudnak felmutatni semmit!

- De uram, ez nem igaz. Mindent megteszünk, amit csak tudunk! És elég hosszú idő volt átnézni az akkori aktákat, meg felkeresni az akkori nyomozókat. Már aki él még belőle! – hárít Mao.

- Ez engem nem érdekel! Van pénzem, és azt hiszem, eleget fizetek, hogy megtalálják! – ordítja, majd majdnem fellökve viharzik ki a lakásból. Mao pedig felsóhajt.

- Ez durva volt… - megyek be, mire felém néz.

- Az… de érthető. Tényleg nem tudunk semmit sem felmutatni.

- Valószínűleg azért, mert a srácot megölték, ha esetleg túl is élte. Nem gondolod?

- Nem, ilyesmin nem gondolkoztam – ül le a kanapéra.

- Én igen… már az elején reménytelennek tartottam ezt az esetet. Az meg, hogy így ideront és elkezd, hepciáskodni semmin sem változtat. Még, ha nem is halt meg. Akkor meg nem emlékszik. Van már saját családja!

- Hogy mondhatsz ilyet, öcsi?

- Kimondom, amit gondolok. Mert szerintem ez a nyomozás felesleges. Nincs elég hatalmunk, időnk, és befolyásunk arra, hogy mindenhol megnézzük őt a világon! Mert bárhol lehet! Száz százalékos, hogy már nem is úgy néz ki a fiú, mint amilyen képünk van róla!

-… - sóhajt egyet

- Akkor meg? Én legalább kimondom! Nem sikerülhet minden! Nekünk sem! – mondom, mire Mao megrázza a fejét.

- Nem, én nem adom fel! És neked sem ajánlom. Nem tudom, mi ütött beléd! – nyom a kezembe egy rakat mappát. – Menj haza, és ott gondolkozz. Nekem dolgom van. És én már mindent átnéztem egyedül. Hátha te, találsz valamit! – mondja, majd kitessékel, kicsit sem kedvesen. Csak pislogok rá, majd hazamegyek.

Nem értem Maot… jó, azt bevallom, hogy nagyon gonosz dolgokat mondok. Mert, Kyo-san helyében, nem tudom, hogy mit tennék. De ennyi év után, semmivel a kezünkben, ne várjon csodát! Nem tudunk olyat tenni, amit nem lehet. Amúgy meg, ha él is… bárhol lehet. Honnan veszi egyáltalán, hogy Japánban van! Japán is iszonyatosan nagy, nem ha, még más kontinensen is keresni kellene… - sóhajtok fel, és parkolok le. Felmegyek a lakásba, és megszállom a szobámat. Minden rendelkezésemre álló mappát, logikai sorrendbe helyezek szét a szőnyegen. Képeket csoportosítok melléjük. Még a kistáblámat is előveszem, és arra kezdek írni. Mintha mostani bűncselekmény lenne. Középre felteszem a srác képét, és köré írom az információkat. Hátha valamire rájövök. De nekem sem megy… Mao sem látott semmit, és én sem. – Elmegyek fürdeni, legalább addig is tisztul a fejem… - vakarom meg tarkómat, majd veszek elő egy alsót, és a pizsama pólómat, és kislisszolok úgy a szobámból, hogy semmire se lépjek rá.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.