|
4. Reita „munkái”
Aoi
Ezt nem hiszem el! Ez az idióta elszökött! Hiába bizonygatja, hogy nem, tudom, hogy nem volt a szobában, hiszen alaposan végignéztem minden egyes zugot a lakásban… Bár meglehet, hogy elkerültük egymást. Mindegy. Jobban felügyelek majd rá.
Ahogy meglátom a lakását elhűl ereimben a vér. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz környéken lakik… bár, amikor bementünk az eléggé más volt a külvilágtól. Mintha egy másik világ tárult volna a szemem elé… egy titokzatos világ, amit nagyon szeretnék megismerni, és megérteni.
Vajon miért vált ilyenné? – tettem fel hangosan költői kérdésemet, mire egyből elutasítást kapok válasznak. Persze nem is vártam mást, hiszen a kezdeti időkben nem igazán tudják még ezek a kölykök, hogy hogyan is viselkedjenek velem, meg az adott helyzettel. Nem mindig költözünk össze velük, bár megesett már ilyen. Általában akkor választjuk ezt a megoldást, hogyha gyökeres változtatást akarunk, és az illető a „súlyos” kategóriába tartozik.
Szerintem a srác rejteget még valamit, legalábbis magában. Mert egy díler és a gitározás nagyon nem illik össze, legalábbis az én fejemben – gondolkozok el, majd megérkezünk a lakásomhoz, és segítek neki kipakolni. A gitárját el nem ereszti, így én viszem a csomagját, és megyek az ajtó felé.
- Mutasd a karodat! – kérem tőle, mikor lepakoltam szobájában.
- Minek?
- Csak mutasd meg! – fogom meg az egyiket, és rántom fel ingje ujját.
- Azért, mert dílerkedtem, még nem azt jelenti, hogy lőttem is magam – mondja gúnyosan, miután leellenőriztem mindkét karját.
- Ez elég furcsa, de muszáj voltam leellenőriznem.
- Miért? Már sok gyerek megfordult nálad? – vált hangnemet, amitől egy kicsit megilletődtem.
- Igen, miért?
- Csak kíváncsi vagyok – húzza meg vállát. – És, mindenki jó útra tért?
- Idáig igen, kivétel nélkül. Remélem, ez a továbbiakban is így marad! – nézek rá szigorúan, mire elhúzza a száját. – Először te mész fürdeni, és tízkor lámpaoltás!
- Nem vagyok már gyerek! – horkan fel. – Ne kezelj úgy!
- De az vagy! Még egy kölyök, aki nem tudja, hogy mihez kezdjen az életével!
- És ebbe segítenél te, mi? – kérdezi cinikusan.
- Igen.
- És, hogyan, amikor semmit se tudsz rólam? És nem fogsz!
- Remélem, hogy hagyod, hogy segíthessek.
- Na persze… nem bízom az emberekben!
- És a barátod?
- Ő csak a gyerekkori jó barátom – mondja kicsit halkabban. – Benne még sose csalódtam.
- Na persze, mert vele együtt terítettél!
- Ez nem igaz! – csattan fel. – Ő sose terített, csak velem volt!
- És miért kéne ezt elhinnem?
- Látod? Erről beszélek… már elítélsz, pedig nem tudsz rólam semmit sem! Lejárom itt az időmet, de semmi se fog változni. Menj el! – lök meg az ajtó felé.
- Ezt meglátjuk, és ne lökdöss! Nem vagyok a haverod, hanem a segítőd! Több tiszteletet! – mondom egy kicsit keményebben, mire grimaszol egyet. – Szólj, ha végeztél, utána én is megyek fürdeni – lépek ki tőle, és csukom be az ajtaját, és sóhajtok egy nagyot.
Nagyon nehéz dolgom lesz vele – állapítom meg magamba, miközben a szobám felé ballagok. És vajon tényleg igazat mondott? Az a másik gyerek, Kai, vajon tényleg csak mellette volt, és semmi köze az ügyhöz? Akkor egy ártatlan embert ítéltek el? – ezen rágódtam még egy ideig, majd egy idő után bejött, és szólt, hogy mehetek zuhanyozni.
- Jó éjszakát! – köszöntem el tőle.
- Neked is! – fordult el, majd bement szobájába, és aznap már nem láttam többet.
- Mit csinálunk ma? – kérdezte nemtörődöm hangon, de szemeiben láttam a kíváncsiságot.
- Majd meglátod! – feleltem röviden, majd csomagoltam magunknak még ebédet, és indulásra készen álltam.
Beültünk a kocsiba, majd egy épület előtt megálltam.
- Minek jöttünk ide? – nézett rám nagy szemekkel, mikor bementem és kerestem a felügyelőt, aki ideadja a mai napra az eszközeinket.
- Mi az, hogy minek? Szemetet fogunk szedni az út szélén.
- Ne máááááár!
- Hú, de nyafogósok lettünk! Talán nem raktak meg mostanában? – viccelődtem vele, miközben majd meg pukkadt, olyan feldúlt volt a képe. Ráadásul vissza is akartam egy kicsit vágni neki a tegnapi napért.
- Nem szoktam alul lenni! – dörmögte.
- Oh, tehát már élsz szexuális életet?
- Mégis mit képzeltél? – forgatta meg szemeit. – Már elég régóta…
- Hány éves is vagy?
- Mintha nem tudnád az aktámból… Húsz… És te? – kérdezte, miközben megkaptam a szerszámokat, amikkel dolgozunk majd.
- Tessék! – nyújtottam felé az övét, majd elindultunk gyalog az úton.
- Nem válaszoltál a kérdésemre… vagy talán olyan öreg vagy, hogy nem mered bevallani? – kérdezte, én meg éreztem, hogy kezdek ideges lenni… ezt nem hiszem el! Ez az arcátlan gyerek mindig ki tud hozni a sodromból!
- Huszonnyolc vagyok – próbáltam magamra egy kis higgadtságot erőltetni.
- És, hogyhogy ilyen nagypapi feladatot végzel?
- Nagypapi? – pislogtam rá egy párat meglepődve.
- Ja, azt hittem, hogy valami vén fószerhez kerülök majd, aki az agyamra megy. De te is megteszed ugyanezt… talán nem találtál jobb munkát?
- Ne nézd le a munkámat! Sok embernek segítettem már.
- Aha… Minden nap ezt fogjuk csinálni? – kérdezte egy kis idő múlva. – Ez unalmas!
- Jobban szeretnél emberek között lenni?
- Hát nem is tudom… az tény, hogy nem szeretem az embereket, de itt az árok partján kukázni…
- Ez nem kukázás!
- De ez felesleges dolog! Nézd meg milyen sok szemét van még!
- Na, látod, hogy nem felesleges! Valakinek úgyis meg kell csinálni…
- Ezért engem szívatsz, mi? – dünnyögte, de nem feleltem rá semmit.
Szóval a fiatalúrnak másmilyen munkához füllene a foga… na, jól van, majd keresek mást. De már előre nevettem magamban, hogy mi is lesz a következő reakciója.
- Telefonálnom szabad? – kérdezte tőlem este vacsora után. Befogtam, hogy segítsen be a mosogatásba.
- Az attól függ. Kit szeretnél felhívni?
- Csak Kait. Aggódom érte. Nem bízom abban a szösziben.
- Uruha jó ember, nem lesz semmi baja, de, ha gondolod, felhívhatjuk őket – válaszoltam, mire megcsillantak szemei. Úgy látszik, hogy ez olyan téma, ami érdekli, és fontos neki. Tárcsáztam Uruha számát, majd megkértem, hogy adja oda Kainak.
- Ne beszélgess túl sokat! És utána hozd vissza, szeretnék még Uruhával beszélgetni.
- Jó-jó, csak add már ide!
- Esetleg kérem szépen – húztam össze a szemem.
- Kérem… szépen – nyúlt a mobilom felé, és már el is tűzött a szobája felé. Egy jó fél óra múlva adta vissza a telefonom.
- Azt hittem, már sohase adja vissza – morogtam Uruhának, mire felnevetett. - Ti hogy álltok?
- Elég nagy szája van ennek a kölyöknek… nem is gondoltam volna, legalábbis abból, ahogy kinéz. De nem olyan vészes. Néha zavarba lehet hozni, és olyan kis pirulós, mint te vagy. Hiányzol – sóhajtotta.
- Szerintem nem én hiányzom, csak egy dugás.
- Meglehet.
- Uruha! – csattantam fel.
- Jól van, bocsi, tudod, hogy milyen vagyok… És ti hogy álltok?
- Még ismerkedünk… remélem, hogy minden rendben lesz. És te hogy vagy? Hogy bírod a sulit?
- Ne is mond… - kezdett bele, majd elkezdte ecsetelni, hogy túl korán kell kelni, és hogy újra egyenruhát kellett húznia. Ahogy elképzeltem hozzá a kis hörcsögpofiját, amit mindig vág, ha fel van háborodva… az mindig vonzóvá tette, és olykor-olykor emiatt is rohantam le. Sose tudtam neki ellenállni.
- Hétvégén összefutunk valamikor?
- Az nagyon jó lenne – sóhajtott egyet, majd letettük a telefont, mert mennie kellett fürdeni és aludni. – Ki hallott már ilyet, hogy ilyen korán? Még csak kilenc óra - panaszolta, majd meghallottam a háttérből Kai hangját, hogy tegye le, mert aludni szeretne. Hát nem irigylem.
- Ma hova megyünk? – kérdezte másnap, én pedig megálltam vele egy óvoda előtt.
- Na neeeeeeeeeeeeeeeee!!!! Utálom a kisgyerekeket!
- Azt hittem, hogy szeretnél emberek közt lenni egy kicsit – játszottam az értetlent. – Most itt a lehetőség, és nem is kukázás!
- Na de…
- Mit, na de? Ahelyett, hogy örülnél, hogy figyelembe veszem a kéréseidet! – „sértődtem meg”.
- Örülök neki – morogta, majd bementünk. Annyi volt a feladatunk, hogy új játékokat kellett összeszerelnünk. Viszont mivel az összes játékokat lecserélték a csúszdától a mászókáig, még vissza kellett mennünk a hét többi napján is.
- Végeztünk itt, ugye? – nézett rám reménykedve.
- Igen – bólintottam. – Viszont egy másik helyen…
- Neeeeeeee! Nem akarok másik óvodát! Utálom!
- Jó – sóhajtottam. – Akkor keresek másik munkalehetőséget.
- Éljen! – sóhajtott fel, én pedig még aznap kerestem számunkra egy teljesen más állást. Bár szerintem ez is jó móka volt…
- Mi a fészkes fenét csinálunk itt a semmi közepén – nézett körbe új munkahelyünkön.
- Ez nem a semmi közepe, és segítünk a gazdának.
- Mi az, hogy segítünk?
- Ennyire gyengeelméjű vagy?
- Nem vagyok az! – ripakodott rám, én pedig megindultam a ház felé.
- Áh! Aoi-san! – jött ki az öreg Azuma-san. – Annyira örülök, hogy eljöttetek segíteni. Már nem bírom annyira egyedül.
- Semmiség! – legyintettem mosolyogva. – Viszont, ha lehet, akkor itt maradnánk egy pár napot, hogy ne kelljen olyan sokat kocsikáznunk!
- Persze, ez csak természetes.
- Hé! Nem arról volt szó, hogy a hétvégén találkozunk Kaiékkal? – szólt közbe Reita.
- De nem érnek rá… Valami tanulmányi útra mennek.
- Azzal a perverz disznó szöszivel? Ha csak egy haja szála is meggörbül Kainak…
- Ne izgulj! Nem fogja bántani, hiszen még gyerekek vagytok… ilyen fiatallal egyikünk se kezdene semmit.
- Te vén tata!
- Az apád! – legyintettem meg a kezem egy kicsit tarkóján, mire dühösen összeszűkítette szemeit. Azuma-san pedig nevetni kezdett.
- És meddig maradunk itt?
- Ameddig kell…
- Nem szeretnék itt maradni…
- Miért? Félsz egyedül?
- Csak nem szeretem a falusi életet.
- Na, legalább ezt tudom rólad – morogtam elfordulva, majd kimentem az állatokhoz.
Régen sokat jártam ide, egy-egy gyereket is idehoztam azért, mert megnyugtató ez a csend, ami itt körbevesz minket. Kitisztítja az elmét, és sokat lehet gondolkozni.
- Azuma-san azt mondta, hogy jöjjek ki utánad, te megmondod, hogy mi a feladatom. Remélem, nem trágyáznom kell!
- Jó, hogy mondod! Idáig ez eszembe se jutott! De látom, milyen lelkes vagy, így nem veszem ki a kezedből a munkát – fordultam felé mosolyogva.
- Te direkt szívatsz! Szarabbnál szarabb munkákat sózol rám!
- Dehogyis! Van ennél rosszabb is – tettem vállára kezemet, amit hamar lerázott magáról.
- Nem azt mondtad, hogy mi túl fiatalok vagyunk hozzátok? Ne fogdoss!
- Oh, bocsáss meg, hogy hozzád értem… Hime-chan!
- Adok én neked…! – morogta, majd mindketten munkához láttunk.
Bevallom, nagyon is élveztem, húzni az agyát, és már azt is tudtam, hogyha itt végzünk, ezen a helyen, akkor már hova viszem. Remélhetőleg, azt már tényleg szeretni fogja. Igaz, vajon ki fogja bírni odáig? – kérdeztem magamtól és már előre kezdtem élvezni ezt a pár napot, amit itt fogunk együtt tölteni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés