Takeru

Hülye voltam, hogy engedtem neki, erre már akkor felhívta a figyelmem. Gyengéd volt, tetszett minden érintése, és nem volt durva, még a második menetben sem. Tetszett az is, de… beszólt, és nem tudtam felette elsiklani. Megannyi alkalommal hívott ribancnak, joggal vehettem ezt is célzásnak, hogy csak úgy szétnyitottam neki a lábam. De ez nem „CSAK” volt, mert akartam… Jól éreztem magam vele egész nap, még a szócsaták is tetszettek, hiába veszítettem el, tetszett minden. A vásárlás, a rózsa, a fotózás, minden, és szerintem ez volt az oka, hogy engedtem neki. Mert ma más volt, teljesen más. De amit mondott… Fájt, hogy még mindig csak a ribancot látja bennem, és hiába csinált nekem másnap reggel reggelit… Ez az érzés akkor is megvan. Finom volt, jól esett, kaptam rózsát is hozzá, de akkor is egy bunkó!

Amire viszont nem számítok, az az, hogy egyik este totál részegen jön haza. Oké, mondta, hogy hova mennek, de mondjuk erre azért nem számítottam, hogy ennyire leissza magát. Shinpei hazahozott, nem akartam Chiyu szívét fájdítani ezzel, na. De az, amit mond… „szerelmem” meg hogy… szeret velem lenni, és szeret… Én nem tudom, hogy hihetek-e neki, mert részeg. Én is csomó hülyeséget hordok össze részegen, és valamiért nem lepődöm meg, hogy másnap semmire nem emlékszik belőle. Teljesen másnapos, és ahogy odaadom neki a gyógyszert, küldöm is vissza az ágyba, de valaki közben rendesen rátenyerel a csengőre. Megyek én ajtót nyitni, nem arról van szó, de csak pislogok, mikor meglátok az ajtó másik oldalán egy szép és csinos hölgyet. Megszólalni sem tudok, csak végignézek rajta, figyelem őket, és fingom sincs, ki ő. Mikor aztán elém jön, Reitát megint felfordultatom, és ott sem vagyok. Becsapom az ajtót, és egy kis ideig csak nézek magam elé. Miért ennyire rossz, hogy nem csak én vagyok? Mert az… rossz érzés, de legalább innen tudom, hogy a tegnapi piás megszólalásai mind kamuk voltak – lépek a szekrényhez, hogy vegyek ki meleg cuccokat, mikor átkarol hátulról, és a nyakamba is csókol.

- Hagyj békén, ne csókolgass – tolom el, majd kiveszem az egyik pulcsimat, meg egy farmert, és felöltözöm. Nem tudom, mi ez a reakció nálam, csak azt tudom, hogy sétálni akarok. Egyedül.
- Keru-chan… Most mi a baj? Csak nem féltékeny vagy? – fonja össze maga előtt a karjait.
- Életem, minden rendben? – dugja be a fejét a csaj. – Hova mész, szépségem? Csak nem okoztam baj? – pislog körbe, én pedig becsatolom az övemet. – Nem akartam – jön közelebb, majd megfogja a kezem, megforgat és jó alaposan meg is néz, amit nem tudok hova tenni. – Szép választás – mosolyodik el. – Remélem, tartós lesz, mert igazán ideje, hogy valaki megneveljen.
- Anya! – csattan fel, mire nekem elkerekedik a szemem. Nem, nem a hangerőre, hanem arra, amit mondott.
- Most miért? Ha nekem nem sikerült, akkor valakinek meg kellene… - húzza el a száját, mire Reita szemet forgat, én pedig csak lesek.
- Nem vagy most vicces, jó? Amúgy is! Fáj a fejem!
- Ne igyál annyit, inkább törekedj arra, hogy megtartsd őt – mondja, majd rám néz. – Ugye szorosan fogod a fiam? Mert ha nem, akkor elkanászodik.
- Anya!
- Nem anya. Hasonlítasz apádra, és ő is ilyen csélcsap volt – kapkodom ide-oda a fejem, és ez kezd nekem kínos lenni egy kicsit, leginkább azért, amit nem rég lerendeztem, és mondtam Reitának. De honnan tudhattam volna, hogy az anyja? Csinos, fiatal, előbb mondanám Reita egyik… na, mindegy. Ez most nekem kicsit sok volt. Felveszem a pulcsit, elnézést kérek, és megyek a cipőkhöz, de még visszamegyek az MP-mért, meg a tárcámért, iratokért, és tényleg lelépek. Zene a fülbe, kezek a zsebekbe, és megyek az egyik kávézóba. Túlontúl fiatal ez a nő ahhoz, hogy az anyja legyen, itt valami nem stimmel. Ha plasztikázva lenne, látszana rajta, de nem, teljesen tökéletes a bőre. Gyönyörű, na…

Beülök a kedvenc helyemre, kérek valami finom teát, meg sütit, aztán csak meredek magam elé, és várom, hogy kihozzák. Bár ez akkor sincs másképp, mikor a tea előttem gőzölög. Támasztom a fejem, és nézek magam elé, egészen addig, amíg valaki le nem ül elém.
- Remélem, nem zavarok – hallok meg egy ismerős hangot, és fel is emelem a fejem.
- Lee… - pislogok rá, de el is vigyorogom, Lee pedig elmosolyodik.
- Mi ez az ábrázat, Takeru? Így kell találkoznunk?
- Hát, én csak… Hogy-hogy itt?
- Hát, gondoltam, meglátogatlak, de nem voltál a lakásodban, úgyhogy lejöttem ide, remélve, hogy itt találkozunk.
- De miért nem hívtál?
- Ellopták a telefonom, fejből pedig nem tudom a számod – húzza el a száját. – Na, mi bánt? – lop a sütimből, én pedig elmondom neki dióhéjban a dolgokat. Hümmög, aztán csak annyit mond, hogy tényleg féltékeny vagyok, voltam, és kész.
- Sokra nem mentem veled – vonom fel a szemöldököm, de csak vigyorog.
- Láttalak titeket az újságokban, de te mindig mondtad, hogy gyűlölöd. Mi változott meg ennyire?
- Sok minden… - felelem halkan egy pár percnyi csend után. Ő átlát rajtam, és mondja is, hogy nem hisz azoknak a képeknek, és látja, hogy csak kamu az egész.
- Szóval akkor?
- Valahol… már nem kamu… De mindegy, hagyjuk – mosolyodom el. – Veled mi a helyzet? – aztán Lee csak mondja és mondja, de a vége meglep, hogy van menyasszonya, és kapok is meghívót. – Azt a – csillan fel a szemem. – Ott leszek! Leszünk…
- Hozd őt is – kacsint rám, aztán beszélgetünk tovább, majd sétálunk, de estefelé elköszönünk, és megy mindenki a dolgára, vagyis én haza.

- Merre voltál? Nem vetted fel a telefonodat! – jön rögtön Reita elém, amin pislogok. Leveszem a csizmám, és felé is fordulok, de nem tudok semmit mondani.
- Ej – csillan fel a nő szeme. – Ennyire rég féltett valakit! – mosolyog, és ez is meglep.
- Anyu! Nem megmondtam, hogy hagyjál?! – fordul vissza hozzá.
- Az én dolgom, hogy baszogassalak, ideje párt találnod magadnak!
- Anyu – füstölög Reita feje.
- Nem vettem fel, mert nem is volt nálam – szólok közbe, így a szócsatának annyi. – Fent van a szekrényen. Csak MP4, iratok, meg a tárcám volt nálam, semmi más – mondom, mire rám néz, de aztán be is vonul a szobába.
- Ne is figyelj rá, szépségem – néz rám a nő, de közben mutat a kanapé felé. – Gyere, beszélgessünk már, meg akarlak ismerni – mosolyodik el bájosan, mire kicsit vonakodva, de leülök a kanapéra, ő pedig mellém.
- Bocsánatot kérek a reggeli miatt, nem akartam megbántani… se semmi… - pillantok rá, közben kicsit előre csúszom, és kinyújtom a lábaimat.
- Ugyan, semmi – mosolyodik el megint. – Nem egyszer néztek már a barátnőjének, megszoktam – vonja meg a vállát. – De ti? Hogy vagytok? Remélem, hogy Reita nem hülye. Sajnos, szokása… - húzza el a száját, mire elfojtok egy sóhajt.
- Nem tudom, hogy vagyunk… - motyogom. – De… hogy lehet Reitának ilyen fiatalos édesanyja? – pislogok rá értetlenül. Az én anyám idősebbnek néz ki, pedig csak huszonhárom vagyok.
- Óh, hát… fiatalon estem teherbe – veszi el a poharát az asztalról, és iszik.
- Értem… - kezdem piszkálni az ujjaimat. Nem tudom, mit kéne mondanom, vagy mit nem, ez így… nem tudom. Nem merek semmit, kinézem Reitából, hogy hallgatózik, még ha duzzog is.
- Na, mi a baj? Nem kell félni, és Reita ilyenkor, ha besértődik, csak morog a sarokban – mosolyodik el. – De mesélj, megvan a bizsergés az ágyban? – csillan fel a szeme. – Tudom, hogy ez olyan izé téma, de ha megvan, akkor már baj nem lehet! De ha gondolod, akkor adok pár tanácsot, hogy mivel tudod megfogni őt – kacsint rám, én pedig elvörösödöm, ahogy leesik, miket kérdez, és mond. Sóhajtok, aztán hátradőlök, és mesébe kezdek.
- Ez nem olyan… szokványos kapcsolat, mint másoknál… Egy kiadónál vagyunk, folyton beszóltunk a másiknak, én speciel utálatból, gyűlöletből, ő pedig visszavágott, aztán volt egy ilyen halloween-i buli, ahol kicsit sokat ittam, és kihasználta. Az egyik napilap aztán tele lett a fotóinkkal, meg hogy együtt vagyunk, és az igazgatóság kijelentette, hogy egy párt kell alkotnunk, hogy növeljen minden eladást. Együtt kell mutatkoznunk, laknunk, voltunk fotózáson, és interjún. Tényleg utáltam Reitát, ha megláttam, borsódzott a hátam, de az interjús napon jól éreztem magam, mert nem láttam rajta semmi megjátszást. A fotózáson is olyan gyengéd volt… A buli után kijelentettem, hogy nem fogom neki szétnyitni a lábam, mert próbálkozott rendesen, de ezt a fotózás napján megszegtem, és hagytam magam. Utána meg is jegyezte ezt a mondatomat, az orrom alá dörgölte, és szarul esett, mert rengetegszer ribancozott le, még jó, hogy felvettem. Pont tegnap volt, mikor részegen jött haza, valahol ittak a bandával, és becézett, meg azt mondta szeret, de ha én most ezzel előállok neki, szerintem hülyének nézne. Nem tudom, mi van velem… Mikor reggel megláttam önt, olyan mérhetetlen fájdalom lett rajtam úrrá…
- Kedveském, a fiam nem könnyű eset. Más, mint a többi ember, hidd el – fonja keresztbe lábait. – Meg olyan, mint egy kisgyerek. Húzgálja annak a haját, aki tetszik neki. Főleg, hogy csúnyán pofára lett ejtve, mikor szerelmes lett. Így inkább bunkó, és arrogáns, ha valakit közel érez magához – néz rám. – Úgyhogy… ha féltékeny vagy, akkor vedd a dolgokat a kezedbe, ne félj attól, hogy nem érez semmit irántad. Mert kézzel tapintható volt, hogy mennyire félt, hogy merre vagy egész nap… Ő ilyen. Sokszor bújik a bunkó állarca mögé, bár… ez szerintem a v…
- Anya… - szól Reita közbe, és szúrósan néz rá. Észre sem vettem, hogy kijött.
- Most mi az? Csak az igazat mondtam – erre Reita elnéz, én pedig megint elfojtok egy kis sóhajt.
- Köszönöm – mosolyodom el, majd felkelek, és Reita mellett bemegyek a szobába. Megnézem a telefonom, és Reita tényleg hívott egy jó párszor, plusz Yuuto is. Őt visszahívom, de csak azért keresett, hogy beközölje, hogy a héten fotózásra kell mennem. Az egyik divatmagazin megkereste őt. Szuper, ne legyen nyugi. Összeszedem a cuccomat utána, és veszek egy jó forró fürdőt, átfagytam egy kicsit, de végig ezen jár az agyam. Nem fogok lépni, nem olyan vagyok sajnos. Majd… haladok az árral, vagy mi.

Nem mondhatnám, hogy sokat beszélgetünk Reitával, mert én teljesen elvagyok a saját gondolataimmal, de szombaton megyek a fotózásra. Mily meglepő, Reita elkísér. Ő nem fog a képeken szerepelni, csak én. Viszont, mikor az öltözőben meglátom a cuccokat, kajak le kell ülnöm. Kis idő múltán viszont felöltözöm, mármint át kell öltözöm.

- Én megölöm! NORMÁLIS A MENEDZSEREM SZERINTED?! – veszem fel a tűsarkú cipőt sokkosan. A másik ruhával nincs gáz, az tényleg tetszik, bejön, de ez a cipő…
- Hm… nem, mert így magasabb vagy nálam – méreget magához. – De iszonyat jó lábaid vannak!
- Kösz a bókot – húzom el a szám, és felállok, de megingok. – Megölöm, esküszöm, ha nem töröm ki a bokám, én kettéhasítom azt az idiótát – morgom, és a szerencsém csak annyi, hogy le kell ülnöm. Megcsinálják a sminkemet, fekete paróka aztán fel, de nincs az a pénz, hogy én ebben menjek egy lépést is. Leveszem, és kimegyek a műterembe, ott veszem fel ismét csak. Yuuto is befut, és leáll trécselni a fotóssal, amíg én a cipőben szenvedek. – Hééélóó! Nekem fáj a lábam, nem nektek!
- Mi van, menstruálni fogsz? – pislog rám a menedzserem, mire megvillan a szemem, de bájosan elmosolyodom.
- Igen, meg fog jönni, úgyhogy legyetek olyan szívesek, és csináljátok a képeket, különben a fejetekbe verem a cipő sarkát, jó? – kérem édesen, de gyilkolni tudnék.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.