Takeru

Igazából kicsit meglepődtem azon, hogy Reita kijött, de valahol azért nem bántam, mert nem szeretek én olyan sokat egyedül lenni. Elugrottunk kajálni egy közeli sushibárba, de valamiért nem lepődöm meg azon, hogy csak lógni akar. Jó, éhes is volt, láttam rajta, de a munka alól jobban ki akarta húzni magát. Én utána végig egyedül voltam a teremben. Se Yuuto, se a srácok, és egyik sem hívott fel, hogy mi van, élnek-e még. Jöhet a kérdés, hogy miért nem mentem haza? Nem akartam. Dalszöveget írtam, gondolkoztam dolgokon, leginkább olyanokon, amik bennem zajlanak, mert zajlanak. Ha mondjuk két héttel ezelőtt akart volna ölelgetni, olyan gyomrost kapott volna tőlem Reita, hogy csak les, de most pedig… hagytam magam neki, és nem tudom, miért. Nem volt bunkó, aranyos volt, főleg az a tekintet, meg… nem Piroskázott, becézett, és ez azért jól esik, nem akarok hazudni magamnak.

Az interjú másnap, hát fura. Mert tényleg. Fura ezeket a dolgokat hazudni, fura, hogy ennyi hazugság miatt csillog a csaj szeme, holott én világ életemben mindig a hazugságok ellen voltam, de most muszáj volt, mégis… Beleéléssel meséltünk, rájátszottunk, de Reita érintései… Annyira a szívemig hatoltak, hogy nagyon. Mintha.. mintha ez a része nála nem játék lenne. Ez kicsit hülyén veszi ki magát, mert hé, Reitáról beszélünk. A fotózáson szintúgy ez van. Töménytelen, végtelen gyengédség, amit kapok tőle, és nem tudom eldönteni, hogy mennyire játék ez most nála. Hogy csak azért csinálja, mert Asuma-san kijelentette, hogy KELL, vagy mert… Na, mindegy. A csókja nagyon is meglep, de teljesen átadom magam neki, és automatikusan karolom át a nyakát. A riportercsaj is itt van, és hallom a hangját, ahogy nyivákol. Már bocsánat, de ez tényleg az. A gép folyamatosan kattog, én közben pipiskedni kezdek, lábujjhegyre állok, hogy jobban elérjem. Hülye tíz centi, komolyan. Reita még közelebb húz a csípőmnél fogva, majd ölel folyamatosan, de aztán meglepődöm, mert felvesz az ölébe, noha nem szakad el tőlem. Lábaimmal átfogom derekát, és így biztos a dolog.

- Fotózd már, gyerünk! Járjon a kezed, Yutaka! – hallom a csaj hangját, és sajnálatos módon, el is nevetem magam, mert, na. A csók így megszakad, de nem bírom abbahagyni a nevetést. – Megtört a varázs! – nyöszörgi drámaian, én pedig kezeim közé fogom Reita arcát, és homlokához hajtom a fejem.
- Nem normális – suttogom iszonyat halkan, és próbálok nem elvigyorodni. Ezt speciel a csajra értettem. Reita elvigyorodik, dob rajtam egyet, de aztán visz a kanapéhoz, ami a díszletként szolgál most. Elfektet rajta, de már hallom Hanakot, hogy csinálja a srác a képeket. Reita fölém hajol, mármint inkább mászik, folyamatosan csókol, de közben felhúzza a háttámla felé lévő lábamat, és kezét a combomra teszi. Nem csinál többet, csak csókol folyamatosan, és nem hazudok, tényleg tetszik.
- Úristen, zsepit! – szólal meg megint Hanako, mire odanézek, és tényleg vérzik az orra. – KEIJI! ZSEPIT! – ugrál össze-vissza, és sajnálom, de megint nem tudom megállni nevetés nélkül.
- Üsdh leh, nem bíromh – nézek Reitára könnyes szemekkel, nevetve még mindig, de már fáj a hasam, komolyan. Nem csinál semmit, csak megfejeli a nyakam, és a nevetésem alább is hagy, ahogy megérzem, hogy csókolgat. Erre persze Hanako is felfigyel, mert miért ne.
- KÉPEKET, KEIJI! – visítja, ez pedig a fülemnek fájt, de Reita nem hagyja, hogy ezzel foglalkozzak, neeem, csókolgat tovább, viszont én nem akarom, hogy bármiféle „bajunk” legyen, eltolom, és felülök, így kénytelen ő is. – Naaaa… - nyüszögi, én pedig Hanako felé nézek.
- Aktfotókról nem volt szó – kacsintok rá, mire elvörösödik, és még szerencse, hogy nem hallom a gondolatait. Visszanézek Reitára, de csak homlokának döntöm az enyém, és kap egy-egy apró puszit.

- Már fájt a fejem tőle, komolyan – veszem át a felsőmet az öltözőben. Szabadultuuuunk!
- Akkor mi lenne, hogyha ma elmennénk egy szépségszalonba arcmasszázsra, és holnap vásárlás? – húz magához és kapok egy puszit a nyakamra.
- Nemmm, én ma szeretnék vásárolni, már beleéltem magam – vigyorodom el, majd kibújok előle, és átöltözöm, a kapott ruhákat pedig felakasztom a karfára. Összepakolunk, de a képeket kifelé menet elkérem, és CD-n szerencsére meg is kapom. Azt elrakom a táskámba, csinálnak még rólunk egy pillanatképet, aztán elköszönünk, és megyünk is az egyik plázába. Én a kocsiban a telefonomat bújom, nem hiányoztam senkinek, de aztán, ahogy kiszállunk a parkolóban, és Reita lezárja a kocsit, nyúl is a kezem után. Szépen összekulcsoljuk, és megyünk be, de közben gondolkozom, mi kell nekem. Kabát, csizma, és amiket meglátok. Nem tehetek róla, szeretek vásárolni, na. Tök mindegy, hogy kiegészítők vagy ruha. Felismernek minket bent, naná, de mivel már újságokban is megjelentünk, nem foglalkozunk a dolgokkal, sőt. Reita elengedi a kezem, és a derekamnál fogva húz magához, úgy megyünk.

- Te miket is akarsz venni? – pillantok rá.
- Valami dzsekit, jó lenne meleg pulcsi is, pólók… - gondolkozik el. – A parfümöm is fogytán van… és egy csizma sem ártana… - néz rám, de aztán elkéri a táskámat, és viszi, amivel meglep, de… odaadom neki. Heh, kis lovagias.
- Bááá – rántom oldalra Reitát az egyik kirakathoz. – Csizma – bökök az üvegre, mint valami öt éves, de nekem ez bejövős csizma! Tele van szegecsekkel. Mennénk is be, de.. Ja, mennénk, ugyanis két tini csaj elénk áll. Én csak pislogok, nekik csillog a szemük, és nyújtják is a kis füzeteket meg a tollakat.
- Kaphatunk autogramokat? – jön egyszerre a kérdés, én pedig elengedem Reita derekát, és aláfirkantom a lapokat, majd a kendősre nézek, és ő is így tesz. – És… lehetne egy közös kép…? – jön félve a második kérdés.
- Én benne vagyok – nézek Reitára.
- Ha benne vagy, akkor én is – bólint rá, én pedig elvigyorodom.
- Most erre majdnem mondtam valamit – állok be Rei mellé, de maga elé húz, átöleli a derekam, és vállamra hajtja a fejét. Ezen elmosolyodom, majd a két csaj leszólít egy járókelőt, hogy csinálja meg a képet, aztán beállnak mellénk. Amint az megvan, mármint a kép, Reita elenged, meglessük mi is, majd egy jó pár köszönöm után, a csajok továbbállnak. – Egy valami azért tetszik… - pillantok Reitára. – Hogy nem veszítettünk ezzel rajongókat, vagy legalábbis nem olyan sokat.
- Szerintem nyertünk vele – húz magához. – De mit is akartál mondani nekem? – suttogja a fülembe, és nekem ez már nem tetszik. – Ha akarod, nem mások előtt leszek benne…d – teszi még hozzá, az én szemem pedig elkerekedik.
- Te perverz, miket képzelsz te?! – háborodom fel vörös fejjel. – Miért mondanék neked ilyet? – veszem el tőle a táskám. – Perverz – megyek be, de bassza meg, igaza van, mert tényleg ezt akartam mondani, de inkább nem tettem. Hátra pillantok, és látom, hogy vigyorog, utána viszont bejön ő is. Segít választani, bár nem nehéz, mert nekem az a csizma kell, ami a kirakatban van. Kérek belőle egy 39-est, felpróbálom, megnézem a tükörben, és zsírkirály. – Nekem megvan – vigyorodom el, visszapakolom a csizmákat a dobozba, és Reita mellé állok. – Te? Találtál valamit? – nézek rá, de még nézelődik, noha aztán zsebre vágja a kezeit.
- Nem nagyon… majd még körülnézek – veszi el tőlem a dobozt, kifizeti, aztán csak a szatyrot kapom meg, amibe a csaj a csizmát tette. – Mehetünk, Cica?
- Jjjja – fogom meg a kézét, ahogy a táska a vállamon van, és megyünk is. Üzletről üzletre járunk. Én speciel mindenhol találok valamit; felsők, pulcsik, farmerok, még pár csizma, de azt már nem hagyom, hogy Reita fizesse ki. Kabátot is találok, de Reita is szerencsével jár, mert vásárol ő is. Nem egy tini szólít még le minket a délután folyamán, és két kezem nem elég, hogy hány képet kértek, meg hány autogramot osztogattunk ki. Én szeretem az ilyet, nekem nem gáz. Amint kicsit elfáradunk, beülünk kajálni valahova, utána viszont húzom Reitát tovább. Én speciel nyertem erőt a kajából, hehe. Bár egyszer már fordultunk a kocsihoz, így a kezünk most üres, de meglátok egy fekete pulcsit, ami tökre tetszik. Reita is megáll mellettem, és ki is kérem a véleményét. Szerényen elmondja, én hümmögök, majd visszanézek a pulcsira.
- Bej… - kezdek bele, de Reita sehol. – Hé.. – forgolódom körbe, de tényleg nincs sehol. – Tahó – morgom, és bemegyek az üzletbe. Megkeresem a pulcsit, és van szürkében is, az is tök jól néz ki. Keresgélek mindkét színből méretet, mikor érzem, hogy valaki a nyakamba szuszog. Csak egy valaki lehet, és már nyitnám a szám, mikor megszólal.
- A szürke szebb… - suttogja, majd beemel elém egy szál vörös rózsát, én pedig csak pislogok. – Megláttam, és te jutottál róla eszembe… - mondja, nekem ez pedig jól esik, na.
- Már épp készültem leszedni a fejed, de ezzel kihúztad magad – mosolyodom el, és ez most nem színjáték, tényleg jól esik. Visszarakom a pulcsit, és átveszem a rózsát, majd felé fordulok. – Köszönöm – állok kicsit lábujjhegyre, és kérek egy csókot. Közelebb húz magához, és átkarolja a derekam.
- Szívesen, Piroskám – lop még egy gyengéd csókot, de aztán elenged, és választok méretet meg színt a pulcsiból, felpróbálom, és meg is veszem mind a kettőt, hehe. A rózsát utána visszaveszem magamhoz, és miközben sétálgatunk tovább, azt szagolgatom.

Mikor már tényleg elfáradunk, megyünk le a kocsihoz, beülünk, és irány haza. Otthon vízbe rakom a rózsát, majd kiborogatok mindent a földre, nagy terpeszben és ollóval a kezemben leülök a ruhakupac elé. Vagdosom le róluk a címkéket, majd összehajtogatom, és a kanapéra pakolom. Reita viszont megint meglep, mert beül mögém, vállamra hajtja a fejét, és átkarolja a derekam.

- Tudom, hogy idegesíthet, mikor Piroska vagy nekem… de… nekem az maradsz – kapok nyakamra egy puszit, és be is húzom azt rögtön.
- Na, vajon, miért maradok az? – húzom el a szám, és vagdosom tovább a címkéket, aztán, ahogy elfogynak a ruhák, a levágott papírokat még körülbelül tíz darabra nyesem. Ezzel elvagyok még egy jó ideig, de aztán kiszabadulok Reita karmai közül, összeszedem a papírdarabokat, és viszem ki a konyhába, a kukába. Reita viszont ide is jön utánam, de megáll mögöttem, és csókolgatni kezdi a nyakamat. Semmi durvaság nincs benne, pont, mint délután volt… Ez viszont nem elég neki, neeem. Megfordít, megcsókol, és mindeközben csípőmnél fogva ültet fel a pultra. Elszakad utána tőlem, és egy fél perces szemezés utána megint megcsókol, de nem bánom, egyáltalán nem, viszont meglep… megint…

- Kívánlak… - suttogja a csókba, mire kinyitom a szemem, de ő is. Én… nem tudom… Utálnom kellene, és nem meghitten smárolni vele egész nap! Mert azt teszem, de élvezem… és akarom – karolom át a nyakát, és ezt veheti zöldnek jelzésnek. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.