|
10. A régi-új lakó
Aoi
- Kik keresik Reitát? – fordulok az egyik szerelő felé.
- Nem tudom, de nem valami bizalomgerjesztő alakok.
- Gyere velem! – ragadom meg. – Ha valami történne, ne csak én legyek ott, mint szemtanú – mondom neki, mire bólint egyet. Mindketten látjuk azt, hogy elkezdik húzni az agyát, és az egész arra megy ki, hogy elkezdjen verekedni, amit a legnagyobb meglepődésemre nem tesz meg. Elkezdenek lökdösődni, egy-két pofon is elcsattan, és már a hasába is belerúgtak mikor közbelépünk.
- Mit csinálnak? Hagyják abba! – szakítjuk ki onnan Reitát.
- Aoi…
- Te jobb, ha csöndbe maradsz – szakítom félbe úgy, hogy rá se nézek.
- Na, nézd már! Jött anyuci és megvéd tőlünk, mert te még erre se vagy képes, hogy megvédd magad!
- Tűnjenek innen! – ordítottam rájuk.
- Jó, megyünk is… - lépnek le, én pedig azonnal odafordulok Reitához.
- Jól vagy?
- Persze – köhögi, én meg azt tervezgetem, hogy mihez is kezdjünk most.
- Gyere, elmegyünk!
- Nem kell! Itt akarok maradni!
- Nem! Látnia kell egy orvosnak!
- Nem vagyok cukorból, rendbe jövök.
- Ne akadékoskodj! Én tudom, hogy ilyen esetben mit kell tenni! – nézek rá ellentmondás nem tűrően, ő pedig beadja a derekát.
Beülünk a kocsimba, és elhajtunk egy kórházig.
- Minek kell ide jönnünk? – morogja, miközben a folyosón gyalogolunk, és egy olyan orvost keresek, aki foglalkozik ilyen esetekkel.
- Ez a szabály! Míg velem vagy, és balhéba kerülsz muszáj mindig, hogy egy orvos is lásson, hogy tudja igazolni, hogy milyen sérüléseket szereztél! – felelem, mire csodálkozva néz felém. – Tessék meg is jöttünk! – kopogok be egy szobába.
- Szabad! – hallom meg a jól ismert hangot.
- Áh, te vagy az Aoi-san? Új csibéd van?
- Szia Kyo, igen, új.
- Hm. A múltkori formásabb volt – méri végig Reit.
- Legalább nem akar velem kikezdeni – veti közbe.
- Nem is! Túl magas vagy hozzám!
- Szerintem inkább vizsgáld meg és hozd rendbe, és ne vitázzatok!
- Csak ismerkedünk, igaz csibe?
- NEM VAGYOK CSIBE!
- Én pedig nem vagyok süket! Ülj fel az ágyra! – mutat rá, mire Reita kelletlenül felül rá, majd rám néz.
- Bent maradsz?
- Mi az félsz velem maradni? Vagy úgy alapból a doktor bácsiktól?
- Csak az olyan perverzektől félek, mint maga!
- Hú de felvágták a nyelved! Na, inkább vetkőzz le derékig! – néz rá Kyo.
- Aj! Nem tudna finomabban vizsgálni? – szisszen fel Reita, mikor Kyo a gyomrát tapogatja. Enyhén véraláfutásos lett ott neki.
- Ennyire érzékeny? – húzza össze szemöldökét. – Az nem jó… azt hiszem, hogy teljes kivizsgálást kell csinálnunk, hogy nem e tört el egy pár bordád – néz felém, mire bólintok egyet.
- Dehogy kell! Csak egy-két maflást kaptam! Engem keményfából faragtak.
- Aha… azt látom… csinálunk egy röntgent, meg egy pár tesztet.
- Tesztet? Milyen tesztet?
- Nyugi túl fogod élni – lép egy elreteszelt szekrény felé kisebb barátom, és elővesz egy pár tűt, hogy vért vegyen.
- Mi-mit akar azokkal?
- Félsz a tűktől?
- Dehogy félek! Én nem félek semmitől! Aoi! Szólj rá, hogy ne használja azokat!
- Ebbe nem szólhatok bele, ő az orvos – kuncogom, ijedt arcát látva.
- De… de… nemár!!! – néz rám boci szemekkel, mire odaülök mellé, hogy megnyugtassam.
- Jól van, nem lesz semmi baj – karolom át, mire nyakamhoz fúrja fejét, Kyo meg karját fertőtleníti.
- Ennyit a bátorságról.
- Igenis bátor vagyok! – néz rá Kyora, majd miután meglátja a tűket, elájul.
- Hé! Reita! – kezdem el arcát finoman pofozgatni, de Kyo megállít benne.
- Hagyd! Így könnyebb lesz tőle vért venni, és majd akkor felébresszük, ha már kész vagyunk, csak segíts egy kicsit.
- Oké.
Hamar megvoltunk vele, csak vártam, hogy elálljon a vérzés. Mert miután végeztünk pár csepp kifolyt karjára. Utána lefektettem arra az ágyra, majd lágyan elkezdtem arcát simogatni. Néztem kecses hosszú nyakát, ami olyan fehér, mint a hó. Bezzeg az én bőröm… sötétebb, és öregebb is – sóhajtok fel, miközben tovább gyönyörködöm benne, és hívogató ajkaira esik pillantásom. Nem tudom, hogy miért, de kezemmel végigsimítok rajta, és egy puszit adok rá, majd visszagondolok a tegnap estére, amikor magához rántott és megcsókolt. Én pedig voltam olyan balga, hogy hagytam neki.
De miért? Hiszen nekem ott van Uruha… bár… a mi kapcsolatunk nem olyan átlagos kapcsolat – hátrálok tőle egy kicsit, mert meghallom az ajtó nyitódását, és már Rei is kezd magához térni.
Rei? Ajaj, ez rossz… már becézem ezt a kis ördögfiókát. Na, tessék, jobbnál jobb neveket találok ki neki…
- Na, felébredt már a csipkerózsika? Vagy szerinted csókoljam meg, hogy felébredjen? – kérdezi, miközben mellénk lép.
- Meg ne csókoljon! Aoi, ne hagyd neki! Perverz vénember!
- Vénember?! Nem is vagyok olyan öreg fiatalúr! Tudnék neked egy-két dolgot mutatni…
- Azt elhiszem szex mániás pedofil!
- Te kis…
- Reita! Kyo! Hagyjátok abba! Milyen tesztek vannak még hátra?
- Nem túl sok. Vedd fel ezeket! – nyújt át Reitának egy pár kórházi inget és nadrágot.
- Én ezeket fel nem veszem!
- Pedig jól állna – csúszik ki a számon, de nem mond rá semmit sem, csak vág egy grimaszt. Elmegy a paraván mögé, és átveszi, majd elmegyünk és megcsinálják még rajta a szükséges vizsgálatokat. Amire viszont nem számítottunk az az, hogy nagyon lassan kapjuk meg az eredményeket. Közbejött egy tömegbaleset, és minden orvost oda rendeltek. Így csak vártunk, és vártunk. Felhívtam Uruhát, hogy ne várjanak minket a parkban, mert nem tudunk elmenni.
- Történt valami? – kérdezte.
- Áh, dehogy! Majd valamikor találkozunk…
- Oké – rakta le, én pedig örültem, hogy ilyen hamar le tudtam rázni.
- Mikor mehetünk már?
- Majd ha kész lesz az eredmény! Nem is mondtad, hogy ennyire félsz a tűtől, akkor nem is lőtted magad.
- Ki mondta, hogy lőttem? Sose lőttem, ennyi tartásom még van.
- Akkor minek dílerkedtél?
- Mert jó poénnak tartottam – felelte, nekem meg kidülledtek a szemeim.
- A végén még kiderül, hogy egy ártatlan bárány vagy, és, hogy a kis barátod is az – néztem rá, mire lesütötte szemeit. – Most mi van? – fogtam meg kezét, hogy nézzen rám.
- Semmi.
- Nézd! Szeretnék segíteni, de így nem tudok, hogyha nem engedsz közel magadhoz! Ki az a Mao? – kérdeztem, mire elkomorult a tekintete, és sajnos pont akkor jött be Kyo, így nem tudott válaszolni.
- Bocs, hogy ennyit kellett várni! Nem látok semmi rendelleneset, de azért egy pár napos pihenőt javaslok, mert nagyon érzékeny most az a terület.
- Ezért kellett ennyit itt várnunk? A nagy semmiért? – háborodott fel Reita.
- Nyugi picinyem! Tessék! Itt vannak a papírok. Hitelesítettem, és alá is írtam őket. Remélem, nem keveredsz bajba, és nem lesz rájuk szükséged! – fordult felém, és adta kezembe.
- Köszi. Gyere Rei, menjünk! – álltam fel, és mentem ki az ajtón. Nem mondott semmit sem kivételesen, csak követett.
Még elmentünk bevásárolni, majd hazamentünk. Otthon a verandámon nem várt látogatóval találtam szemben magam. Törékeny kis testét összehúzta, amennyire tudta, mert elkezdett esni az eső, és elég hideg kezdett lenni. Sapkája a szemébe lógott, mint általában.
- Ruki! Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem, Reita pedig kíváncsian figyelte az új jövevényt.
- Én csak… nem tudtam hová is mehetnék. Remélem, nem baj, hogy…
- Gyere csak be! Még megvan a régi szobád – mosolyodtam rá, mire felcsillantak szemei.
- Tényleg?
- Persze, gyere be!
Vajon mi történhetett vele, hogy visszajött? Ki kell derítenem!
- Te ki vagy? – nézett Reitára.
- Ő Reita, még új nálam.
- Olyan ismerős vagy valahonnan, nem ismerjük egymást? – kérdezte tőle.
- Nem hiszem. Aoi! Nem eszünk? Éhes vagyok!
- Igaz is, én is! Gyere Aoi-chan! Csináljunk valami vacsorát ennek az éhenkórásznak! – ragadta meg csípőmet, és éreztem amint kezével lejjebb vándorol.
- Ruki!
- Bocsi! Akkor is jó segged van Aoi!
- Neked segg fétised van.
- Nemcsak az – kuncogott, mi meg otthagytuk Reitát az előszoba közepén.
- Szóval, miért is jöttél? – kérdeztem, mire elkomorult a tekintete, és csengőszót hallottunk meg. Mi már a konyhában voltunk, de meghallottuk a bejárati ajtó nyikorgását. Gondolom Reita beengedte a jövevényeket.
- Reita! Reita! Jól vagy? Úgy aggódtam – hallottam meg Kai hangját, majd kimentünk a nappaliba.
- Kai! Engedj el, ez fáj!
- Bocs – nézett rá bűnbánó szemekkel. – Mi történt veled? Miért ilyen az arcod? Már megint valami hülyeséget csináltál? Hát nem vigyáz kellőképpen rád a felügyelőd! – nézett rám szigorúan, amitől kicsit hátrahőköltem.
- Kai! Vigyázz a szádra! Nem tűröm, hogy Aoival így beszélj!
- Persze, mert a szerelmed, mi? – kérdezte flegmán, Uruhának, meg lendült a keze, és lekevert neki egyet. Mindenki némaságban figyelte az eseményeket. Uruha eltávolodott tőle, és lehajtotta a fejét, Kai pedig sírással küszködve Reita felé húzódott.
- Azt hiszem, megyek tálalni, mindenki eszik? – kérdezte Ruki, majd meg sem várva a választ eltűnt a konyha mélyére.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés