Uruha

A gyomrom fel-le liftezett a félelemtől, mert mégis csak egy szobában vagyok Reitával, és úgy ugrálok, ahogy ő fütyül. A ruhákat, amit vett nekem mindet megnézte rajtam, és elmondása szerint igencsak elnyerte a tetszését… Nagyon furcsán viselkedett velem végig, főleg mikor átölelte a derekamat… - Miért tette? Hiszen undorító vagyok… - Anya szakított félbe minket, és rögtön lejáratott… hogy engem is kurvának neveztetett. Meglepetésként Reita odament hozzá és lefizette, hogy hagyjon minket békén. Életemben nem láttam még annyi pénzt, amennyit anyának adott. - Lehet, hogy tényleg megvásárolt…? Mert akkor hagynom kell mindent, amit csinál velem… Igen ez így lesz helyes. Csak ne félnék tőle annyira.

- Mikor kell visszamenned az orvoshoz? A válladdal és a bokáddal? – jön vissza hozzám, és ölel át megint. Furcsa érzés… Csak a nagymamámék öleltek még, de egészen kis koromban. Majd mikor kezdtem felnőni, nagypapám megtiltotta, mert így sosem lesz belőlem keménymarkú férfi, hogyha babusgatnak, elmondása szerint. Jólesik valamilyen szinten… tényleg nagyon jól, csak félek, hogy hírtelen kicsavarja a másik karomat is, vagy valami történik…

- Jövő hét hétfőn… – motyogom magam elé egy kis idő elteltével, mire felemelte fejemet és elmosolyodott.

- Elkísérlek majd. Ma meg megyünk ide-oda, majd felmegyünk hozzám és Ruki megigazítja a hajad, és be is festjük. A fekete csak kiemeli, hogy milyen fehér a bőröd, jól állna neked egy középbarna színárnyalat… – fésül végig benne ujjaival én meg hírtelen rákapom a tekintetem, és csak reménykedem benne hogy egy nagyon rossz vicc volt… de inkább elnézek az egyik sarokba. – Ruki nagyon jól vág hajat, a miénket is ő csinálja. – Azt még talán… valahogy el tudom fogadni, hogy Reita még segíteni akar, de hogy a barátja is, Ruki aki szintén csak gonosz módon viselkedett velem… és miatta is itattam rendesen az egereket… azt már nem tudom elfogadni, de Reita szemeiből igencsak azt tudtam kiolvasni, hogy komolyan gondolja.

- De… – nem tudom befejezni a mondatot, mert mutatóujját a szám elé teszi, ezzel belém fojtva a szót, de akkor is el akarom mondani…

- Nincs semmi de. Megmondtam, hogy segíteni fogok neked. Két hét múlva már teljesen máshogy fogsz kinézni! Én tényleg csak jót akarok neked.

- De miért… miért változtattad meg a véleményedet? – kérdezem értetlenül, de ezekre a kérdéseimre azt hiszem, soha nem fogok választ kapni…

- Holnap reggel 9 körül itt leszek érted rendben? – mosolyog még mindig, és húz egészen közel magához, és nyakamra szuszog forró levegőt, amitől igencsak megremegek… - De mégis mi a francot csinál…?

- Mit csinálsz…? – kérdezem remegő hanggal, majd felemeli a fejét és megérzem, hogy ajkaival végigsimít enyémeken. Teljesen megkövülten állok egyhelyben, ő ellép mellőlem és még egyszer megerősíti, hogy holnap kilencre itt van értem. Még vagy félóráig így állok magam elé meredve, majd hírtelen gondolattól vezérelve veszem le ezeket a ruhákat, és hajtom őket össze. Megkérdezem anyát, hogy elmehetek e fürdeni, mire csak harsányan felnevetve engedélyt ad.

- Kisfiam, ezt a pasit el ne engedd magad mellől, még a bőre alatt is húszezresek vannak!

- De anya… én nem vagyok meleg…

- NEMÉRDEKEL. Amit mond, te azt megcsinálod, és próbálsz minél több pénzt kicsikarni belőle. Kouyou ez egy hatalmas lehetőség!

- De anyu én nem akarom kihasználni… – hajtom le a fejemet, és nem kis idő múlva csattan is az arcomon a pofon.

- Azt mondtam, hogy kihasználod! Vagy talán éhen akarsz halni?! Amit ő akar, azt csinálod, ha azt akarja leszopod, akkor leszopod. Ha azt hogy tedd szét neki a lábaidat, akkor készségesen hagyod, hogy megdugjon! És úgy teszel, mintha élveznéd! MEGÉRTETTED??

- Igen… meg… – megyek ki a szobából, és állok be a zuhany alá. - Nem akarom kihasználni… Én félek… Mert ha megtudja, akkor csak még mérgesebb lesz. - Egész éjjelem ezen gondolkozva töltöttem, nem egyszer sírtam el emiatt magamat. Lehet, hogy el kéne mondjam Reitának… Hiszen… azt mondta, hogy segíteni akar nekem.. Majd holnap reggel azzal kezdek. Nagyjából négy órát aludhattam, és kilencre pontosan elkészültem. Mondjuk a felöltözéssel igencsak gondban voltam.. Hogy melyik ruhát vegyem fel. Végülis azt vettem fel, amit ő vásárolt nekem, és kibontottam a hajamat is… Azt mondta így jobban áll. Lemegyek a ház elé, ahol anyu vendégei, ahogy látom már elkezdték kóstolgatni…

- Hagyjátok békén velem van… – megyek oda hozzá és ölelem át a karját. Egyből tesznek egy lépést hátra.

- Oh… Kouyou ne haragudj nem tudtuk. Anyád egyedül van?

- Igen – hagyom ott ennyivel őket, pontosítva a karodnál fogva húztalak ki erről a szemétdombról. Elég gyors lépésekkel haladok kifele, a kicsit jobb környék felé, mikor megállítom, és vele szembe fordulok… – Reita.. én.. szeretnék valamit elmondani neked..- emelem rád tekintetem, mire azt látom, hogy meglepetten nézel rám.

- Hallgatlak Kouyou… – teszi vállamra kezét, én meg szemébe nézek, és szóról szóra elmondom neki azt, amit anya mondott nekem még tegnap este. A mondandóm végére már teljesen kétségbeesetten mesélem ezt az egészet, és megfogtam karját és ide-oda rángatni kezdtem.

- Én tényleg nem akarlak kihasználni!! De anya kidob otthonról, hogyha nem azt teszem, amit ő mond! Kérlek, bocsáss meg nekem… Könyörgöm! – szorítom karját, ami egyáltalán nem erős. Én és az izom, köszönő viszonyban sem vagyunk.

- Nyugodj meg, kitalálok valamit… – mosolyodik el, és ölel magához. Kicsit vonakodom először, majd hagyom magam… De azért… mégiscsak eltolom magam tőle. – Gyere, lassan oda kell érnünk a szemorvoshoz – fogja meg a kezem és húz kifelé.

- Szemorvos?

- Igen… Csináltatunk neked kontaklencsét – mondja mosolyogva, illetve csak következtetek a hangjából, hogy mosolyog. Életemben nem láttam ennyit mosolyogni, csak a gúnnyal teli vigyorát ismertem eddig…

Az út további felében csendesen sétáltunk egymás mellett, és egy hatalmas nagy bevásárlóközponthoz érkeztünk el. Teljesen eltátottam a számat mikor megláttam… - Ez hatalmas… Én simán eltévednék itt… - De Reita elég céltudatosan ment előre felé. Egy nagyon nagy üzlethez érkeztünk el, és mentünk befelé, ahogy rájöttem magamtól is, hogy ez a szemészet.

- Oh Akira, rég láttalak. Kontaklencse?

- Nem, most nem nekem lenne, a barátomnak, Kouyounak kéne csináltatni egyet.

- Elég erősnek tűnik a szemüvege. Hányas a szemed?

- Nekem? Mínusz 3,5-ös mindkettő – mondom halkan, mire mindkettőjük szeme igencsak kikerekedik. – Értem, akkor nincs megcsiszolva a lencse ezért húzza össze ilyen picire a szemedet. Gyere, megvizsgálom mindenesetre, és adunk egy próbalencsét is neked – kísérnek be egy kisebb szobába, és ültetnek le az egyetlen fotelszerűbe. Régen volt vizsgálva a szemem, és nem ilyen „újszerű” módszerekkel. Megállapították, hogy sokat javult a szemem, és ha kontaklencsét hordok, akkor lehet kicsit gyengébbet is hordani, mert ugyanolyan jól fogok vele látni. Az orvos kiment egy pillanatra, láttam, hogy beszél Reitával valamit, majd jött vissza hozzám, és kínkeservesen betette a szemembe a lencsét. Összevissza könnyeztem magam… – Egy óra múlva gyertek vissza, ha meg valami gond van, akkor értelemszerűen előbb – mosolyog az orvos, aki nagyon rendes férfi.

- Hogy értette a doki, hogy rég látott és megint kontaklencséért jöttél e? Sok hozzám hasonlót hoztál ide?

- Nem… nekem is rossz a szemem és én is kontaklencsét használok – meséli miközben baktatunk a folyosókon, de ez engem olyannyira lesokkolt, hogy megálltam, és megfogtam a karját.

- Komolyan? Mutii… – nézek nagyon mélyen a szemébe, és keresem a kis átlátszó lencsét, de nem találom. Már elég közel hajoltam mikor végre úgy csillant a fény. – Tényleeg! – nézem még egy kis ideig, majd indulunk tovább, ő meg már megint mosolyog… Mindig mosolyog. Én csak nézek össze vissza. Elég furcsa érzés, mintha nem is lenne ott, és tökéletesen látok… Nem torzulnak a szélek, ez olyan… hihetetlen érzés nekem. Boldoggá tesz. – Nagyon nagy ez a hely – szólalok meg egy kis idő után, mire kedvesen felnevetsz, ami megint furcsa…

- Ez még nem is a legnagyobb pláza Tokióban. Majd egyszer elviszlek a legnagyobba is. Az tízszer akkora, mint ez - meséli, én meg elképzelni sem tudok, akkora nagy épület… Az idő többi fele csendesen telik, nem nagyon szólunk egymáshoz, csak sétálunk vissza a dokihoz.

- Na? Milyen a lencse?

- Nagyon jó, sokkal jobban látok – mosolyodom el én is halványan, majd bevisznek megint abba a kis szobába, és megtanítanak betenni illetve kivenni a lencsét. Elég sokat szenvedtem vele, főleg hogy bal kézzel kellett, mert a jobbot meg sem bírom mozdítani. Azt tanácsolta a doktor, hogy addig hagyjam benn, amíg nem kezd el kellemetlen lenni, majd másnap ugyanennyit, és így tovább. Kicsit vörös szemekkel léptem ki a teremből, és Reita rögtön betámadott, hogy menjünk akkor fel hozzá. Mert Ruki is nemsokára megérkezik… Kicsit, nagyon félek ettől az egésztől, görcsbe rándul, a gyomrom mikor belegondolok… Ruki egy ollóval fog hadonászni a fejem felett… és mi van, ha elvágja a torkom?

Ahogy kiértünk a plázából, a gazdagabb negyed felé vettük az irányt, egyre több nagyon szép házat nézhettem meg. Nyomukba sem ér az a környék ahol én lakom. Még a sikátorszerű utcák is meg vannak világítva, így kevésbé félelmetes. Szemét sehol sincs, minden mértani pontossággal van elrendezve… a hatalmas panelházak kívülről szépen vannak festve, általában két különböző színnel festett absztrakt minták vannak rajta, ami a hatalmas téglalap épületet már sokkal barátságosabbá teszi. Elértünk egy fekete- fehérrel megfestett házhoz, itt még a kapu is szép… Belépünk ebbe az elegánsabb házba, majd azonnal feloltódik a villany… a postaládák szépek, nincsenek leverve, és összefirkálva, a falak hófehérek, és semmi sem nedves.

- Erre gyere – húz Reita a lifthez, ami belülről csak tükörrel van kirakva, és a bel tere igencsak nagy. Felmegyünk a legfelső emeletre, megjegyzem, hogy a lift néma csendben közlekedett, és a tízedik emeleten megállt. Engem meg teljesen letaglóz a látvány…

Ahogy a liftajtó kinyílik, alig van pár lépésnek hely, egy fehér rácsba ütközünk, ami mögött egy gyönyörű fényes fekete ajtó van. Reita kinyitja a rácsot, és az ajtót is, én meg elég félve lépek be.

- Vigyázz, van pár lépcső az ajtó után – figyelmeztet. Még jó, mert biztos elestem volna… a lakás gyönyörű, és hatalmas. Az előszoba csak akkora, mint a mi egész lakásunk… sőt szerintem nagyobb is. Reita példáját követve leveszem a cipőmet, ő pedig beljebb invitál. Alig bírok megszólalni olyan szép a látvány. – Helyezd magad kényelembe – mutat a hófehér kanapéra, és megy be egy ajtón. Azt hittem Reita egyedül él, de tévedtem… Egy nagyobb testű kutya jött be a szobába, rögtön oda hozzám, és úgy bújt a kezembe, hogy simogassam már… egész aranyos teremtés… – A kutyával vigyázz, mert ha…rap… – szakad félbe a hangja az utolsó szónál, gondolom meglepte, hogy hagyja magát simogatni. Hírtelen éles, csengőszóra leszünk figyelmesek, a kutya felkapja a fejét és az ajtóhoz rohan, mély hangjával elkezd ugatni. Reita kinyitja az ajtót, és Ruki szinte repül a karjába.

- VIDD INNEN, MERT MEGÖL – kiabálja igen kétségbeesetten.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.