Reita

Igazából nem erre számítottam. Bár… nem is nagyon számítottam semmire sem. De az állatok, meg a ház, meg a minden… Ha nekem bárki azt mondja, hogy én egy ilyen helyre beteszem a lábam… tuti, hogy körberöhögöm.

Igaz, nem éreztem magam annyira rosszul, meg nem is maradtunk annyira sokáig… de na. Azért egy kicsit megnyugodtam, amikor eljöttünk. Bár a gondolataimban, Uruha nagymamájának szavai jártak. Az, hogy a nagypapája beteg, és, hogy azt akarja a nagyija, hogy jöjjön vissza. – Én azt nem akarom! – szállunk be a kocsiba, és indulunk hazafelé. –És nem fogom bántani… megbántam már azt is, hogy azt tettem… - váltok, majd teszem rá kezemet combjára. Érzem, hogy hirtelen jött neki a dolog, mert egy kicsit megremegett. Oldalra néztem egy pillanatra, és látom, hogy mered ki az ablakon, és felém sem néz.

- Mi a baj? A nagyszüleid miatt vagy szomorú?

- Igen… rossz látni, hogy megöregszenek… Papa most sem ismert fel…

- Biztosan nagyon rossz… - nyögök ki végül ennyit, nem tudom, hogy mi mást mondhattam volna. Nekem nincsenek nagyszüleim… vagy legalábbis nem ismerem őket, és nem hallottam róluk.

Az út további felét csendesen töltjük. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, hülyeséget meg nem akarok. Meg amúgy is. A saját gondolataim teljesen lekötnek… azért foglalkoztat az, hogy miért nem mondta meg a nagyanyjának az igazat… az oké, hogy azt nem, hogy akarok tőle egy-egy s mást, na de a haja… meg, hogy átöltözött… az nekem egy kicsit sok volt. Főleg úgy, hogy a nagymamája szereti, és elfogadta volna. Ha az anyját elfogadta, akkor ezt simán megtette volna!

Otthon még mindig szófukar, ami nem tetszik.

- Éhes vagy?

- Nem – ingatja meg a fejét, miközben a kanapén ül, és Ryut simogatja.

- Álmos vagy?

- Nem…

- Esetleg szomjas?

- Nem…

- Szomorú vagy?

- Igen…

- És mivel lehetne felvidítani? – guggolok le elé, mire épphogy észrevehetően vállat von.

- Miért kellene engem felvidítani? – néz rám, és látom, hogy könnyes a szeme. Nyelek egyet, és csak utána szólalok meg.

- Miért kellene szomorúnak lenned? – kérdezek vissza, és látom, hogy hezitál a válasszal, és a végén nem is válaszol, csak lehajtva elfordítja a fejét. Mivel nem szeretek könyörögni, és nem is vagyok az a típus, hogy valaki fülét rágjam, felállok, és inkább megyek a dolgomra… illetve inkább lekötöm a figyelmem.

Napokig szinte nem is szólunk egymáshoz, és csak vagyunk, az ő kedve meg egyáltalán nem javul, engem baszottul frusztrál már a dolog!

- Nem hiszem el, hogy nem lehet nekem elmondani, hogy mi a bajod! – mondom már kicsit sem nyugodtan, mire látom rajta, hogy teljesen összerezzen. Veszek pár mély levegőt, hogy egy kicsit lenyugodjam, vagy is inkább, hogy összeszedjem magam. Közelebb megyek hozzá, és dereka mögé nyúlok. Aprókat pislog, és el is néz arcomról. – Na – mondom kedvesebben. – Segíteni szeretnék.

- Tu-tudom, hogy a mamám mondott neked dolgokat – böki ki végre a nagy dolgot.

- És? Ez volt olyan eget rengető, hogy a mamád mondott nekem pár dolgot? – húzom fel a szemöldököm, mert komolyan nem vágom, hogy ez neki miért rossz. Miért kellett ez miatt szomorúnak lenni.

- Nem akartam, hogy neked mondjon ilyeneket… - hajtja le a fejét. – Nem akartam, hogy bármivel is traktáljon – suttogja már szinte a végét.

- Traktálni? – húzom fel még jobban szemöldökömet.

- Igen – kezd el aprókat bólogatni.

- Nem traktált semmivel – emelem fel az állánál fogva a fejét, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Örültem annak, hogy a barátodnak néz – hajolok oda és csókolom meg, de látom, hogy ezen nem is kicsit lepődött meg, mert teljesen kitágultak pupillái, és olyan nagy szemet vágott, amilyet még életemben nem láttam… főleg nem nála…

A napok csak úgy szaladtak, és már arra kellett ráeszmélnem, hogy holnap suli van… megint…

- Ajh! Annyira nincs kedvem suliba menni… - dobom le magam a kanapéra, ő pedig az ablakból felém fordul.

- Miért? Jó új dolgokat megtanulni…

- Már akinek… sosem szerettem tanulni, és nem most fog megváltozni a véleményem… - csúszom még lejjebb. Épp válaszolna valamit, mire megszólal a csengőm. Hátranézek, mintha legalábbis át tudnék nézni az ajtón, majd felkászálódom a kanapéról.

- Ki a fene lehet… - morgom orrom alatt, és megyek ki ajtót nyitni.

- Hát szevaaaaasz! – ugrik Tora a nyakamba, és vereget hátba. A szemem egyből kikerekedik, mert nem emlékszem rá, hogy megbeszéltük volna, hogy átjön. És ha átjön, mindig szokott nekem írni, hogy mi van.

- Te meg mit keresel itt? – engedem beljebb, és rázom le magamról a kezeit.

- Csak átjöttem, miért talán baj? – kérdezi, miközben lerúgja cipőjét, meg a kabátját is ledobja.

- Túlságosan jó kedved van… - morgom orrom alatt, és csukom be az ajtót. Mikor meg üti fülem, Tora fütyülés.

- Ez aztán a jó falat! – mondja, mire sietősebbre veszem lépteimet. – Honnan van a kicsike? – megy közelebb, Uruha meg hátrál tőle.

- Tora! – szólok rá, mire felém néz egy pillanatra felvont szemöldökkel, majd újra Uruhára figyel, mint ha nem is szóltam volna neki.

- Hogy hívnak picinyem?

- K-ko…

- Kouyounak hívják – állok be kettőjük közé összefont karokkal, és igencsak csúnyán méregetem Torát. – Véletlenül nem ittál te többet, mint kellett volna? – vonom fel kérdőn szemöldökömet.

- Hová gondolsz?! – háborodik fel. – Csak jó kedvem van. Amúgy a barátod?

- Igen, az! Úgyhogy a szemed is vedd le róla! – fújatom, mire felsóhajt.

- Hogy van neked mindig ilyen jó madárka a kezedben? Pedig kis taknyos vagy… - dobja le magát a kanapéra.

- Köszi, én is szeretlek – mondom unottan. – Mond, hogy mit akarsz, és menj haza! Nincs kedvem hozzád!

- Na széép! A saját öcsém kidob…

- Ki én! – vágom rá egyből. – Nem hívtalak meg, és túl vagy pörögve!

- Csak jó kedvem van… - duzzogja be, amit nagyon ritkán csinál. Ami számomra azt jelenti, hogy valami baja van… és csak tetteti, hogy ennyire jól van. De, mivel Kouyou itt van nem fog mondani semmit, csak szívni a vérem. És nem is tévedtem. Egészen estig volt itt, és ott baszta fel az agyam, ahol csak tudta. És folyamatosan Uruha környékén sertepertélt, ami nagyon nem tetszett. Valami iszonyatos megkönnyebbülést éreztem, mikor ki tudtam tenni a lakásomból. Az után meg csak arra vágytam, hogy az ágyba kerüljek. Úgyhogy most kivételesen én mentem el előbb fürdeni, és én másztam be az ágyba legelőször. De arra még megébredtem, hogy bemászik mellém. Magamhoz húztam, adtam egy puszit nyakára, és már durmoltam is. Reménykedve abban, hogy nem égettem le magam a nap folyamán, és nem ijesztette őt meg nagyon Tora.

Reggel a baszott óra csörgésére keltem. Ahogy meghallottam az idegesítő hangját, már nyúltam is kapcsoltam le. De utána lendült is vissza a karom, és újra magamhoz is öleltem Uruhát.

- Kelni kell… - mondja halkan, mire elkezdek morogni, és még jobban magamhoz húzom. Mire csak egy apró sóhajt hallok meg. De nem azt „jaj ez jól esik” féle sóhajt, hanem azt a lemondó sóhajt. Így elengedem, és a másik oldalamra fordulok. Érzem, hogy nem mozdul meg, de egy jó öt perc után már kikecmereg az ágyból. Halkan megy, de megáll az ajtóban, majd visszanéz. Mivel nyitva van a szemem, látom, hogy mondani akarja, hogy nekem is kelni kellene, de nem meri szerintem… - Miért kell tőlem félni? – morgok magamban, és rúgom le magamról a takarómat, és vonulok ki megsértetten mellette a konyhába, hogy csináljak egy iszonyat erős kávét. Amire szerintem nem lesz szükségem, mert most felment az agyvizem…

Reggel egymást kerülgetve készülünk el, majd a suliba menet bementünk a kisboltba, és vettünk reggelit. Mivel ahogy észrevettem, hogy szereti a nyalánkságokat, kapott csokit is mellé.

A suliban azért tartottam egy kicsit ettől az egésztől. Mindenki jó alaposan megnézte, mert magára vonta a tanulók figyelmét. Amit megértek… mert sokkal másabb… sokkal szebb, és sokkal kívánatosabb… - kalandoznak el gondolataim, arra a két alkalomra, amiből ő csak egyre emlékszik. Ami nem is gond… direkt nem is mondtam el neki.

- Isimi sensei nem is mondta, hogy új tanuló jön az osztályba… - ül le mellém Aoi, mire felé fordítom a fejem. – Mekkorát fogsz offolni, mikor kiderül, hogy Ő, Kouyou! – kocognék magamban, de nem teszem, mert nem tudom, hogy milyen reakciót fog ez belőle kiváltani. Főleg úgy, hogy Ruki éppen Uruhával beszélget.

- Miért? Talán felkeltette az érdeklődésed? – nézek rá, és mérem végig arcát, amiről vegyes érzelmeket váltok ki.

- Még meglátjuk – von vállat, mire újra hátradőlök, majd összefonom magam előtt a kezem, és felteszem a bal lábam a jobb térdemre. – Tényleg –néz körül. – A kis szörnyike merre van? Csak nem már most megszökött, és átiratkozott valami, az ő színvonalának megfelelő suliba? – kérdezi, mire nem éppen a legszebb tekintettemmel nézek rá. – Most meg mi van? – vonja fel szemöldökét.

- Semmit… - nézem, ahogy Uruha mosolyog Rukira, mert az valami vicceset mondhatott.

- Ruki milyen barátságos az új gyerekkel, nem megyünk oda? Kíváncsi vagyok, milyen a srác – indulna meg, mire a karja után kapok, és visszaültetem.

- Ő, Kouyou – mondom nemes egyszerűséggel, mire kipattannak szemei.

- Te most csak szórakozol velem!

- Nem – nézek szemébe. – És jó lenne, ha nem basztatnád! – állok fel, és hagyom ott, hogy egy kicsit emésztgesse a dolgokat.

Olyannyira emésztgetni kezdte, hogy az első két szünetben sem láttam. Így meg sem lepett, hogy a harmadikban, ami a leghosszabb szünet lenne, abban sem láttam. De ami igen csak felkeltette az érdeklődésemet, az az, hogy Uruhát sem láttam sehol.

- Nem láttátok Uruhát? – kérdezek rá a fiúknál, mire mind a kettő megingatja nemlegesen a fejét.

- Nem.

- És Aoit?

- Őt sem… ma elég rossz kedve volt…

- Azt vettem észre… - dörmögöm orrom alatt. – mostanában az van neki… - megyek el, hogy megnézzem, hogy Uruha merre lehet. Mert kezd rossz előérzetem lenni.

Sorra megyek végig a mosdókon, és már mondhatni, hogy rohanok, mikor bemegyek az utolsóba, ami a suli végén van, és itt alig van pár lélek, már a folyosón, idebent pedig senki. Épp lépnék is ki, mikor meghallok valamit:

- N-neh… kérlek… - hallom meg Uruha könyörgő, és remegő hangját.

- Nekem ne könyörögj te senki! Akkor is azt teszem veled, amit én akarok! – és csattan is a pofon. A kezem ökölbe szorul, és azonnal beljebb megyek. Egy szót nem szólok Aoinak, hogy hagyja abba, amikor meglátom. Először lesokkol az, hogy már lerángatta róla a nadrágját addig, amíg kell, és hogy épp magának készül levenni boxerét. A kezem magától indult meg, és ütöttem arcon Aoit, amitől megingott, és elesett. Mert nem számolt azzal, hogy bárki is rájuk nyit. A földre huppan, és először azt sem tudja, hogy mi van. Uruha felé fordulok, és felhúzom rajta nadrágját, és be is fűzöm övét.

- Ne félj, nem lesz semmi baj – törlöm le könnyeit, de ez semmit sem használ, mivel ugyanúgy zokog tovább.

- Te meg mi a faszomat keresel itt?! – áll fel Aoi is nagy megbotránkozva, mire felé fordulok, és meg tudnám ölni a szememmel.

- Ne merészelj hozzáérni, sőt! Ne merészelj még egyszer hozzászólni! – mutatok felé. – Ezzel a húzásoddal elástad magad! – fogom meg Uruha kezét, és húzom ki magammal. Ki, le az alagsorba, felkapcsolom a villanyt, és magamhoz húzom. Belém kapaszkodik, és zokogni kezd.

Hátát kezdem el simogatni, és nem mondok neki semmit sem. Közben pedig be is csöngetnek, de ez érdekel a legkevésbé… - Hogy tehetett ilyet? Ezt nem hittem volna róla… ezt nem…

- Jól van, vigyázok rád…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.