Takeru

Reggel nagyon könnyen felkelek, és hogy őszinte legyek, szabadulnék is Reita mellől. Nem tudom, miért, de az ilyen álmok után nem akarom a közelemben tudni. Jó, amúgy sem, de ilyenkor végképp nem. Az, amit a kocsiban lerendezünk, hát… a hátam közepére sem még egyszer, de sajnos muszáj lesz. Utána egész nap agyszívás van, főleg azért, mert ugye kislemez, és picit el vagyunk maradva vele. Nekem fel kell énekelnem a számokat, a dolgokat meg kell beszélnünk, ami nem gáz, de az, hogy négy helyett fél hétig tart bent minket Yuuto, már kicsit gáz!

A vacsora Reitával egész normálisan kezdődött, de megint egy perc alatt felhúzott, és a fejére borítanék mindent. Nem vagyok hülye, nem csak beképzeltem azt, hogy valami folyt ki a seggemből, és más nem volt a szobában, csak ő! Annyi szerencséje van, hogy meghozták a kajánkat, különben itt hagynám a picsába, engem ne idegesítsen fel még jobban. Zsörtölődve tolom be a salátámat, de nem habzsolok, majd megiszom a vizemet is. Nem is szólok hozzá, csak nézelődöm. Hozzászólnék, landolna valami a fején, és nem akarok jelenetet rendezni.

- Mindig ilyen keveset eszel? Meg nyuszikaját? – törli meg a száját.
- Attól függ, milyen kedvem van. Ha épp reitákat akarok gyilkolni, akkor keveset eszem, ha nyugodt vagyok, akkor általában két tányér akármit, változó. Nem csak nyuszikajákat, de most ez esett jól.
- Értem – dől hátra, és emészt. Gondolom. – De, ha már lecsillapodtál, nagyon finom a desszert. Mármint az összes, ne hagyd ki. Vagy, ha most nem kéred, akkor csomagoltatok.
- Akkor inkább csomagoltass, otthon szívesebben elfogyasztom, miközben bújom a szennyeket a neten – húzom el a szám, és ki is választom a desszertet, de Reita elcsomagoltatja. Elszív még kint egy cigit, aztán megyünk, és ott tényleg levágódom a kanapéra az iPadommal, és… - Hah, nesze neked a reggeli kép – mutatom Reitának a kocsis képet. – Ha nem utálnálak, mondanám, hogy jól nézünk ki együtt – húzom fel a lábaimat.
- Nyugi, tudom, hogy jól nézünk ki – simít ki egy tincset az arcomból, majd megy a konyhába. Én csak lesek utána, hogy mi ez a gyengédség, de nem érdekel. Nézegetem a képet, a cikket viszont még nem olvasom el, mert Reita kihozza nekem a sütit. – Ha megkívánod.
- Köszi, kérem – veszem el tőle, majd azt nyammogva olvasom a cikket, amit a képhez írtak, hogy mekkora a szerelem köztünk. – Rohadt nagy – húzom el a szám. – Még csak most kezdődött, de már igazán leszállhatnának rólunk – morgom. Reita leül mellém, magához húz oldalról, amin csak lesek, de hagyom, és úgy les be mellém, majd olvassa a cikket. Amíg ő elvan, addig én kicsit szaglászok, és basszus, rohadt finom illata van, de hülye leszek ezt mondani neki. – Vélemény? – nézek rá egy pár perc múlva, majd lenyalom a habot a számról.
- Az emberek buták… Mindent elhisznek, amit látnak… - hajtja fejét a vállamra, és nézi tovább a cikket, én pedig csak pislogok. Próbálok nem vele foglalkozni, mármint… nem tudom, ez olyan nem Reitás. Ő mindig kötözködik, bunkó, de most nem.
- A seggemre pályázol, hogy így bújsz? – nézek le rá, de belefájdul a szemem, és inkább vissza az iPadra. Reita felnéz rám, de aztán fel is kel mellőlem.
- Megyek fürdeni – és itt sincs. Sóhajtok, mert… most nem csinált semmi, és megbántottam. Megeszem a sütimet, olvasgatok még, meg Yuuto hív telefonon, hogy felkeresték őt még egyszer a fotózás végett. Frankó. Holnap után lesz, és adjam át ezt Reitának is, meg hogy utána interjú lesz. Mondhatom, mennyire örülök neki, de tényleg. Ezer plusz egy jobb elfoglaltságot tudok, de nem, interjút kell adni. Szálljon már le rólunk a média, könyörgöm, és hagy menjek haza!

Mikor Reita kijön, átadom neki ezt az infót, hümmög rá, aztán megyek én is zuhanyozni, aztán csak a kialakított ágyikómban netezek, Reita pedig az ágyban van.

- Ha rákérdeznek, hogy jöttünk össze, már pedig rá fognak, mit mondunk? – pillantok fel rá, és a mellkasom alá húzok egy párnát, mivel hasalok.
- Együtt dolgozunk, mármint egy helyen. Sokat futottunk össze, és lassan kialakult.
- Olyan snassz – sóhajtom. – Vittél randikra utána, és most fülig mind a ketten. Tényleg, voltál már szerelmes? – pillantok felé kíváncsian.
- Voltam – tömköd párnát a háta mögé, és az ágy támlájának dől. – És ha snassz, akkor… - gondolkozik el. – Beléd estem, és kaptál kis ajándékokat folyton. Rózsa, csoki, plüss, vers, mindig valamit a termetekbe, és a végén elhívtalak randira. Így jó?
- Tökéletes – mosolyodom el, majd kikapcsolom az iPadot, és felrakom a polcra, majd törökülésbe ülök, és egy kis ideig nézem Reitát, ahogy olvas. Tisztán látom rajta, hogy megbántottam, pedig tényleg nem csinált semmit. Felmászom mellé az ágyra, majd meglesem a könyv címét, de semmit nem mond nekem, nem szoktam krimiket olvasni, ez pedig biztos, hogy az. – Ano… bocsánatot kérek a nappaliban történtek miatt, nem akartalak megbántani. Nem volt rá okom – mosolyodom el kínosan.
- Ugyan, nem bántottál meg – pillant rám. – Nem kell bocsánatot kérned. Máskor nem csinálok olyat, és nem lesz félreértés…
- Tudod, nekem fura voltál most, mert az étteremben is bunkó voltál, itthon meg… és nem tudtam hova tenni a dolgot, de tényleg bocsi… - mondom, mire leteszi a könyvet, és felém néz.
- Nem vagyok mindig tahó – néz a szemembe.
- Hát.. hát most nem voltál, és ezért kérek bocsánatot, de az esetek 99%-ában az vagy, és jogosan gondolhatom, hogy a seggemre pályázol. Főleg azok után, hogy… - de nem folytatom, az álmaimhoz semmi köze!
- Hogy…? – néz egyik szememből a másikba, majd kicsit közelebb hajol. – Hogy? – nyúl arcomhoz, megsimogatja, és eltűr onnan pár tincset.
- Nem lényeg – hadarom gyorsan el. – Csak… csak bocsánat, jóccakát – mászom vissza villámgyorsan a helyemre, és magamra is húzom a takarót. Mi a fenét művelek, te jó ég! Elment az eszem?!
- Lekapcsolom akkor a villanyt – mondja, majd valamit pakol. – Jó éjt – és le is oltja, de én még nem alszom, folyamatosan jár az agyam. Volt a mai napnak olyan része, mikor meg tudtam volna ölni, de ennek ellenére… még ha szerep is volt, de jól esett, amit például a kocsinál csinált, hogy kinyitotta nekem az ajtót, és a többi. Persze, apróságok, de sok kicsi apró dolog végül kitesz egy nagyot, és ez már épül. Normális esetben, teszem azt… pár nappal ezelőtt, hidegen hagyott volna, ha megbántanom, szartam volna arra, hogy bocsánatot kérjek tőle, de most… Igenis bűntudatom van, mert semmi rosszat nem csinált, sőt. Aranyos volt, ahogy bújt, meg most is… semmi durvaság ezekben a kis érintésekben. Nem volt bunkó, sem tahó, teljesen… természetes volt, mintha ez lenne az igazi Reita…

Elég sokáig gondolkozom, mikor aztán felemelnek. Alvást tettetek, nem tudom, mit akar, de mikor lefektet az ágyba, meglepődöm. Nem fekszik be mellém, kimegy, hallom, ahogy becsukja az ajtót. Nézek utána, és hatalmasat sóhajtok. Takeru, te barom. És már megint ott tartok, hogy nem akartam megbántani!

Egy órát még fetrengek, mikor fogom magam, és kimegyek. Én nem vagyok olyan erős, mint ő, nem bírom el, meg sem próbálkozom azzal, hogy felemeljem, mert szerintem a derekam hamar feladná, így csak… óvatosan bebújok mellé. Kihúzta a kanapét, kényelmesen elférek én is. Nem mondom, hogy hozzábújok, mert nem. Ott még nem tartok, csak befekszem mellé, csenek a takarójából. Reita felszusszan, de alszik tovább, és így lassan én is elalszom végre, bár az éjjel valamikor megébredek, mikor Reita magához húz. A szemem kikerekedik, mert… kikerekedik, és egy picit hátrébb is evickélek, de még a karjai közt vagyok. Lassacskán visszaalszom, noha reggel én kelek fel előbb. Ki is mászom mellőle úgy, hogy ne ébresszem fel, és visszasurranok a szobába. Leülök az ágy szélére, és csak lesek, hogy mi ez most nála is. A telefonom rezegni kezd, mármint az ébresztő, és ki is nyomom, de eldőlök az ágyon, és csak nézem a plafont. Kicsit visszakábulok, de mikor hallom, hogy Reita anyázik, felülök. Csak hallgatom, ahogy szidja szerencsétlen ajtót, majd kidugom a fejem, és hát… elég morcos feje van.

- Jó reggelt – szólalok meg szeppenten. – Útban van az ajtó, mi?
- Útban, a köcsög nekem jött… - morogja, és fogdossa tovább az orrát, amin elvigyorodom, de ahogy látom, ez nem tetszik neki. Elengedem az ajtót, és elé lépek.
- Na, mutasd, szerelmem – húzom el orrától a kezét, és kap rá egy puszit, amivel aztán rohadtul meglepem magam, mert én ilyet nem szoktam csinálni, neki pedig aztán végképp nem! Ahogy látom, őt is meglepem vele, mert pislog egy sort, de aztán halványan elmosolyodik.
- Köszönöm, már mindjárt jobb – kapok én is egy puszit az orrára, de aztán ő eltűnik a fürdőben, én pedig megyek vissza a szobába. Megigazítom az ágyat, az ő cuccait behordom a nappaliból a helyére, aztán felöltözöm. Ahogy ő kijön, én rongyolok be. Megmosakszom, fogat mosok, kis smink, belövöm a hajam, csak mert ma ilyen kedvem van, és kész vagyok. Kendőt persze kötök a nyakamra, mert tiszta folt, plusz a harapásnyom is ott van még. Reita öltözik, én pakolok, de elkerekedik a szemem, mikor kinézek az ablakon. Esett a hó, és ezt most minden hülyeség nélkül! De még csak november eleje van! Én szeretem a havat, nem az, csak szépen a ház falain belülről. Még most is esik, és nem úgy néz ki, mintha el akarna állni.

- Reitaaa, esik a hó, kocsival akarunk menni? – állok meg mögötte a konyhában. Kidugja a fejét a pulcsiból, mint valami teknős, és pislog rám.
- Ha? Mi? – néz az ablakra. – Uh… mivel akarsz? Mert ha nagyon gyalogolni akarsz, akkor melegebben öltözöm fel.
- Mmmm, nem, menjünk kocsival, a melegebb cuccaim nekem otthon vannak, nem mindet hoztam el, csizmám sincs, azt is vennem kell – megyek a cipőkhöz, majd felveszem, plusz a magas nyakú pulcsimat, és várom Reitát. Megiszik még egy kávét, én pedig addig nézelődöm, de az újságírók megint itt vannak. – Minden reggel velük fogunk kezdeni? – nyüszögöm az ablakból.
- Azt hiszem – fogja meg a kezem, amin először csak pislogok, de valahol jól esik, aztán megyünk ki a kocsihoz. Megint olyan, mint tegnap. Ajtót nyit, majd csuk, aztán indulunk, de óvatosan vezet. – Holnap szombat, menjünk el vásárolni. Neked is kellenek dolgok, meg nekem is – pillant rám, mire bólintok.
- Majd a fotózás meg minden szarság után, mert az délelőtt tízkor lesz – mondom, majd mikor végre odaérünk a kiadóhoz, megyünk is fel, de a termünk üres. – Mi a… hol van mindenki? – lesek körbe, de a cuccok sehol. Sorra hívom a srácokat, hogy hol vannak, illetve csak hívnám, de egyik sem veszi fel. Yuutot is hívom, ő pedig nem tud semmit. Frankó, most akkor mit fogok én itt csinálni? Hát… lemegyek az udvarra, ha már egyedül vagyok. Csak a telefonomat viszem, aztán sétálok a hóesésben, és agyalok ezen az egészen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.