Reita

Az az érzés, mikor nem tudsz mit tenni… belülről szétfeszít valami, igyekeznél, tennél, odatennéd magad, segítenél. De nem tudsz… mert nem vagy képes rá. Nem találod az utat, nem találsz oda, az idő meg csak pereg, és csak az kattog a fejedben, hogy milyen perceket élhet át az, akit a legjobban szeretsz. Mindezt azért, mert önző vagy, és nem engeded el, bajba sodrod mivoltoddal.

Borzalmas érzés.

Három napom ment rá arra, hogy megtaláljam a várat. Anya sem tudott segíteni, mert apa megnehezítette az utat oda. Anya sem találta a kastélyt. Ez a három nap folyamatos őrlődés, és keresgélés… de az, hogy megtaláltam, az már közelebb vitt hozzá. Legalábbis ezt hittem. Valamiért nem gondoltam bele abba, hogy apám milyen kegyetlen. Tudtam, hogy bántani fogja, de reménykedtem, nem mertem belegondolni, hogy bántja, hogy nagyon, nagyon bántja, megveri.

Az, ahogy megláttam Őt ott feküdni… azzal a tömérdek sebbel, elfertőződött sebbel… mintha kitépték volna a szívemet a helyéről. De észnél kellett lennem. Észnél, mert kellett apám ellen… habár, nem sokat használtam, mert először nekiestem. De utána jobbnak láttam sunyikodni. Nem értem, miért gondolta azt, hogy bármiben is megalkuszom vele. Hogy elvennék valakit, aki nem Takeru. Hogy gyereketcsinálnék valaki másnak, aki nem Takeru. Hihetetlen, hogy hitt annak a pár mondatnak. Bár, lehet az vitte rá, hogy szerelmes vagyok, és azt hitte, Takeruért belemegyek egy ilyenbe. De nem okozok neki fájdalmat, tudatosan nem. Nem lettem volna képes mással ágyba bújni. Erre igen hamar rájöttem…

- Széph szavakh voltakh… bár azh elejénh megijedtemh – próbál elvigyorodni, de nem megy neki...- térdelek le mellé. De fogalmam sincsen, hol fogjam meg, hogyan nyúljak hozzá, hogy ne okozzak neki fájdalmat. De nincs olyan hely testén, ahol hozzáérhetnék…
- Kicsim… nem lesz baj, oké…? – veszem fel végül, és látom, hogy tényleg fájdalmat okoztam neki ezzel. – Elviszlek anyuhoz, meggyógyítunk, és ez csak a múlt lesz… Nem tudom, mit mutatott apa, de nem lesz olyan, esküszöm… - mondom, ezen pedig csak elmosolyodik, és bólint. Majd lassú mozdulatokkal közelebb húzódik hozzám.
- Szerethlek – pillantok fel rám, mire ledermedek. Hirtelen olyan félelem lesz rajtam úrrá ennek a szónak a hallatán, amilyet még soha nem éreztem az életemben. Fájdalmasan tolja fel magát, és ad nekem egy apró puszit. Kapok, pedig nincs már ereje. Én pedig csak akkor eszmélek fel, mikor már nincs magánál.
- Nem, nem, nem, nem! – kezdem el rázogatni. – Takeru! Nem! – könnyesedik be a szemem, a katonák pedig bejönnek. – Nem… - húzom magamhoz, és a teste egyre gyengébb… egyre puhább. El fog oszlani… - ordítok fel, mire megjelenik anya is. Ahogy meglát minket, a hamu kupacot, és Takeru lassan szürkülő végtagjait, könnyes lesz a szeme. – Nem hagyhatsz itt, hallod… - kezdem el gyógyítani, minden maradék erőmet beleadom. – Nem mehetsz el, érted?! Szükségem van rád! – remeg minden porcikám, de nem használ. Anya is idejön, és megfogja a kezemet, összehajtja ökölbe.
- Kicsim… Takeru… elment… - kezd el porladni lába, mire felordítok, és ellököm anyát.
- NEM! – próbálom még jobban gyógyítani őt, de már felesleges. A karjaim közt porlad el – hajolok előre, és zokogásban török fel, nem tudtam megmenteni. Miattam halt meg – szorítom ökölbe a kezemet, és csak azt tudom kántálni, hogy sajnálom.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, míg a földön görnyedek, de nem is érdekel. Már semmi nem érdekel. Anya húz fel onnan és visz egy szobába, de eltűnök onnan. Haza… ahol megcsap vérének illata, amivel a falra írtak.

- Bármit… bármit megadok annak, aki visszahozza… - hunyom le a szememet, és nem érdekel, ha a saját lelkem kell eladnom… csak ő legyen velem. – Ha hallasz… - szólalok meg, és próbálok összpontosítani. – Bármit kérhetsz azért, ha visszahozod nekem. Bármit megadok az életéért cserébe – maradok csendben, és percekkel később, mikor melegséget érzek magam körül, kinyitom a szememet.

- No lám, rég hívott alkura egy magadfajta – néz végig rajtam Kaoru, majd körül jár engem. – Főleg nem, egy ilyen magas rangú vámpír – áll meg előttem. – Kinek a lelke fontos ennyire a számodra? – kérdi nyájasan, mintha már rég nem döntötte volna el, hogy elcseréli a lelkünket.
- Takeru, azaz Takeshi Miyamoto – nézek rá.
- Hm… igen, ő egy elég szép lelkecske – vigyorodik el, mire elkomorul tekintetem.
- Hozd őt vissza. Viheted az én lelkem majd!
-… és a drága jó apád mit szól hozzá? Úgy tudom, téged akar a trónra.
- Megöltem, mintha nem tudnád… - nézek rá, de látom, hogy most megleptem. – Nem találkoztál a lelkével?
- Megölted? Miért?
- Mert elrabolta a szerelmem, megkínozta, és azt hitte, hogy úgy fogok ugrálni ahogy ő akarja. Nem mintha ez rád tartozna! Áll az alku? – kérdezem, mire figyel engem.
- Az a srác a szerelmed?
- Igen.
- Mennyit akarsz? Hány évet vele? – kérdezi, én pedig erre nem tudok mit mondani. Az örökkévalóságot szeretném vele… semmi mást.
- Mennyit ajánlasz?
- Ötven évet.
- Száz?
- Ötven – válaszolja, és látom, hogy itt nincs helye alkunak. Nem akarom, hogy még ezt az időt is leredukálja. Szükségem van Takerura.
- Rendben van, de ő éljen – nézek rá, mire elvigyorodik. A kezében láng lobban, majd egy papír jelenik meg. Szerződés… nem akarok meghalni… de ezerszer jobb ötven év vele, mint egy sem, és a mardosó fájdalom – írom alá.
- Nos, most, hogy így megbeszéltük az üzleti részét a dolognak – teszi el a szerződést. – Holnapra itt lesz a kedvesed. Testet kell alkotni neki, és az beletelik egy kis időbe – néz rám. – Holnaptól ötven év, és jövök érted.
- Értem – bólintok, majd ahogy a Sátán eltűnik a Pokolban, lerogyok az ágyra. Veszek pár mély levegőt, és körbenézek. Rendetlenség van… el kell pakolnom – veszek erőt magamon, és kelek fel. Nem akarom, hogy ilyen kupleráj fogadja. A vért is lesikálom a falról, mindent elrendezek, mosok, porszívózom, és ugyanezt, lent is megcsinálom. Egész éjjel takarítok, és a legjobb tudásomhoz mérten, csinálok valami könnyű kaját. Tudom, hogy ő már nem vámpír lesz. Nem tudja annak visszahozni Kaoru, Démon lesz. Neki kelleni fog emberi táplálék.

Egész nap járkálok, nem tudok lefeküdni, aludni sem. Próbáltam, de nem ment. Anya is feljött, hogy megkérdezze, hogy vagyok, de elhajtottam. Nem tudok rá figyelni, akkor nyugszom meg csak, ha Takeru itt lesz… - jelenik meg késő délután Kaoru, és mellette Takeru.

- Keruh – lehelem, és már ott is vagyok előttük. Kaoru elengedi Takerut. Keru kicsit mintha nem itt lenne még, pislog egy sort, de aztán a nyakamban köt ki, beleveti magát. Istenem… - ölelem magamhoz erősen, ő pedig bújik hozzám. Látom Kaorut, amint még tátogja az ötvenet, és el is tűnik innen. – Szerelmem… - tolom el kicsit, és az arcát fogdosom. – Már nincs baj, és nem is lesz baj. Ígérem! – nézek szemébe, de utána visszahúzom magamhoz, és nem eresztem. Kapaszkodik belém, ahogy csak lehet, és sírni kezd. Felveteti magát, de én ezt ezer örömmel teszem meg, és le is ülök vele a kanapéra. Nehezen nyugszik meg, de csak megteszi, viszont akkor nem egy csókot kér tőlem. De hajtja is vissza a fejét a vállamra utána.
- Így jó… biztonságban a karjaid között…
- Már nincs mitől tartanod – kezdem el kicsit ringatni, és simogatom a hátát. – Apa meghalt, te itt vagy, én is… nem kell már semmi. Csak hogy újra mosolyogj – mosolyodom el, és kérek egy szerelmes csókot tőle, amire azonnal kapok viszonzást. Utána pedig a homlokomnak hajtja az övét.
- Legyél mindig velem… - suttogja, de közben cirógatja a tarkómat. – Sokáig, örökké… - nyitja ki eddig csukott szemeit, és enyémbe néz. Halványan elmosolyodom erre, és megcsókolom.
- Ameddig csak lehetek, melletted leszek, és megvédelek – simogatom meg arcát. – Rendben? – mosolyodom el.
- Örökre… - suttogja és bújik is hozzám rögtön. De én nem tudom kimondani ezt a szót. Mert tudom, hogy hazudnék vele.
- Szeretlek – nézek szemébe. – Tiszta szívemből… minden porcikámmal – mosolyodom el, és eltűröm tincseit szeme elől. Nem tudom megállni… meg kell csókolnom. Csókolnom kell újra, és újra… édesen elmosolyodik a szerelmes csókokra, de pityereg. Letörlöm könnyeit, majd felveszem őt, és ölemben viszem fel a hálónkba. Lassan teszem a párnák közé, még ezzel is félek, hogy fájdalmat okozom neki. Elveszítettem egyszer… nem akarom még egyszer. Tudom, hogy milyen érték ő az életemben… - csókolózunk folyamatosan. Lassan vesszük le egymásról a ruhát, nem sietünk sehová. Nem akarok sietni, ki akarom élvezni azt, ami most van, hogy újra itt van, él, és élni is fog.

Ahogy minden ruha lent van, apró csókokkal hintem be ajkait, nyakát és mellkasán haladva lefelé, az utat, ami ágyékáig vezet. Kényeztetem, de most nem hagyom abba… leszopom, és még utána is ügyködöm rajta, hogy miközben tágítom, ne csak arra figyeljen. A lehető leg óvatosabb vagyok vele… alapos vagyok, most dupla időt fordítok erre. Hisz új teste van, minden új… és a lehető legjobbat akarom neki… - kenem be magam, és lassan, fokozatosan kap meg. Fölé mászom teljesen, és figyelem gyönyörű arcát, miközben szokja a dolgokat. Csak akkor kezdek el mozogni, mikor ő ad rá jelet nekem, és akkor sem gyorsan. Megmarad a tempó a szeretkezés végéig, mert folyamatosan csókokat kérek tőle, apró puszikat adok neki, nyakát csókolgatom. Most nem viszek semmit sem túlzásba… most az erotika, a szerelem a lényeg, nem csak a testiség, és, hogy élvezzük. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de most a lelkünket ápolgatjuk ezzel az együttléttel, és nem a testünket – simogatom szeretkezés után, és lassan elalszik.

- Soha nem hittem, hogy pont Te leszel az, aki a mindenséget fogja nekem jelenteni. De megtörtént… - mosolyodom el. – Az életemnél fontosabb vagy nekem – húzom magamhoz közelebb, mire felszusszan, és közelebb vackolja magát. – Ötven év szerelmem… és ki fogjuk használni… boldog leszel, boldoggá teszlek, még, ha belehalok is. Mosolyogni fogsz… és ha eljön az idő… segítek túltenni rajtam magad. Keresünk egy olyan démont, aki megérdemel, és rá merlek bízni… hogy boldog legyél. Örökké, míg élsz.

Nélkülem is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.