Reita

Olyan szánalmasak az emberek… mindenki a saját rigolyáinak a rabja, és nem tud elszakadni a saját kis világától. Attól a világtól, amit magának elképzel, és amiben éli mindennapjait. A megrögzült, munkamániások, akik csak a munkának élnek; reggel felkel és az első gondolata, hogy mit is kell aznap megcsinálnia. Megtenni… egy nagy semmiért… azért a nagy semmiért, amit elismerésnek hívnak. De csak keveseknek adatik meg, hogy valóban, igazi elismerést kapjanak munkájukért, tetteikért.

Ha már egy kicsit nem passzolsz bele a megszokott, felcicomázott és szabályokkal zsúfolt világba, azonnal egy másik maszkot húznak rád, amit nem tudsz lehúzni magadról. De miért is kellene? Ha az emberek rossznak tartanak, akkor miért tennél ellene? Egyáltalán nem kell. Az a világ százszorta különb, mint az a mókuskerék, amiben ezek a szerencsétlenek tengetik mindennapjaikat… - sóhajtok fel, ahogy nézem az egyik háztetőről az embereket, akik innen úgy néznek ki, mintha egy hangyabolyban lennénk. Szánalmasak – dobom el a csikket számból, majd felállok a peremről, és elindulok dolgozni. Még mielőtt belépek a ház ajtaján, hogy utána újra abba a fertőbe lépjek, felhúzom magamra kapucnimat, és kezem zsebre teszem. Utálom magam mutogatni, bár már párszor rájöttem arra, hogy egyáltalán nem számítana, hogy eltakarom e az arcom, vagy sem… így sem, úgy sem jegyeznék meg, mert minden tekintet csak saját magára kíváncsi az utcákon. Ki lehet olvasni minden ember szeméből, hogy mi érdekli, hogy egyáltalán van e benne emberség, vagy csak önmagát akarja előrébb jutatni a ranglétrán – lépek ki a tömegbe, és már most a rosszullét kerülget. Elindulok a megszokott helyemre, ahol lődörögni szoktam ilyenkor. Ott kevés az ember, mivel senki sem megy egy olyan lepukkant helyre… még a végén összekoszolnák magukat… de ez így jó. Legalább van ebben a bazi nagyvárosban, pár olyan hely, ahol csend van. Ott is a pénz a mérvadó! Ne értsük félre egymást… mert ott is, ha nincs pénzed, nincs életed… de… legalább olyan emberek között vagyok, akiket egy kicsit foglalkoztat is a külvilág… olykor… amikor nem más anyagok hatására vannak elszállva. De még olyankor is… több élet, és kíváncsiság van bennük a másik iránt, mint a józan, tudatos emberekben, a belvárosban.

- Reita! Azt hittem, hogy ma nem is fogsz jönni! – lépek be egy lepukkant házba, majd oda lép hozzám Tora, és karolja át vállamat. Amit azzal a lendülettel le is veszek onnan. Tudom, hogy a főnököm, de akkor sem szeretem a képmutatását… meg a végén még elbízza magát… és egy kósza gondolattól vezérelve meg akarna húzni… na, akkor nem érdekelne, hogy ki ő, és hogy mekkora hatalma van… tuti a kés benne lenne fél perc alatt. – De morcosak vagyunk… - duzzogja. Ez az ember is közröhej. Kíváncsi lennék, hogy, hogy lehet valaki ekkora idióta, és ilyen nagyhatalmú fejes… úgy csinál, mintha mindenki a játszótársa lenne, közben pedig mit gondolhat másokról… kíváncsi lennék rá.

- Nem vagyok morcos, csak nincs jó kedvem – felelem, miközben utána megyek.

- Persze, persze… - legyint. – Neked sosincs jó kedved. Bár ezt sosem értettem meg – erre háta mögött megforgatom szemem, és elfolytok egy sóhajt.

- Ma mit kell csinálnom? – térek rá a lényegre, mert már olyan emberek között lennék, akiknek élvezem is a társaságát.

- De sietős lett! Pedig csak most jöttél – fordul felém, kicsit sem kedves tekintettel. Még meg is ijednék, ha félnék tőle…

- A dolgomat akarom végezni.

- Na, látod! Pontosan ezt szeretem benned! – mondja elismerően, én pedig tudom, hogy legszívesebben meghúzna, és azt adná elismerése gyanánt… magának.

Elmondja, hogy mi a mai feladatom, és odaadja az anyagot is hozzá, amit teríteni kell. Elveszem, és egy szó nélkül távozom, majd elindulok megkeresni Kait. Nincs kedvem egyedül lenni, és ő az egyetlen, aki fel tudja dobni a napomat. Illetve a kedvemet.

- Kai, én vagyok! – kopogok be pár sarokkal arrébb lévő házba, ami már elég normális környéknek nevezhető. Mármint itt már van sok ember…

- Gyere be! – nyitja ki előttem az ajtót, majd beenged. Ahogy meglátja a válltáskát rajtam, felsóhajt. – Akkor öltözök… - erre pedig biccentek egyet, ő meg eltűnik a szobájában. A lakásban finom illat terjeng, de nekem még attól is hányingerem lesz. Mostanában teljesen elment az étvágyam… - Ma milyen volt Tora-kun? – jön ki ingjét gombolva Kai.

- Olyan, mint szokott… - felelem. – Az agyamra megy…

- Akkor minek dolgozol neki? Lenne jobb dolgod is – mondja kedvesen, mire csak felsóhajtok. – De tényleg! Nem értem, miért nem a saját világodban vagy, és miért itt.

- Kai, szerinted lenne szívem itt hagyni téged? – mosolygok rá, mire fejbe kólint. – Héééj! Ezt most miért kaptam – dohogom.

- Mert hülyeségeket beszélsz! – veszi fel kabátját, meg cipőjét. – Mehetünk? – kérdezi, mire bólintok, és elindulunk a szokásos helyünkre.

- Arra gondoltam… - kezd bele Kai félúton, miközben a kihalt sikátorok felé sétálunk.

- Hogy? – nézek rá.

- Lehet, visszamegyek az egyetemre… - erre a mondatára megállok, és nem hiszek a fülemnek. Nem, nem az, hogy nem akarom, csak váratlanul ért. És nem értem meg, hogy miért akar abba a szánalmas közösségbe tartozni. – Neked is velem kéne jönnöd… - sétál oda hozzám.

- Arról tegyél le! Utáltam a sulit, és még most is utálom! – indulok meg, ő megy utánam.

- De… mindig is jól ment! Sokra vihetted volna, ha nem hagyod abba! – erre sóhajtok egyet, és felé fordulok.

- Kai. Te vagy a legjobb haverom! Ne akard, hogy bemossak neked, mert nincs kedvem a prédikálásodat hallgatni. Ha akarsz, menj vissza és tanulj. Nekem tökéletesen megfelel az az élet, amit választottam! – morogom, és otthagyom, de pár lépés után megállok. – És, szerinted Tora hagyná, hogy a kedvenc kurvája lelépjen? – ráncolom meg szemöldökömet.

- Ez fájt… - mondja gúnyosan, és odasétál hozzám.

- Nem érdekel – vonok vállat, mire az egyik konténernek nyom, és megcsókol. A szemem lekerekedik, mert egyáltalán nem számítottam erre, és soha nem volt ilyesmi jellegű kapcsolat kettőnk között. Így eltolom magamtól. – Jézusom, Kai! Mi van veled?

- Semmi – lép el tőlem, és indul tovább. Megrázom a fejem, és utána megyek.

- Mire volt ez jó?

- Csak meg akartam tudni, hogy, hogy is csókolsz – mosolyog rám, mire kikerekednek a szemeim.

- Hogy mi van? – állunk meg, a már megszokott helyünkön.

- Semmi… úgy sem értenéd. Hisz csak egy kurva vagyok, nem? – kérdezi gúnyosan.

- Tudod, hogy nem úgy értettem! Nekem sosem voltál az.

- Akkor miért mondtad?

-… ez jött a számra – vonok vállat, közben pedig az első kuncsaftunk jön oda hozzánk. Már megszokott arcok, még ilyenkor is néha szánalmasnak hatnak. Hogy miket meg nem képes tenni az ember, egy kis anyagért, amivel egy másik dimenzióba sodorhatja magát, hogy elszakadjon a rideg valóságtól. Bennem is felmerült egy csomószor, hogy milyen lenne, ha egyszer én is benyomnám magam… de utána mindig tudatosul bennem, hogy láttam már olyan embereket, akik túladagolták magukat és meghaltak. Vagy annyira függővé váltak, hogy a testüket is áruba adnák, csak, hogy megkapják a napi adagjukat. Szánalmas ez is… és ilyenkor gondolkozom el egy kicsit azon, hogy komolyan melyik világ lehetne a jobb?! De mindig maradok annál, ahol vagyok. Nem akarok visszamenni a „valódi” világba.

- Komolyan gondolod, hogy visszamész? – kérdezem Kait, amikor már mindent eladtunk, és visszafelé sétálunk.

- Igen – bólint egyet. – Tudom, hogy neked nem tetszik, és nem is akarlak egyedül hagyni… csak…

- Csak jobban vágysz a pompára, és a luxusra.

- Miért? Az olyan nagy bűn, hogy nem akarok egy lyukban élni, és nem akarom, hallani, ahogy a szomszédjaim megölik egymást, vagy éppen szétkefélik egymást?! Egy normális házat akarok, kutyával vagy egy kiscicával, és egy pasit, aki nem azért szeret, mert jó vagyok az ágyban…

- Én ezekről az álmokról már lemondtam, régen… de remélem, hogy neked teljesülni fognak – nézek rá bíztatóan, a lakása ajtajában, mire elhúzza a száját.

- Pedig… Neked ezekre meg lett volna a lehetőséged…

- Milyen lehetőség? – kérdezem hangosan magamtól, de inkább tőle…

- Mindegy – nyom egy puszit arcomra. – Vigyázz magadra! – fordul el, és nyitja ki az emeletes ház ajtaját, mire utána szólok.

- Mikor mész el?

- Hétfőn már kezdek – mondja, és az ajtó becsukódik mögötte…

Még egy kicsit álldogálok a ház mellett, és elszívok két cigit is, amikor annyira rászánom magam, hogy visszavigyem a táskát, és leadjam a pénzt.

Mikor odaérek, épp egy kisebb csetepaté van. Mert az egyik beszállító rosszabb cuccot hozott, és drágábban sózta Torára, mint amennyit ért volna. Tora pedig rossz minőségű anyagokat nem terít… úgyhogy ezen nem is kicsit húzta fel magát.

Amíg le nem rendezik a dolgot odabent, én kint várok arra, hogy rám kerüljön a sor, és megszabaduljak a pénztől… mikor az a pár tag, aki megmaradt kijön, rendesen felmérnek. Ami baszottúl nem tetszik. Főleg, hogy az egyik szerintem meghúzott gondolatban… és én még azt sem viselem el. Rólam ne fantáziálgasson senki! Főleg, hogy én vagyok alul! Na, a nagy faszt! – megyek be, mire pár puskacsővel nézek farkasszemet.

- Csak nem megijedtek? – kérdezem, és megyek oda az asztalhoz, és teszem le Tora elé a táskát. Csak morran egyet, majd kinyitja és elkezdi számolni, hogy meg van e, annyi amennyit ért az anyag, amit odapasszolt nekem. Mikor végez a számolással int az őreinek, hogy menjenek ki, mire azok kivonulnak. Érdeklődve figyelem, hogy mit csinál, mert amióta neki dolgozom nem volt egy alkalom sem, hogy kettesben maradtam vele… pedig az már lassan négy éve is meg van…

- Holnap, lesz egy nagyobb szállítmány, amiért nem tudok elmenni.

- És ehhez nekem mi közöm van?

- Hozd el nekem!

- Én? Miért nem olyan megy, akiben megbízik?

- Mert még azok is meglopnak olykor. Te pedig az évek alatt egyszer sem nyúltál anyaghoz, úgyhogy… attól nem kell tartanom, hogy abból nyúlsz le. Ráadásnak a pénzt is mindig hiánytalanul leszámolod.

- Attól, hogy magának dolgozom, még nem válok piti bűnözővé, aki még a főnökét is meghágná – felelem, mire felnevet, és közelebb jön hozzám. A következő, amire figyelmes leszek, hogy seggemet taperolja. - Most nem fog érdekelni, hogy ki maga, és töröm el a kezét, ha nem veszi le a mocskos kezét a seggemről – morgom vérben forgó szemekkel, mire hamiskás mosolyra húzza száját, majd elenged.

- Pedig egyszer úgy is az enyém leszel… - nyalja meg a száját.

- Csak álmaiban – megyek az ajtó felé.

- Ott már jó sokszor megraktalak – erre a mondatára nem számítottam, így kikerekedett a szemem, de inkább tovább mentem. De még mielőtt kimentem volna utánam szólt, hogy hol, és mikor kell ott lennem Kaijal együtt.

Másnap összeszedtem Kait, estefelé és a megadott cím felé sétáltunk.

- Megmondtam Tora-kunnak, hogy elmegyek.

- És? Hogy fogadta?

- Hát… szerintem azt hitte, hogy csak hülyéskedek vele… - mondja szomorkásan.

- Figyelj engem tegnap meg akart húzni… és majdnem eltörtem a kezét… csak még egyszer markolt volna a seggembe… - morgom, mire felnevet.

- Igen… az esete vagy…

- Tudja kijének legyek az esete. Nem vagyok uke, úgyhogy ne akarjon megrakni! – morgom, majd elhallgatunk, mikor megérkezünk a megadott helyre. A fura a dologban, már ott kezdődik, hogy kihalt az egész, és látok két tagot…

- Nekem itt valami nem stimmel… - morgom Kai felé, mire elkezd bólogatni, hogy szerinte sem oké valami.

- Nagy szállítmányt mondott Tora-kun?

- Igen. Ezért sem értem, hogy miért ketten vannak.

- Én már azt sem értettem, hogy miért mi ketten megyünk, és nem jött velünk senki… - mondja, mire betörik az egyik ablak, és egy füstbombát dobnak be rajta. Azonnal az arcom elé kapom a kezem, a másikkal meg Kai után nyúlok, mert nem akarom elveszíteni magam mellől. Én hívtam el, és nem viselném el, ha valami baja lenne… bár ezzel valószínű, hogy már elkéstem. Sok ember lépteit hallom meg, de nem látok semmit, és még köhögni is elkezdek, épp úgy, mint Kai. A következő, amire feleszmélek, hogy erőszakosan nyomnak a földre, és bilincselik hátra a kezemet.

Nem hiszem el, hogy Tora ilyenre lett volna képes. Bár… ha nem kap meg valamit, vagy nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor elég hisztis és elvetemült tud lenni. Nekem meg nem volt annyi eszem, hogy feltűnjön, hogy csak engem meg Kait küldött egy „nagy” szállítmányhoz. Lehet, hogy sejtette, hogy le akarják leplezni, és azért küldött olyanokat, akik kevésbé értékesek a számára… gondolok itt arra, hogy engem nem kaphat meg, Kai meg… éppen nemrég közölte vele, hogy többet nem engedi, hogy hozzáérjen, és visszamegy az egyetemre. Ez éppen elég ok, egy drogbárónak, hogy feleslegessé váljon az ember… - gondolkozom el, már a tárgyalóteremben, mire a bírónő hangja hoz vissza, amint közli az ítéletet. Egy év felfüggesztettet kaptunk mind a ketten, egy-egy felügyelő mellett. Ami annyit tesz, hogy ha nem azt csináljuk, amit mondanak nekünk, vagy van valami balhénk repülünk a dutyiba… amit azért nem akarok… hallottam már egy s mást a börtönökről, és nem akarok senki kurvája lenni… bár azt sem viselem el ha valami vén fasz csicskának használna. Ajánlom, hogy ne egy öreg faszt kapjak, aki azt sem tudja mi az a szórakozás… mert akkor idő előtt fogom az őrületbe kergetni, és nem fog érdekelni a dutyi…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.