Reita

Én… teljesen össze vagyok zavarodva. Éreztem már ilyet… egyszer, de akkor nem mondhatnám, hogy jó vége lett… nem, mert szórakoztak velem, és átbasztak, mert nem kellettem, és csak dumáltak. Az után lettem igazán Reita. Csélcsap, szoknyapecér, és attól, hogy én ribancoztam őt…? Hát… azért nekem is van mit a levesbe aprítani, azt hiszem…

Ahogy átkarol, húzom is magamhoz, és csókolni kezdem. Vággyal, mert az van… hatalmas vágyam rá, akarom, érezni, úgy, hogy józan, és nem az álmában van… pedig ennek megint rossz vége lesz – veszem fel, és indulok meg kifelé. Nem akarom, nem akarok durva lenni. Ha az a köcsög Chiyu gyengéd vele, és az kell neki, akkor leszek vele az… - fektetem az ágyba, és mászom fölé.

Lopok még egy csókot tőle, majd nyakára térek rá. Csókolgatom, harapdálom, és ami baj, hogy vénájánál megvillan a szemem, mert isteni finom vére van… basszus… - haladok inkább lejjebb, még mielőtt valami hülyeséget csinálok. Simogatom testét, közben lejjebb megyek, és lekezdem vetkőztetni. Ahogy húzom felfelé a felsőjét, már hasánál vagyok, és csókolgatom. Kibújtatom belőle, és az ágy mellé dobom, majd szépen elgarázdálkodok a mellkasán. Mellbimbóival játszom, szívogatom, harapdálom, morzsolgatom őket, de nem egyszer lesiklik kezem ágyékára, és simogatom. Ahogy haladok felfelé hasfalán, a nadrágot kezdem el bontogatni, majd szépen lehámozom róla. Zokni le, majd jön az alsója is. De még mielőtt kényeztetni kezdem, kibújok én is ruháimból, hogy azzal ne legyen több probléma.

Visszamászom a lábai közé, majd megfogom az egyiket, és csókolgatni kezdem a belsőcombját. A múltkor is nagyon tetszett… oké, be lehet szólni, hogy már nem egy múltkor volt, de, na. Egyre haladok befelé, ágyéka felé, majd ujjaim közé fogom, és húzogatni kezdem. Nem szokásom az, hogy leszopjak valakit, és most sem teszem. Csak játszom vele, és inkább visszamászom mellbimbóihoz. Gondolok egyet, és felhajolok hozzá, és kérek tőle egy csókot, de úgy, hogy közben dörgölőzni kezdek hozzá. Muszáj vagyok belesóhajtani a csókba, mert már engem is felizgatott a látvány, és mint mondtam neki a konyhában, kívánom. Nagyon is… - húzom szét a lábát, és simogatni kezdem a fenekét.

Veszek elő síkosítót, majd bekenem az ujjaimat, feltolom picit a lábait, és tágítani kezdem. Óvatos vagyok, és rendesen kitágítom, hogy ne fájjon neki, hogy velem van. Most nem vagyok átváltozva, úgyhogy szerencséje van… - kenem be magam, és belecsókol a nyakába, mikor belé csúszom. Ennek következően, belenyög a fülembe, és ez mennyei! De komolyan…

Nem mozdulok, várok, de mikor mozdítja a csípőjét, akkor, mikor ez megtörténik, lassan kezdem el mozgatni a csípőmet, és csókolgatom nyakát; nem egy csókot lopok tőle. Azért, mikor már nem fáj neki, akkor adok egy kis tempót rá, de ez akkor sem olyan, mint mikor együtt voltunk a Halloween partin. Kicsit sem olyan… - tolom fel a lábát, és kapcsolok rá, mikor már nem kell sok.

De egy baj van… hogy a nyakában szuszogok, mikor elélvezünk, és egyre éhesebb vagyok, és újra vágyom rá… - csúszom ki, és fordítom meg. Felhúzom a derekát, és benne is vagyok, de már mozgok. Megforgatom a fejem, és roppantok nyakamon, és átváltozom. Gyorsabb tempóra kapcsolok, és a feje fölött fogom le a kezét. Nem durván, csak, hogy maradjon ott, és ne akarjon hátra nézni. Nem vetem be a vámpíri gyorsaságom, maradok az emberi tempómnál, de mélyeket lökök rajta, hogy még jobban érezze, én pedig halljam sikolyait. Nekem akkor is ezek mindent megérnek. A hangja… - lökök mélyeket akkor is, mikor épp elélvezünk. A feje mellé hajtom enyémet, és szuszogunk, így pedig rajta fekszem.
- Nhem akartam durvahlennih… sajnálhom – motyogom füle mellett, és lassan, ahogy nyugszom, visszaváltozom, így felnézek rá a párnából.
- Nemhvoltálhahz – zihálja. Akaratlanul is lökök rajta még egyet, aminek egy aprócska nyögés a vége, majd kicsúszom belőle.
- De, a második menet… - húzom el a számat, majd mellé fekszem, de automatikusan húzom magamhoz.
- Tetszetth – vigyorodik el, majd oldalra nyúl, vesz egy zsepit, és törölgetni kezdi a hasát.
- Utálsz még, Piroska? – szólalok meg, ahogy nézem, mit csinál. Érdekel, mennyire utál még…
- Nem tudom, olyan… miért érdekel?
- Mert azt mondtad, többet nem teszed szét nekem a lábad… - mondom, mire felpillant rám, de látom, hogy összegyűri a zsepit, és a kukába hajítja.
- Tudod, mit? – hajol hozzám közelebb. – Akármennyire is gyengéd voltál most, én voltam a hülye, hogy engedtem neked. A ribancok már csak ilyenek, válogatnak, és fogok is, csak hogy betartsam a szavam – néz végig a szemembe, majd felkel, és kimegy a fürdőbe, de úgy, hogy rám vágja az ajtót. Frankó… kurvára nem ezt akartam elérni! Faszomat már! Én csak kíváncsi voltam… - dobom vissza a fejem a párnára, és sóhajtok fel. Nem állt szándékomban megbántani, vagy felhozni. Csak… bennem volt, amit mondott, és most… most mégis lefeküdt velem… de lehet, igaza van. Bármennyire is leszek gyengéd, mégis egy bunkó maradok – szedem össze magam. Lehúzom a lepedőt, és kimegyek a nappaliba, oda cuccolok ki, majd lefekszem… rágom magam a dolgokon, naná, hogy… Ő meg, mint valami gőzmozdony, pöfög vissza a hálóba, és csapja be megint az ajtót. Frankó… - forgolódom egész este. Mármint, majdnem egész este, mert muszáj ennem. Lassan görcsöl a hasam, úgyhogy… háromnál nem állok meg… holnap meg ezzel lesz tele a sajtó, fogadok. Vigyáztam, nem az, csak… megint gyilkosság… - megyek el hajnalban fürdeni, majd nekiállok reggelit csinálni. Igazi kalóriabomba lesz, mert vastag, amerikai palacsinta, gyümölcsök, nutellával kentem meg, és tettem mellé egy gombóc fagyit is. Mellé tej, tálcára pakolom, és megyek, beviszem neki. Alszik így nem keltem fel, hanem inkább leugrom a boltba, amit most szó szerint teszek meg, mert nem tudom, mikor ébred fel. Egy szál vörös rózsa, de odateszem a tálcára, és kimegyek. Egy óra múlva kb. kijön, és megáll a kanapé mögött, azaz mögöttem. Az állam alá nyúl, és felemeli a fejemet, így fejjel lefelé látom őt.
- Tudsz róla, mekkora bunkó vagy? Őszintén. Beszólsz este, most meg reggelit csinálsz? – néz végig a szemembe, és nem engedi el az államat. – Tudsz te aranyos is lenni, mint most, miért kell beszólnod?
- Mert Reita vagyok… és a tegnap estit nem beszólásnak szántam… csak érdekelt… - dőlök hátrébb, és így kevésbé kell hátrafeszíteni a fejemet.
- De lehet ezt finomabban is kérdezni, elégszer hívtál ribancnak azt hiszem, hogy joggal vegyem célzásnak – kezdi cirógatni az államat, majd ad egy puszit ajkaimra. De én azzal a lendülettel fogom meg, és húzom le magamhoz, ami miatt ugye fejjel lefelé kerül, de mivel van erőm, nem ejtem el, és beültetem az ölembe, és kérek egy csókot. Nem elég a puszi…
- Sajnálom, nem azért kérdeztem, hanem mert érdekel, hogy most mi is van köztünk – nézek bele a szemébe, de ő még mindig pislog rám, az átfordítás miatt.
- Fogalmam sincs. Ilyenkor agyhelyen vernélek, minimum! Csak úgy, mint a régi szép időkben – vigyorodik el.
- De most miért? Ma nem csináltam semmi rosszat… - húzom el a számat. Jó, meg amiről ő nem tud. De nem vele csináltam, hanem három idiótával, akik meg akartak erőszakolni egy nőt. De erről ő nem tud, szép is lenne. Bocsi, gyilkoltam előző éjjel, de ugye alszol velem? Na, meg még mit nem…
- Nem baj, de azért még megverhetlek, nem? Csak úgy, szerelmem jeléül. És még mielőtt félrehallasz, vagy mit tudom én, nem elverni, hanem megverni. Képes vagy az ilyenre, ezt már tudom.
- Ajh. Most mivel szócsatázzak! Ma ünneprontó vagy – pakolom le magam mellé, és bekapcsolom a tv-t, de már most tele van a rejtélyes halálesettel a tv, kapcsolom ki. – Kérsz még enni? Mert megéheztem… - pillantok Takerura.
- Bunkó – jegyzi meg, de elvesz tőlem a távirányítót, és visszakapcsolja a tv-t. – Nem kérek – könyököl a térdére, és megtámasztja a fejét, úgy figyeli az adást. – De durva… kész elmebetegek élnek Tokióban… - húzza el a száját, én meg felkelek a kanapéról.
- Ne is mond… ki tudja, lehet a szomszéd a gyilkos, és nem tudsz róla – megyek be a hálóba. Kiviszem a tálcát onnan, amit bepusztított, és a virágot a másikhoz teszem. Utána pedig én is eszek, de nekem elég a palacsintába a gyümölcs, a vércukorszintemet nem akarom az egekbe.
- Na, ezért nem fogok egyedül sétálgatni este – kapcsolgatja tovább a csatornákat, és megáll egy anime csatornánál. Lábait felhúzza, és törökülésből figyeli, mi megy benne.
- Ezek is hárman voltak, nem voltak egyedül – jegyzem meg kintről. Pont rálátni innen Takerura.
- A lényeg ugyanaz – hasal el a kanapén, és felkönyököl. Gondolok egyet, és már mögötte vagyok, illetve fölötte, és csókolgatom nyakát.
- Tényleg ugyanaz a lényeg – fekszem rá. Ha éhes vagyok, nekem aztán mindegy, hogy hányan vannak… - jegyzem meg magamban.
- Ühm, héh… - néz rám hátra. – Nem vagy negyven kiló. Hány kiló is vagy? – kérdezi, én meg nem tudom hová tenni a kérdését.
- Mert? Amúgy 55 kiló vagyok… - támaszkodom meg vállai mellett, de így a csípőm fenekének nyomom, ahogy feltoltam magam.
- Csak érdekelt, mert nem vagy könnyű – válaszolja, mire felvonom a szemöldököm.
- Vettem a célzást Piroska – mászom le róla, és megyek vissza a konyhába. Délután elvagyunk, viszont másnap megint meló. Tele van az újság a mi fotóinkkal, de nem egy készült úgy, ahogy vásároltunk, meg a többi.

Szerdán viszont lemegyek Takeruhoz, hogy vigye őt valaki haza, mert megyünk a srácokkal egy kicsit inni. Ami persze meg is történik, csak épp valahogy nem tudom a mércét, nincs megállj. Az egyik pohár jön a másik után, és csodálkozom azon, hogy haza tudtam vezetni, nem öltem meg senkit, és nem kenődtem fel sehová. Még Kait is leitattuk, hehe… - tántorodok meg, mikor mennék be a lakásba. Alig találok bele a kulcslyukba, de csak meg van! – csapom be, és meg is húzom a nyakam. Ez fájt! Így is kong a fejem – rúgom le a cipőmet, és dobom le a kabátomat magamról, de valamiben elvágódom. Persze anyázni kezdek, és a tárgy a szoba másik végében landol. Pár percembe beletelik, hogy feltápászkodjak, és újra tervezzem az útvonalat a hálóm felé. Viszont az ajtóm magától nyílik, és meglátom Piroskát. Hatalmas vigyor jelenik meg arcomon, és már nyúlok is derekáért, és nyakára tapadok. Szívogatom, csókolgatom, harapdálom.
- SzerbuszhPirhoskám… - szívom meg a nyakát, szép kis foltot hagyva ott.
- Mi ah… - tol el, vagyis inkább próbálkozik, mert nem akarom elengedni! – Bűzlesz a piától, engedj el! – bújik ki előlem, és így majdnem beesek a szobámba.
- Szerelmem, ne csináld ezt velem – fordulok utána, de inkább megtámaszkodom az ajtófélfában. – Miért vagy ilyen ellenséges…?
- Szerelmem? – pislog rám felvont szemöldökkel. – Feküdj le aludni, az a tuti – karol belém, és próbál meg az ágy felé irányítani, vagy legalábbis szerintem oda. Ja… mert ott kötünk ki. De miután befektet, nem hagyom magam, és húzom magammal. Magamhoz ölelem, és nyakába fúrom a fejemet.
- Ne menj el, ne hagyj itt… szeretek veled lenni…
- Reita, a pia beszél belőled, próbálj meg aludni – evickél ki mellőlem, és feltérdel, de minden egyes mozdulatát követem szememmel. Betakar, de nem akarom, hogy elmenjen. – Holnap semmire nem fogsz emlékezni ebből – motyogja, én pedig elkapom a kezét, és behúzom a takaróm alá, magamhoz ölelem.
- De holnap is érezni fogom, hogy szeretlek… - motyogom nyakába, de az illat, ami onnan árad, altató hatással van rám, és nem kell két perc el is alszom.

Reggel valami borzalmas fejfájásra kelek, ami miatt az órámat lecsapom, plusz valahogy csak megírok egy sms-tRukinak, hogy ma ne várjon. De szerintem nem is akart. Ő is rendesen kiütötte magát tegnap – bújok vissza a párnámhoz, ami… - kezdek el szimatolni. Nem párna – nyitom ki a szemem, és Takeru fekszik ébren a karjaim közt.
- Reggelt… - nyöszörgöm, és visszahajtom a fejem a nyakához, de elkap a hányinger, úgyhogy felkelek, és kitámolygok a fürdőbe kiadni magamból, ami kikívánkozik.

A számat törlöm, mikor megjelenik a fürdőben, de megáll az ajtóban. De valamiért meggondolja magát, és kimegy. Tántorgok kifelé, mikor megjelenik előttem, egy pohárral, meg gyógyszerrel.
- Vedd be, és dőlj vissza – nyújtja felém, én meg el is veszem, és hálásan nézek rá. – Tegnap rendesen kiütötted magad – motyogja.
- Rég volt ilyen, hogy ennyire… - csoszogok vissza és be”fejelek” az ágyba. Már majdnem visszaalszok, mikor csengetnek. Mi az, hogy csengetnek, ráfekszenek a csengőre. – Mi a faszvaaaaan – nyüszögöm, és magamra húzom a párnát. Hallom, hogy Takeru megy ajtót nyitni, de én is felkelek, és kimegyek.
- Óha, szerbusz, kis szépség – hallok meg egy nagyon is ismerős hangot. – Reita, szívem, hol vagy?! – engedi be magát, én meg a hálóajtóban állok. Valahogy nem lep meg a látvány. Csomó márkás szatyor, gondolom márkásabbnál, márkásabb holmikkal. – Ó, hát itt vagy! – jön oda, és kapom is a puszit.
- Egy árnyalatnyit nem lehetne halkabban…? Fáj a fejem… - morgom.
- Már megint mit csináltál? Fogadjunk ittatok Rukiékkal.
- Megesik.
- Hajh, te… - pakolja le a kanapéra a dolgait. – Viszont… ki ez a kis szépség itt? – megy oda Takeruhoz, aki sokkosan, kerek szemekkel néz hol Rám, hol a „jövevényre”. De aztán elkomorul a szeme, amit nem vágok, miért. Persze ezt úgy, hogy rám néz. Most nem is csináltam semmit, basszus! Akkor most mi van??
- Fordulj fel, bunkó! – mondja kicsit sem kedvesen. – Már tök mindegy, ki, csak legyen valaki a farkadon, ha? Tahó! – lök félre, és megy be a szobámba. Persze rám is bassza rendesen az ajtót.
- Auh… ez fájt – fogom meg a fejemet, mert ez odabent visszhangzott.
- Ne mond, hogy még mindig nem bírtál megjavulni?! – néz rám anya csúnyán. Igen, anya… attól, hogy nem öreg, mármint nem látszik meg rajta, még az! Bár a miniszoknya, szexi cucc megvan. Halad a korral.
- Megjavulni? Nem voltam sosem rossz… - morgom, de megyek be Takeruhoz. – Most mi a baj Piroska? Csak nem féltékeny vagy? – kapom el hátulról. – Azt akarod, hogy csak téged érintselek? – csókolok nyakába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.