Uruha

Reggel furcsán éreztem magam. Nagyon furcsán… Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy félig, egy szál boxerben fekszem Reitán, ez még nem elég… furcsán érzem magam, ritkán szoktam így lenni… Lassan elkezdek mocorogni, és meg is tudom, mi a francért vagyok jelen pillanatban ilyen állapotban. Erekcióm van… Ez még magában nem is lenne akkora gond, hisz egy egészséges 16 évesnek miért ne lenne… Csak a gond ott kezdődik, hogy vérszegény vagyok elég súlyos szinten. És a férfiasságom erekciókor igen nagy méretek ölt, így az a kevés vérem is oda tömörül. Reita erősen tart magához, ő is elkezd mocorogni, mire megremegek. Mert pont ott… nyomja… és elég jól esik. Ilyenkor nagyon furcsa minden… mintha minden lassított felvételben menne, és minden hang visszhangzana… na, meg… az arcom hófehér lesz, ellenben számmal, ami megduzzad és vörös.

- Uruha..? – nyitja ki álmos szemeit, és néz rám, én meg csodálkozom egy sort.

- Uruhaaaa~h… – nyögöm el a végét, mert Reita alkarjára támaszkodott, így én lejjebb csúsztam egészen az ágyékára… - Ez iszonyat kellemetlen… – Kimehetnék… a mosdóba? – Kérdezem félve, kéne egy jéghideg zuhany…

- Miért mennél ki? – vigyorodik el, és dönt lassan hátamra… nyakamnál megérzem ajkait. Mindig ezt csinálja… de már megszoktam. És szeretem ezt az érzést… végül megcsókol, és kezével végigsimít felsőtestemen, mire megremegek, és egy sóhaj szakad fel ajkaim közül, egyenesen ajkaiba.

- Kérlek… én ilyet még sosem… – csuklik el a hangom a végére, mert elkezdte piszkálni boxeremet pont ott~.

- Gyönyörű vagy. Bízz bennem, Uruha.

- Ki az az Uruha? – kérdezem elfojtva, mire a fülembe beleharap.

- Tegnap ezt a nevet találtam ki neked. Uruha. Mint Gyönyörű – simít végig alhasamon, és ujjával halványan besiklik a vékony anyag alá.

- De hát…

- Igen… gyönyörű vagy – fojtja belém a szót egy csókkal, és keze már teljesen benne van boxeremben pontosabban férfiasságomon. Másik kezével rásegít, hogy lehúzza rólam.

- Egy kicsit félek… – mondom, mélyen szemébe nézve mire elmosolyodik.

- Semmi baj nem lesz, higgy nekem – suttogja már ajkaim közé, én meg készségesen vissza is csókolok neki. Teljesen felém mászik, lábaim között helyezkedik el, és nyitja szét őket nagyobb terpeszbe. Tenyerével belső combomat simogatja, mégis alig ér hozzám, én meg rögtön ajkai közé sóhajtozom. Kicsit áttér combjaimról felsőtestemre. Teljesen kirázott a hideg, kezeim maguktól emelkedtek fel, és fogtam közre a nyakát, miközben csókolóztunk. Legközelebb csak arra eszmélek fel, hogy egyik kezével végigsimít ágyékomon, majd kettő vagy három ujjával körkörösen kezdi masszírozni heréimet, én meg felsikítok egyenesen a szájába.

- Cssssh… nyugalom Uruha – simít végig arcomon másik kezével, én meg kinyitom halványan könnyes szemeimet, és ránézek. – Rosszulesik? – húzza végig mutatóujját egyik szememen, ezzel a könnyet letörölve, de hangja olyan más… olyan… szexi…

- Nem… – nyögöm ki. – Nagyon jó… – vörösödöm el teljesen, és fordítom el fejemet, mire kapok egy puszit nyakamra és visszafordítja fejemet.

- Ennek örülök – mosolyodik el, és folytatja tovább a kényeztetést, én meg megint elmerülök ebben az érzésben. Arcomra kapok folyamatosan puszikat, majd megérzem másik kezét a merevedésemen is… próbálom elfojtani a nyögéseket, de nem megy. Nem tudom a hangomat szabályozni. Arcomról megint nyakamra tért rá ajkaival, majd mellkasomon éreztem meg legközelebb csókjait. Teljesen libabőrös lettem, és számomra is új hangokat adtam ki magamból. Főleg mikor mellbimbóimmal foglalkozott… nem tudom elképzelni, milyen vörös lehetek most. Egyre lejjebb és lejjebb csókol, köldökömmel eljátszik, elég sok ideig, majd rögtön belső combomra tér rá, én meg már csillagokat látok… isteni. Fejemet ide-oda dobálom, mellkasom nem egyszer magasba emelkedik, és a takarót markolászom magam mellett. Lassan nyitom csak ki szemeimet, de minden forog… nem sokáig figyelhetem a külvilágot, mert elkezd rászuszogni férfiasságomra, én meg teljesen elvesztettem már megint tudatomat, főleg akkor mikor megérzem ajkait magam körül. Iszonyat nagy nyögés szakad ki belőlem, és itt már nem bírok magammal. Pár percen belül ajkai közé élveztem, és mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Azt hiszem jó tíz perc kiesett a tudatomból, mert legközelebb már karjaiban eszmélek fel, a csodálatos állapot után.

- Kö-köszönöm… – szuszogom még mindig, és bújok közelebb hozzá.

- Látod, mennyivel jobb, mint ha kiverted volna, vagy a jéghideg zuhany– bólintok egyet, hogy igazat adjak neki, majd egy kis ideig még így vagyunk, majd megyünk felöltözni és reggelizni.

- Reita… tegnap este… mi történt?

- Rukiék voltak olyan ügyesek és alkoholt kevertek a sütibe és elaludtál – mosolyodik el, én meg valahogy próbálom megemészteni a dolgot. Csinálunk reggelit, majd el is kezdünk enni, nem sokkal később egy kócos Ruki és egy Kai talál ki.

- De te olyan sügér vagy Kai, azt mondtad csak aroma!

- Nem tehetek róla hogy tömény rumot adott a nő! De viszont te annál inkább, hogy annyi vodka volt a frissítőben!

- Kicsit megszaladt a kezem, na… ne engem okolj!

- Hát kit?!

- Mit tudom én, de ne engem! – ülnek le mellénk egy jó reggeltet kívánva, én meg csak hallgatom tovább a civakodásukat, ami nem egyszer csal mosolyt az arcomra. Nem sokkal később haza is mentek mind a ketten, én meg az épp mosogató Reitát öleltem meg hátulról.

- Le kellene utaznom a nagyszüleimhez… Ott van minden iratom – motyogom a hátába, mire megfordul, és halántékon puszil.

- Ma, ha gondolod elmehetünk – ölel át, én meg egy köszönömöt elrebegve hagyom tovább csinálni a dolgát. Fél óra után el is döntjük véglegesen, hogy lemegyünk, és nemsokára már kocsiban is ültünk. Elég hosszú az út, jó két óra. Egyre ismerősebb kezdett lenni a táj, és mielőtt beértünk volna a faluba, megállíttattam Reitát, és hátranyúltam a táskámért, amit még betettem. Levettem a nadrágomat, mire Reitából azonnal kibukott a kérdést hogy mit csinálok…

- Majd megtudod… – válaszolom tömören, és veszem át helyben a régi nadrágomat, és kapom fel a pulóvert is, amit régebben hordtam. Cipőmet is átcseréltem, hajamat is szorosan felfogtam, úgy, mint régen, majd a napellenzőt lehajtva egy kis tükör segítségével, ami benne van, kivettem a kontaklencsét, és visszavettem a régi szemüvegemet. – Hagyjuk itt a kocsit… nincs messze a falu… – mondom halkan, valahogy… elég rosszul érzem most így magamat. Pedig egész életemben így néztem ki… Kicsit vonakodik Reita mikor mondom, hogy hagyjuk itt, de ismerem a falu lakóit, és nem akarom a nagyszüleimre uszítani őket. Jó tíz perces séta után, az egyforma sorházak egyikéhez megyek, ahol Eddig laktam. Igazi kis paraszt ház, egy nagy juhászkutyával, baromfikkal, akik a kertben rohangásztak, pár lóval, akik a legelőn voltak, malacok, és macskák. – Gyere – fogom meg a kezét, és megyek végig az omladozó vakolatú ház melletti repedezett járdaféleségen, majd kopogtatok be a nagyablakon. Pár perc múlva ki is jön a nagymamám, arcán meglátszanak az évek tapasztalatai. Kezén érződik, hogy mezőgazdasággal foglalkozott egész életében, olyan érdes. És testalkata is mutatja, hogy jóval 80 felett van, mert alig 140 centiméter, mindig úgy kell lehajolnom hozzá. Hosszú ősz haja van, amit mindig gondosan felkontyol a feje tetejére, maga által vart ruhákban van. A családból ő rá hasonlítok a legjobban, arcvonásilag. Nagyon örül látogatásunknak, kapok nem egy puszit, és könnyekig hatódott, hogy láthat engem.

- Kouyou fiacskám, mitől lett ilyen a hajad? Csak nem befestetted? – hüledezik, beszédén érezhető hogy falusi… én csak megrázom a fejemet, és lódítok egy nagyot.

- Reita elszokott járni úszni, és engem is visz magával, és a sok klórtól a hajam kivilágosodott, látod, ő már teljesen szőke – mosolygok, mintha ez az igazság lenne… Egyszerű emberek a nagyszüleim, így egyből elhiszik, amit mondok. – Mama, szeretném elkérni a papírjaimat, mert sokkal jobb, ha mindegyik nálam van kéznél – mosolygok kedvesen, természetesen egyből megy is a szekrényhez, és mutogatja, hogy ott vannak fenn, a legfelső polcon, amit én egyből elérek. – Papa, hogy van? – kérdezem halkan, mikor már válogatom ki melyik okmányok az enyémek.

- Ne is kérdezd fiacskám… borzalmasan. Sokszor már engem sem ismer fel, és nagy fájdalmai vannak – csapja össze a tenyerét és az ég felé hajtja a fejét. – Miért ostoroz minket így Isten, mindig tisztességes életet éltünk. Ha megébred, akkor bemehetnél hozzá, hátha felismer téged fiam. Örömmel látom, hogy a züllött főváros nem változtatott téged meg. Láttam ám a bátyádról képet, és nem szívderítő, bár… soha életemben nem láttam személyesen, csak fényképeket. Na meg, ahogy édesanyád öltözködik, hát az maga a borzalom! De azt mondja, ez kell a munkájához, hát szíve joga, én gyermekem, elfogadom neki, legalább van állása a szentemnek! – simogatja meg karomat, valahogy évek alatt szokásává vált. – Kouyou fiam, kell neked az az érettségi? Visszajöhetnél ide, ha már nagykorú leszel… nehezen bírok én itt mindent egyedül.

- Sajnálom Mama, de még egy kis ideig nem tudok visszajönni. Orvosnak szeretnék tanulni.

- Orvosnak, orvosnak… hát annyi van belőlük, mint a nyű, ne legyél az, kicsi fiam. Gyere nekünk segíteni – mosolyog, én is viszonzom… de amolyan megnyugtatásképpen. Hangos kiabálásra leszünk figyelmesek, megébredt a Papa. – Na, fiacskám, menjél be hozzá! Biztos örülni fog! – noszogat, mire lassan belépek, és behajtom magam mögött az ajtót.

- Szia, Papa – lépek közelebb hozzá.

- Hát maga kicsoda? Mit keres itt az én házamban?? – kérdezi ingerülten a nagypapám. Úgy látszik, nem ismer meg, ezúttal sem. – BETÖRŐ, CSIRKEFOGÓ TAKARODJON INNEN! – kiabál hangosan, én meg kilépek a szobából az összekötő kis beugróba ahol hallom a Mama hangját.

- Remélem, jól barátja vagy az én kis unokámmal, gyenge idegzete van, ne bántsátok a lelkemet, nem elég hogy az édesapját nem ismeri, a lányom is ott hagyta a kórházban… Kérlek lelkem, ügyelj az egészségére, hajlamos a depresszióra, és kiskorában idegi gyengeséggel kezelték a kórházban, sokat sírt, amiért csúfolódtak vele, és emiatt tejesen tönkrement a szép kis szeme. Ne haragudj rá, ha egy kicsit furcsa, nagy teher van az ő vállán, a papának agydaganata van, és már egy éve nem ismeri meg, hát hallhattad most is! – csukom be feltűnően az ajtót, hogy meghallják, majd lépek ki.

- Majd legközelebb talán… – mosolygok, és hajolok le hozzá, hogy elköszönjek tőle, Reita is hasonló csóközönt kap, majd indulunk is vissza a kocsihoz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.