Mindenki azt mondja, hogy a családra mindig számíthatsz. Hát, persze. Mikor pénzt kérsz esetleg kajára, ami még nem is mondható hülye, ostoba dolognak, hogy legalább ne halj éhen egész nap az iskolában, nem tudnak adni, de érdekes módon cigi mindig van az asztalon, szaké mindig van itthon. Mikor valami baj van, érzed, hogy a padlón vagy, és megértésre, támaszra van szükséged, ők nem elérhetőek, mindig van valami, ami fontosabb, mint te. Jogosan jöhet a kérdés, hogy… mi van a barátokkal? Semmi. Nincsenek barátaim, kinéznek az osztályból, de nem tudom, miért. Vagy csak fogalmazzak úgy, hogy nem akarok róla tudomást venni? Igen, talán ez is megfelelő.

Tizenhat vagyok, nem olyan az életem, mint más ilyen korú tininek. Amit az osztályban látok, mikor szünetekben hátulról, csendesen figyelek… mindenki arcán csillog a boldogság, a szemeik kifejezőek, örülnek az életnek. Én miért tegyem? Mert van egy szerető családom, akiknek fontosabb az alkohol és a munka, minthogy foglalkozzanak egy szem fiúkkal? Ezért aztán megéri boldognak lenni, tényleg. Megéri mosolyogni. Mosoly… Idejét sem tudom annak, mikor mosolyogtam utoljára teljes szívből. Nagyon rég, és kérdéses, mikor változik ez meg. Mikor fogok ismét elmosolyodni. Az osztály által szervezett dolgok alól kihúzom magam, felesleges mennem, na, meg… nincs miből. Mint említettem, minden másra van pénz, csak rám nincs. Ruhát is meghatározott időszakonként kapok, és ez már azért nagy szó! Az, hogy jól tanulok? Anyám szavaival élve: Ez a dolgom. Persze, én ezt meg is értem, de… mi értelme van négyes-ötösnek lenni, ha nem fizetik aztán nekem a továbbtanulást. Erre apa reakciója: Vállalj munkát, tartsd el magad. Tizenhat évesen nem alkalmaznak senkit, még diákmunkán sem, pedig mennék én. Azért mondtam a mostani koromat, mert most el kellene kezdenem dolgozni, hogy legalább valamennyit összegyűjtsek az egyetemre. Legalább az első szemeszterre…

Volt egy álmom, még évekkel ezelőtt. Szín ötös tanulóként levizsgázni, felvételt nyerni Tokió legjobb egyetemére, ott kitűnőként diplomázni, boldog, mosolygós családom legyen. Hogy ebből mi fog megvalósulni? Hát… maximum a gimis évek ötössel zárása, több sajnos nem.

- Takeru-kun, kérem, fáradjon ide – szól rám az osztályfőnök, mire a többiek el is hallgatnak, én pedig némán felkelek, és kimegyek hozzá. – Nem szeretném, ha kihúzná magát az osztálykirándulás alól is – néz rám, mire elfojtok egy sóhajt.
- Igen is, sensei – hajolok meg. Már pedig az lesz. A családi körülményeimet senki nem tudja, még az osztályfőnök sem. Minek? Szánalom és sajnálat nem kell senkitől, úgy még rosszabbul érzem magam. Ahogy megyek vissza a helyemre, hallom a susmusolásokat, hogy úgy sem fogok elmenni. Nem, valóban nem.

Suli után szépen hazamegyek, és milyen meglepő, apa megint részeg. Na, ő az alkoholra ad, azért nem hallgat meg soha, anya pedig belefeledkezik a munkába, de megesik, hogy ő is a pohár aljára néz rendesen. Akkor szokott itthon cirkusz lenni. Olyankor mindig bezárkózom a szobámba, és hiába hallgatok zenét, még úgy is hallom, ahogy ordítoznak egymással, és engem ócsárolnak. Mikor aztán végképp nem bírom, kinyitom az ablakot, és mivel nem emeletes a házunk, kimászom rajta. Nem veszik észre, meg… ha észre is vennék, maximum azért szólnának rám, hogy ne rongáljam a falat, mikor mászom le. Édes, igaz?

- Kölyök! – jön be utánam apa a szobába, mire felé nézek. Megtámaszkodik az ajtómnál, és csak néz. – Mi volt ma?
- Nem volt semmi lényeges. Osztálykirándulást terveznek – veszem elő a könyveimet, mire apa nevetni kezd.
- Az tényleg nem lényeges, úgy is itthon maradsz – majd kimegy. Az, hogy olyat mondjon, hogy adok rá pénzt? Neeem, álmomban sem fordult még elő.

Pechemre hétvégén itthon kell maradnom. Takarítanom, rendbe rakni a kertet, mert még erre sem képesek, de… ezt sehogy nem köszönik meg, még csak szóban sem. Anya is itthon van ilyenkor, és ő is alkoholhoz nyúl, aminek a vége…

- Semmire nem vagy képes! – kever le egy akkora pofont, hogy a falig tántorodom. – Olyan semmittevő disznó vagy, mint az apád! – rivall rám. Nem mondom, hogy megszoktam, mert nem. Fáj, eszméletlenül fájnak ezek a szavak. Lassan feltolom magam, de csak gyilkos szemekkel néz. – Semmire nem vagy jó! Jól tanulsz, és ennyi! – erre persze nem mondok semmit, mert akkor jönne az, hogy nincs jogom így beszélni vele, és még egy pofon. Párszor már eljátszottam. Jól tanulok, magamtól megcsinálok hétvégén mindent… mit akarnak még? Nem járok sehova, nincsenek barátaim, nincs életem! Csak állok a falnál, és nézem a földet, de apa közben betalál az egyik haverjával, és veszekedni kezdenek anyával. A férfi inkább elmegy, de én is felosonnék, ha apa nem kapna utánam.
- Hogy takarítottad ki a fürdőt, te kölyök? Minden tiszta víz még! Hogy néz ki a tűzhely? Ha?  - szorítja meg a karomat, mire felszisszenek. – De nyámnyila vagy, te jó ég – fintorodik el, de nem ereszt.
- Sajnálom… megcsinálom rendesen – szólalok meg halkan, és el is enged. Megcsinálom rendesen a dolgokat, de ők tovább ordítoznak. Ahogy végzek, gyors iramban megyek be a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Hiába dugom be a fülem, még így is tisztán hallom őket, hogy szidnak. Lehetek gyenge, nem tud semmi érdekelni ilyenkor. Halkan kisírom magam, aztán lelógó kezekkel fekszem az ágyamon, és nézek magam elé.

Azóta van ez, amióta apát kirúgták. Az három éve volt… Igaz, akkor még nem emeltek kezet rám, ezt tavaly kezdték el, de… három éve minden a feje tetejére fordult, és nem tudok mit csinálni. Apa szülei már meghaltak, anyué külföldön vannak, én meg… hah, velük.

Dörömbölésre figyelek fel, így kihúzom a dugót a fülemből, és hallom is apa hangját.
- Engedj be, hallod? El fogom venni a kulcsot! Takeshi! – rángatja az ajtót, én pedig jobbnak látom kisurranni innen. Nem maradok itt. Ha bejön, elkap, és megint kapok párat. Még a múltkori foltok és sebek is megvannak. Felveszek egy meleg fekete kapucnis pulcsit, aztán kinyitom az ablakot, és kimászom. Csendesen átmászom a kapun, aztán csak megyek valahova. Tűrhető környéken lakunk, de még így is vannak elhagyatott épületek két utcával lejjebb. Oda szoktam kijárni, ha csendet szeretnék. Kezd fújni a szél, szóval fejembe húzom a kapucnit, és gyorsítok a lépteimen. Régi, elhagyatott bérházak, de arra tökéletesek, hogy csak nézzek ki a fejemből, nem? Egyedül az irataim vannak nálam, tekintve, hogy nincs is semmi másom. Felülök az ablakba, és csak nézek lefelé. Negyedik emelet, elég magas, és a szél is fúj.

„Nobody can find me here, this is my secret place… No one knows and no one will know, but I feel like losing senses. I am in this corner here alone…”

Ezt a két sort éneklem a kedvenc számomból.  Menekülök a világ elől, rájöttem, hogy nem vagyok idevaló, tehetek én akármit… Ajándékokat rég nem adok nekik, mert mire föl tenném? Persze… ezért is kapok, hogy hogyan lehetek ennyire érzéketlen tuskó. A szülői szeretet…

A bérház egyik ablakában órákat el tudok lenni, töprengeni az elképzelt jövőmön, és a jelenen, hogy mennyire irreális minden. Nem lesz egyetem, boldog, szerető család…

Hajnalban megyek csak haza, de… nagy meglepetésemre ébren vannak, és a szobámban várnak.

- Vagy úgy – köpi felém apa foghegyről, majd szédelegve feláll az ágyamról. – Ablakon keresztül mászkálunk, ha? – kever le egy pofont, ami sokkal erősebb anyuénál. El is esek, és a fejemet beverem a radiátorba. – Kaptál rá engedélyt? Merre jártál, mi? – ránt fel, én pedig összeszorítom a szemem. Remegek a félelemtől, nem tagadom, hogy félek tőle ilyenkor. Anya pedig csak ül, és néz, bár… mit vártam?
- Minek szülted meg? – néz anyára hátra. – Csak a baj van vele.
- Már én sem tudom – kel fel, majd kimegy, ezek a szavak meg megint csak sírásra késztetnek.
- Hagy menjek el… - engedem le a kezeimet. Próbáltam leszedni apa kezeit a ruhámról, de nem ment. – Nem okozokh több gondoth, ígérem…
- Persze, aztán jár majd a nyakunkra a rendőrség. Felejtsd el, itt maradsz – dob az ágyra, majd kimegy.
Ezek után még jobban visszahúzódtam, de… csentem el tőlük egy kis pénzt, mert láttam a könyvesboltban egy könyvet, ami érdekel. Öngyilkossághoz tippek. Ha már ilyenen gondolkozom, az régen rossz. Én régen nem ilyen voltam… folyton apuval voltam, mosolyogtam, jó kedvem volt, soha nem hittem volna, hogy egyszer ez lesz…

Sikeresen megveszem a könyvet, és haza is megyek. Bezárkózom a szobámba, aztán olvasgatom, és jobbnál jobb ötletek vannak benne. De pechemre anya megtalálja egyik nap a könyvet, és akkora verést kapok este, mint a huzat. Annyi erőm van csak, hogy feltoljam magam az ágyra, és lekapcsoljam a kislámpámat. Álomba sírom magam, de megint azok a gyönyörű képek jönnek elő, mikor minden jó, mindenki boldog.

Egyik nap viszont, nincs itthon senki. Megkeresem a könyvemet, anyuéknak írok egy levelet, minden érzésemmel, álmommal és gondolatommal, azt pedig a nappaliban, a dohányzóasztalon hagyom. Fogom a könyvet, felöltözöm, és megyek a titkos kis helyemre, ahol senki nem talál meg. Felülök a kis ablakomba, és olvasom tovább, de akarva-akaratlanul némán kezdek sírni. Nem fogok senkinek hiányozni, észre sem fogják venni, hogy nem vagyok, csak egy gonddal kevesebb nekik. Nem kell ruhára költeni, nem kell… semmit nem kell csinálniuk, költeniük olyanra, ami hozzám kapcsolódik. Nem fogok nekik hiányozni, maximum akkor veszik majd észre, ha úszik a lakás a koszban… vagy épp apa nem tud kit megverni… - rakom félre a könyvet, majd felállok. Felmegyek az ötödik emeletre, nincs több sajnos, fejembe húzom a kapucnit, és egyelőre csak nézem a házakat.

- Nobody can find me here… - mondom remegő hangon, mire az ég is megdörren. Halványan elmosolyodom. – Te is így érzel? – nézek fel a sötét felhőkre. – Senkinek nem kellünk, mindenki csak elüldöz… - nézem folyamatosan, mire esni kezd. – Sírd csak ki magad, hidd el, jót fog tenni, majd megkönnyebbülten tovább lépsz, és másnak mutatod, hogy fáj… - Az, hogy egy sötét felhőhöz beszélek, nem jelent semmit, na, meg… már mit számít? Ő is olyan, mint én… egy kívülálló, akire senki nem kíváncsi. Mindenki elüldözné, és el is üldözi, senkinek nem kell.  – Tudod… - nézek mereven egy lenti tócsát. – Én szerettem őket… még most is szeretem, mert… akármit is tettek, a szüleim, és… habár három éve minden pokollá változott, előtte minden olyan jó volt. Felnéztem apura, büszke voltam rá, hogy ő az apukám, aki sokat tesz a munkájáért. Felnéztem anyura, mert tudtam, hogy a gondokozást erősen igényli a munkája… Ezt már nem tudom elmondani… ők bennem csak egy szerencsétlent látnak… nem látják, hogy ez nekem fáj… nem látják, hova sodortak… - lépek kijjebb, de még kapaszkodom. – Ha megértesz… küldj egy kis szellőt, kérlek… - motyogom, és mintha csak a felhő megértette volna, jön egy erősebb szél, én pedig elengedem magam, de miközben zuhanok lefelé, sírok…

[…]

Habár a testem halott, vérbe fagyva fekszik ott, ahova leestem, a lelkem nem… Visszamegyek a házunkhoz, és figyelek. Én látom őket, de ők nem látnak engem. Este hazajönnek, és rögtön engem keresnek.

- Mitsuko, nézd – emeli fel apa a nekik szánt levelemet, majd anya fel is olvassa, de érzem a hangján, hogy megremeg.

„ Anyu és apu!
Tudom, hogy mikor ezt olvassátok, én már rég nem leszek otthon. Vagy… csak remélni tudom, hogy olvassátok, és nem ok nélkül sírtam ki a szemem. Apa, ilyenkor tőled jöhetnének azok a kedves szavak, hogy olyan vagyok, mint egy lány, nyavalygok folyamatosan. Megengeditek, hogy leírjam, mit érzek? Tudjátok… egy tizenhat éves lélek sebezhető, és ti ezt meg is tettétek. Nem egy helyen megsebeztetek. Hiába gyógyítottam meg magam, tudtam, hogy örökre nem fognak eltűnni a sebek, még ha be is vannak kötve. De ti újra és újra letéptétek a kötést, a sebtapaszt, és belemartatok a sebekbe, hogy véletlen se forrjon össze. Sok álmom volt, de talán az egyik legfontosabb, hogy boldog család legyünk. Olyan, mint amilyen régen voltunk, tudjátok. Mikor mosolyogva mentem ki elétek, mikor hazaértetek a munkából. Mikor fülig érő szájjal vittem oda neked apa a sört egy fárasztó nap után. Ez három éve eltűnt…  Nem voltak barátaim, rátok sem számíthattam, teljesen egyedül voltam mindig, és erre ti is rátettetek, hogy még kevesebbnek érezzem magam. Jól tanultam, itthon mindent megcsináltam egy szó nélkül, nem kellett felhozni semmit, de… Anya, őszintén… gondolj vissza, hányszor mondtad azt nekem, hogy hasznavehetetlen vagyok? Nagyon sokszor, tudod? Én felnéztem rátok, ti voltatok a példaképek, és még a történtek ellenére is szeretlek titeket. Sajnálom, ha csalódást okoztam, többet nem fog előfordulni, ígérem. Szeretlek titeket…

Takeshi”

Ezek után anya ledobja a levelet, és felrohan a szobámba, ahol egy újabb kis levél, amin az épület címe van.
- Hayase! – fut vissza apához, majd elmennek a megadott címre, de ott zokogásban törnek ki mind a ketten. Be kell valljam, még én is sírok, főleg akkor, mikor magukhoz ölelik a testemet, és egyre csak azt kántálják, hogy bocsássak meg, ne haragudjak.

Egy kérdésem van már csak:

Miért kell ahhoz valaki halála, hogy az illető rádöbbenjen, hogy kit veszített el?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.