Takeru

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni. Mikor gimis voltam, sok pályázaton részt is vettem, és általában harmadik helyezettnél rosszabbat nem értem soha el, ez pedig folyton csak arra sarkallt, hogy csináljam tovább. Bár ez a varázs hamar eltűnt, mikor felkértek énekelni egy teljesen kezdetleges bandához. Nem mondom, a hangomon volt akkor még mit javítani, és ezt el is kezdtem. Az a kicsiny banda hamar feloszlott, gimi mellett nehéz volt a dolog, de ahogy jött a egyetem, ott összebarátkoztam Yujiékkal. Kiderült, hogy ők is zenélnek, úgyhogy újabb ötlet, újabb banda. És bár azóta túl vagyunk két tagcserén, de a sikerünk töretlen. Bekerültünk a műfaj egyik legjobb kiadójához, szépen felkarolt minket, és egyengeti az utunkat. Vannak nézeteltérések a főnökkel, nem arról van szó, de próbálunk kiállni magunkért. Ami viszont nem tetszik, az…

- Vak vagy? – kelek fel a földről, mivel ez a marha szépen fellökött. Hülye kendős, de utálom, azt az eget! – Nézz már a szemed elé, te monstrum! – húz fel Shinpei a földről, én pedig morogva porolom le a seggem. Reita kiemeli szemei elől azt a hülye újságot, és unottan néz rám.
- Nekem csobogsz, kispatak?
- Mi van? Kapsz mindjárt olyan kispatakor, vércsíkban hagyja el az orrodat, teee! – mennék neki, de Pei-chan visszafog.
- Nyugi, nem ér annyi, majd megölöd, ha nem leszek itt.
- Akkor menj innen! – nézek rá vérben forgó szemekkel. Hah, sajnálom, hamar fel lehet húzni, és ez minden nap sikerül is valakinek.
- Jaj, de félek, törpilla. Remegek, mint a kocsonya… - forgat szemet, majd leül, én pedig kikapom kezéből az újságot, és fejbe verem vele. Visszaadom aztán neki, és leülök Chiyuék mellé.

- Megint mi történt? – néz rám Masato, én pedig elmondom nekik, de morogva, és mikor Reita hátranéz, csak bemutatok egy bájos mosollyal. Szerencséjére jön a nagyfőnök, de mivel még Koukiék nincsenek itt, várnunk kell. Amint ők is betévednek ide, és leülnek, Asuma-san bele is kezd a mesébe.

- Mint tudjátok, minden évben szokott a kiadó egy halloween-i bulit tartani, és ez most sem lesz kivétel. A változás csak annyi, hogy a beöltözés most már kötelező. Tavaly nem volt az, de idén kicsit változtatunk a dolgokon – mosolyodik el. – Hogy ki minek öltözik, szíve joga eldönteni.
- Hé, Reita – szólok előre, mire hátranéz. – Hozzak még WC papírt a kendőd mellé? Múmiának jó leszel – vigyorodom el, mire felvonja a szemöldökét.
- Köszi, hozhatod. Én meg hozok neked vibrátort, meg ribanc ruhát. Ja, tééééényleg, nem kell, mert mindened megvan, és most is úgy vagy öltözve. Hisz nálad minden nap halloween van – kacsint rám, én pedig ezen csak elmosolyodom, és megint felmutatom a becses középső ujjamat, de még forgatom is.
- Ülj rá, és forogj szépen, Kira-chan. Szeretnéd, hogy ez a ribanc alattad nyögjön egyszer, mi?
- Mutogathatod, engem senki nem rak seggbe, és… Tudod, én nem a ribancokra bukom, bocsi.
- Nem érdekel, mikre buksz és mikre nem, azért még bekaphatod – húzom vissza a kezem, és rendesen visszaülök.

- Nos, most, hogy a friss párocskánk befejezte a konzultációt, folytatnám – kezd bele Asuma-san, én pedig elhúzom a szám. Az kéne még, ez a majom a párom legyen. A továbbiakat nyugisan hallgatjuk végig, aztán megy mindenki vissza a termébe. Aznap nem lesz semmi próba, este nyolckor kezdődik a buli, addigra kell itt lenni. Ez ellen szerintem senkinek semmi kifogása, és ezt tárgyaljuk mi is végig. Hamar meg szoktam nyugodni, csak az nem tetszik, hogy nem tudok annak a tahónak visszaoltani. Nem baj, nem érdekel, tudom, hogy nem vagyok ribanc! A munkám végett nem tudok senkivel hosszútávon megmaradni, általában ők azok, akik kiraknak, merthogy nincs időm rájuk. Tudom, de nem tudok mit csinálni.

Ahogy az óra elüti a négyet, pakolunk is össze, és megyünk le a parkolóba, vagyis mennénk, de Yujinak beszélek, ő pedig hirtelen rántana el, de késő. Nekimegyek az ajtónak, amit szépen a képembe csaptak. Mikor felnézek a kis táblára, már sejtem, ki az.

- Barom – morgom befogott orral, ahogy Reita az ajtó mögé les.
- Mer’ má’ megint, mé’? – néz rám felvont szemöldökkel. – Tudod, lehet, te átlátsz az ajtón, de én még nem. Tökmag… - indul meg.
- Tahóóó! – kiabálok utána, és mérgelődve előzöm meg. Paraszt, annyi jelzőt tudnék rá mondani, hogy az hihetetlen! Bepakolok a kocsimba, és szépen megyek is haza. Nem nagy cucc, sima kis lakás, nem akartam nagy kéglit, minek? Egyedül vagyok, ez nekem bőven elég. Egy hálószoba, egy kisszoba, nappali, konyha, fürdő, erkély, és ennyi.

Lepakolok, elmegyek fürdeni, csinálok magamnak enni, és tányérral a kezemben ülök le a tévé elé. Kapcsolgatom, de megállok a híreknél. Néha azért kicsit unatkozom egyedül, olyankor általában a telefonon lógok, és felhívok mindenki. Yujiékat, anyuékat, mamát, tényleg körbetelefonálom a családot, de a társasághiányom csillapodik.

Másnap viszont el kezdek gondolkozni a jelmezen, mert nincs sok időm, négy napom csak. Előbb is gondolhattam volna rá, de olyan vagyok, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok. Sétálgatok esténként az utcán, így is jár az agyam, nem gondolok semmi másra, viszont, mikor elmegyek az egyik jelmezes üzlet előtt, kicsit visszatolatok. Megállok, és nézelődöm, aztán másnap délelőtt vissza is megyek. Pirosszka, hehe. Nem, nem Piroska. A Pirosszka mese tetszett, úgyhogy inkább ahhoz hasonlítanám magam. Csak a köpenyt veszem meg, és a szőke parókát, más minden cuccom van otthon. Azért annyira nem veszem lányosra a formát. Piros felső, valahonnan szerzek piros rövidgatyát is, meg az alá egy sötét harisnya, és ennyi. Nem veszek fel szoknyát, na. Otthon felpróbálom ezt a szettet, minden kiegészítővel, sminkkel, és frankó lesz. Majd teszek be valami kontaktlencsét, és akkor príma.

A buli napján én be vagyok sózva. Chiyuék nálam vannak, együtt megyünk majd, de be nem áll a szám. Várom már, nem tehetek róla. Mikor aztán végre odaérünk a kiadóhoz, megyünk fel a terembe. Ott átöltözünk, vagyis már aki, mert csak én és Chiyu. Chiyu zombi lett, tuti, ha? Én is átöltözöm, de még nem akarok lemenni, még tök lapos minden. Ahogy láttam, vannak piák, nasik, sütik, szendvicsek, szóval jó lesz. Van a kiadónak egy hatalmas aulája, ahonnan fel lehet jutni a termekhez, és ott van az egész megrendezve. Egy órát dekkolunk itt fent, mikor végre rávesszük magunkat, hogy lemenjünk, de lent sötét van. A szememnek rendesen hozzá kell szoknia ehhez, hogy lássak is valamit. Jó zenéket nyomatnak, de mi Chiyuval rögtön betaláljuk a pultot. Ötünk közül, aki nem szokott inni, az Pei és Masato. Lesz majd, aki hazavigyen, hehe. Alapozunk egy pár pohár szakával, ez kellő lendületet az ahhoz, hogy feloldódjunk, aztán nézelődünk, már amit látunk.

- Tényleg mindenki jelmezben van, még Asuma-san is – nézek Chiyura, mire bólint, aztán megyünk táncolni, de semmi erotika! Az erotika akkor jön, legalábbis részemről, mikor már elég pia van bennem, de akkor azt nagyon. Simulok hozzá, dörgölőzöm, csinálok én mindent, és ahogy érzem, látom, tetszik neki, de… miért is ne tetszene? Mikor szomjas leszek, ott hagyom, és megyek magamnak tölteni.

- Huppácska, bocsesz – hajolok át vámpírka előtt, hogy elérjem a szakét.
- Óha, Piroska? – Nem látom, de érzem a hangján, hogy vigyorog. – Csak nem várod, hogy becsapja a farkas a lompost? Vagy előbb leiszod magad, hogy ne lásd az alakot, mert úgy is mindegy, ki, csak fasz legyen a seggedben? – Na, a fogalmazásról már gondolom, ki az.
- Idefigyelj, tahókám. Ma rohadtul nem fogsz felidegesíteni – töltök magamnak piát, meg Chiyunak is, majd megpaskolom Reita arcát. – Inkább keress valakit, akin csillapítod az étvágyad, baromkám – hagyom ott, és megyek vissza Chiyuhoz. Lehúzzuk a piát, aztán csak táncolok, de mikor már émelygek, kimegyek egy kicsit a levegőre. Nekidőlök az épület falának, leguggolok, és mélyeket lélegzek. Léptekre figyelek fel, és meg is látok magam előtt egy fekete cipőt, de nem kell felnéznem, hogy tudjam ki az. Mármint csak az után, hogy hallom a hangját.

- Csak nem sok volt a pia, nyuszi?
- Mi közöd hozzá? – nyüszögöm, de émelygek még mindig, viszont már fázom, úgyhogy feltápászkodom a guggolásból. – Büdös bagós – fintorodom el. Még ettől is hányingerem van. Megtartom magam, és elindulok befelé, de Reita utánam kap.
- Részeg ribanc – mondja, és már tol is finoman a falnak, majd csókolni kezd, de ezzel iszonyatosan meglep, és kerek szemekkel nézem őt. Nem viszonzom, nem vagyok hülye.
- Idióta – tolom el morogva. – Nem a ribancokra buksz – bújok ki előle, és tényleg bemegyek. Engem csak ne csókolgasson ez a marha! Bent iszok és iszok folyamatosan, de már olyan szinten, hogy ha megkérdeznék tőlem a nevem, nem tudnám rá a választ. Chiyut már rég nem találom, nem tudok vele táncolni, ellenben találok még egy vámpírt. Na, mi fene, ennyire népszerűek azok a lények? Most már nem érdekel semmi, vele kezdek el táncolni, de sokkal jobban nyomatom, mint Chiyuval. Ez van, ha iszom. Vérbeli ribanc lesz belőlem, na, bumm. Folyamatosan dörgölőzöm hozzá fenekemmel, átadom magam a táncnak, és mikor megunom, felé fordulok, bár a sötét miatt csak a fehér szemeket látom.

- Jó lencse – vigyorodom el, majd végighúzom kezeimet mellkasán, egészen ágyékáig, és hát… hatással volt rá a táncom, hehe. – Hé, vámpírkám… senki nincs az emeleten….
- De van, mindjárt mi – kezd el csókolni, amit hagyok, viszonzom, és tol a lift felé. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.