Reita

Faszom sem érti, hogy miért azt a görényt képzeli bele az álmába! Faszomat már! – mászom bele. Csak kínos helyzetbe akartam hozni, de… most már többet akarok – kezdem el igazából is tágítani, és nem érdekel, mennyire lesz kibukva, akkor is a magamévá teszem. Amit az álmában teszek vele, azt megteszem a valóságban is… de utána tetem szépen az alvást.

Hát. Bevallom nagyobb hercehurcára számítottam, mert nem használtam gumit. Nála fingom sincs miért, de nem használok. Pedig kellene, minden más partneremmel használtam, mert hülye nem vagyok, nem akarok betegséget összeszedni. Bár… az is igaz, hogy megérzem, hogy melyik ember beteg, mert alapból vérrel táplálkozom javarészt.

Viszont, felriadok, mert már majdnem elaludtam, mikor csörömpölés van. Takeru az, és bögrét tört. Persze utána megy a nyakát is vizsgálni, hát… khm… imádok nyomot hagyni a partneremen, úgyhogy megszívta ilyen téren, meg másmilyenen is, de ez van!

Ahogy visszafekszünk, ő csak-csak elalszik, még ha nem is akar, én pedig lemászom mellé. Megvizsgálom a lábát, és gyógyítani kezdem. Elpakolom a fáslikat, kidobom a dolgokat, és utána betakarom őt, majd lefekszem aludni.

Reggel a köcsög órára kelek, és morgok is rendesen, mert most nincs kedvem kikelni az ágyból.

- Nehemakaroooom – húzom a fejemre a párnát.
- Kelj fel – dünnyögi álmosan Takeru, majd felhúzza függönyt, meg a sötétítőt is. Erre csak morogni kezdek, de nem kicsit.
- Anyuuuu, csicsika… most… - nyüszögök. Nehézkes kelő vagyok, sajnálom! Mindig én vagyok az utolsó, aki beér próbára, na.
- Akkor aludj, bánom is én, nem érdekel – morogja, mire felszusszanok, és fordulok is a hasamra. De ennek ellenére, szépen lekerül rólam a takaró, mert lerántja! Fél szemmel figyelem ahogy vesz magához ruhát, és kimegy a szobából. Én még tunyulok, de még így is sikerül akkorát zúgnom le az ágyból, hogy csak nyekkenek. Az alattam lévő szomszéd ilyenkor biztos nagyon szeret.
- Au… - támaszkodok meg egy percre, majd hátradőlök, és szusszanok. – Miért nincs később a reggel…? Akkor még talán szeretném is…
- Maradj itthon, az én napomat is megkönnyíted, nem kell a kiadóban látnom téged – megy vissza a kiegészítőiért, meg a telefonjáért.
- Ajh már. Te mindig ilyen vagy? – ülök fel, és könyökölök a térdemre. – Most egy árva kibaszott rossz szót sem szóltam hozzád! – kelek fel, és megyek a szekrényhez. Előveszek egy fekete gatyát, meg egy fekete pólót piros írással. Egy fekete cipzáras, kapucnis pulcsit, kendőt, és Takerura nézek. – Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen Piroska.
- Milyen legyek? – néz rám unottan. – Szarul aludtam, nyűgös vagyok, nem mellesleg belekényszerítenek egy olyanba, amit a hátam közepére nem kívánok – veszi fel a táskáját.
- Ezt én megértem, hidd el – válaszolom, és ezzel még magamat is meglepem. – Viszont várj meg. Fura lenne, ha együtt élünk, akkor külön kocsival mennénk. Öt perc és kész vagyok.
- Nem lenne fura, összevesztünk – dől le ennek ellenére az ágyra, és vár meg. Felöltözöm, kivasalom a hajam, kendő fel, parfüm, és mehetünk. A tárcámat a kabátomba teszem, kocsikulcs és megyünk le. Én kis Mustangom, drága szerelmem – simítok rajta végig, majd kinyitom.
- Vigyázz rá – nézek Takerura, majd beülök.
- Ch, miért nem őt dugod akkor? – kérdezi cinikusan, és beül mellém. – Adjak neki jó reggelt puszikát? – mosolyodik el bájosan.
- Igen, ha megkérhetlek édesem. Jobban muzsikál olyankor a motorja – kacsintok rá, majd odahajolok hozzá, és magam felé fordítom az arcát, és a füléhez hajolok. – Mielőtt ellöksz, ott egy fotós, úgyhogy ne legyél durcás, szerelmem – csókolom meg, de nem durván, épp úgy, mint tegnap este. Visszacsókol, és átkarolja a nyakamat, de aztán megint tündérien elmosolyodik, ami már most nem tetszik. Főleg, hogy még durva sem voltam. Neki baszd meg semmi sem jó!
- Induljunk már – mondja, de összezárt fogakkal, miközben még mindig mosolyog. Azaz, nem lehet leolvasni az arcáról, csak a mosolyt, de, hogy mit mondott, azt nem.
- Értettem drágám – indítom be a kocsit, és az út további felében nincs köztünk beszélgetés. Amikor beérünk a PSC-be, szépen leparkolok az alsó parkolóba, majd mikor a liftben vagyunk felé fordulok. – Négyig vagyunk bent. Ti?
- Hatig szerintem bent leszünk, mert össze kell szednünk magunkat a kislemez miatt. De menj majd haza, aztán majd hazasétálok – néz rám, mire belenézek a szemébe.
- Visszajövök érted, és beülünk vacsizni valahová. Mit szólsz? – dugom zsebre a kezem. – Úgy sem mert a kajámból enni…
- De megoldottam, mert csináltam magamnak pirítóst, meg teát – vigyorodik el. – De, rendben, a kajában benne vagyok – ásítja el a végét, mire bólintok egyet, majd megyünk próbálni. A Chibike persze megint előáll a nagy ötlettel, hogy minek nekünk kislemez, egyből jöjjön a nagy album a másik nagy után! Minek nekünk pihi, ugggggyan kérlek! Persze, akkor már a plafonon van, mikor Aoi meg Uruha idejön, és elkezdenek faggatni, hogy milyen a másik törpe, hogy bírom. Szépen meg is leszünk csapkodva mind a hárman Ruki által, meg a kedvenc párnája áltat. Ezen én speciel nagyon jót vidulok, de a Chibi nem, és fújtatva megy ki cigizni.

A kis afférunk után, meg miután Ruki visszajön, szépen bele is kezdünk az alapokba. Megbeszéljük, hogy milyenre gondolta a törpe az albumot, mi mit szólunk hozzá. Mi mit szeretnék még bele, és hogy hány szám menne rá. Azokhoz milyen dallam kellene, mármint a stílushoz, és a többi. De mi tényleg végünk négyre, úgyhogy megyek haza. Pakolászok, átöltözök, és megyek vissza a PSC-be Takeruért. A kedvenc fekete-ezüst zakónak nem nevezhető ruhám van rajtam, meg egy fekete ing. Leparkolok a bejárat elé, nekitámaszkodok a kocsinak, és várom, hogy kijöjjön. Nem jön ki időbe, de várok rá. Most vagy átbaszta a fejem, vagy átbaszta a fejemet. De akkor kurva mérges leszek rá! Nem szoktam várni senkire, mármint olyan értelemben, ha randink van. De most elméletileg egy pár vagyunk, a főnöknek csak jó, ha együtt fotóznak le minket egy étteremben. Már pont mennék be, hogy megkérdezzem, mi van már. Legalább a portás bácsit, hogy elment-e már Takeru, mert, ha igen, otthon szét fogom szívatni az agyát. De annyi szerencséje van, hogy jön. Legalább fél órát vártam rá, banyek! Lassan belém fagyott a szar is! – nézek rá, de nem jegyzem meg neki a dolgot, mert látom, hogy morog, mikor leér hozzám.

- Miért nem hívtál? – pislog rám. – Előbb szabadultam volna.
- Nem tudom a számodat Cica – nyitom ki előtte a kocsiajtót, ő meg be is ül. Átmegyek a magam helyére, és beülök. Lefoglaltam egy asztalt a kedvenc éttermemben. Nagyon jól főznek, kis tradicionális hangulat, szóval már meg is van az ok, nem is, hogy miért szeretek oda járni. – Már azt hittem átbasztad a fejemet.. – jegyzem meg, ahogy elindultunk.
- Nem szokásom, főleg, ha a karrieremről van szó. Csak a menedzserünk kitalálta, hogy énekeljek fel még két számot, de neki az nem felelt meg, és háromszor kellett felvenni mindkét számot, ha nem többször. Szóval bekaphatja az is… - morogja ez a végét.
- Hát az gáz. Nálunk a Chibi volt ma túlpörögve. Megint albumot csinálunk, úgyhogy előkaptunk az ötletbörzét – parkolok le. Nincs messze a kiadótól szerencsére az étterem. Leállítom a kocsit, majd megyek, kinyitom előtte az ajtót, és irány be.
- Jó estét Suzuki-san – hajol meg a Keiji-san, aki az asztalfoglalásokért felelős.
- Önnek is Keiji-san – hajolok meg én is, meg Takeru is.
- A kedvenc asztala várja már – vezet minket hátra. Mármint fel, mert van egy kisebb erkély. Ott egy asztal van csak fent. Onnan mindent be lehet látni, de fel már kevésbé látnak. – Hozhatom a szokásosat az úrnak?
- Persze – bólintok, Takeru pedig megkapja az ital, és étel lapot. Keiji-san pedig távozik. – Nagyon finom kaja van, bármit is választasz. Én már végig mentem rajta, de megmaradtam a rákos, és polipos sushinál.
- Ezt valahogy gondoltam – kezdi bújni az étlapot. – Figyelj. már-  néz fel rám, mire rá nézek. – Most esik csak le. A képeket nagyon gyorsan töröld majd ki a laptopodról!
- Persze… majd, ha megfejted a jelszavam, kitörölheted – mosolyodom el érdesen. Igen! Én olyat is tudok.
- De most már semmit nem érsz vele, minek az neked? Arra vered éjszakánként, vagy mi a manó? – vonja fel a szemöldökét. – Perverz.
- Bármikor jól jöhet – mondom halál nyugodtan. "Nem arra verem, beléd verem, és duglak meg, úgy, hogy remegjen minden porcikád a folytatásért’- jegyzem meg magamban, úgy, hogy ő is hallja. ’Vagy tegnap este, nem alattam nyögtél édesem?’ – nézek folyamatosan a szemébe.
- Tessék, az itala – kapom meg a gyümölcsös koktélomat. – Ön már választott italt? – intézi a kérdést Takeru felé. Kerek szemmel figyel engem, majd csak kis idő múlva reagál a pincérre, vagy két szólogatás után.
- Ás-ásványvíz megteszi… köszi – rakja le az étlapot is, majd amint a pincér elmegy, csúnyán néz rám. – Teee… nem tudom, hogy csinálod ezeket, de szállj ki az álmaimból, és hagyj békén! – mondja, én meg tetem a hülyét, és összeráncolom a homlokomat.
- Mi? – kérdezek vissza. – Szóval velem álmodsz? – vigyorodom el. – És? Mit szoktunk csinálni? – vigyorodom el. – És még te mondod, hogy én vagyok perverz!
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek, ne add nekem a hülyét! – kezd bele, de mégsem fejezi be, próbál lehiggadni, de annak az a vége, hogy duzzogva nézelődik.
- Választott az úr valamit? – jön vissza a pincér, mielőtt folytathatnánk az eszmecserét.
- Még nem, kérek még egy pár percet – néz fel a pincérre, aki bólint egyet. Kicsit távolabb áll, és vár. Takeru magához emeli az étlapot, így eltakarja magát tőlem, és lejjebb csúszik a széken, és az asztalnak dönti az étlapot. Megvárom, míg választ, csak utána szólalok meg, hogy a pincér elment.
- Édesem, nem tudom, hogy miről beszélsz, de egyre jobban kezd érdekelni – könyökölök fel az asztalra. – Beavatnád a szerelmed az álmaidba? – kérdezem, mire áthajol az asztalon, és megáll az arcom előtt.
- Tudni akarod, te bunkó? Azt álmodom minden este, hogy egy tradicionális házban vagyok, yukata volt rajtam, és Chiyu jött. Kényeztetett, csókolgatott, aztán hirtelen te voltál Chiyu helyén. Nem tudom, hogy csinálod, mert magamtól soha nem álmodnék veled. Maximum olyat, amiben kinyírlak, vagy minimum megverlek. És az, hogy megint ki van tetoválva a nyakam… nem furcsállod? Érezhető, és látható nyomai vannak az álmomnak, és mit ad isten, csak te voltál velem egy szobában! – néz végig a szemembe, mikor ezeket mondja.
- Édesem. Nem tudom, hogy te miket álmodsz össze… de remélem, élvezed, amikor alattam nyögsz. Viszont, még magad sem gondolod komolyan, amit most összehadováltál. Hogy tudnám én a te álmaidat manipulálni? Minek nézel te engem? Emellett, én az igazak álmát aludtam addig, míg fel nem keltettél a csörömpöléssel. Rémlik Cica?
- Ha-ha-ha. Azt hiszed, vicces vagy? – vonja fel a szemöldökét. – Nem tudom, mi vagy te, de hogy nem ember, az biztos. Miért hallom, mint mondasz, mikor a szád meg sem mozdul? Honnan tudtad, hogy mi történt a nyakammal, mikor mentem törölközőt kérni? Jól játszod a hülyét, az biztos, de én nem vagyok az, és tudom, hogy most kurva nagyot hazudsz a képembe, CICA – ül vissza a helyére.
- Gondolj bele Piroska abba, amit mondasz… - iszom a piámból egy kortyot. – Hogy lenne lehetséges, hogy halljuk egymás gondolatát? Minek képzelsz Uri Gellernek? Mert nem vagyok az. Az meg, hogy honnan tudtam a nyakadról? Van szemem, és nem volt a nyakadon a kendő fürdés után, és szép harapás nyomok voltak ott. Emellett, nem vagyok hülye – mosolyodom el, főleg, hogy megjött a pincér a kajánkkal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.