Reita

Nem gondoltam volna, hogy a végén kórházba kötünk ki, és, hogy így fog fájni… azok a kis szemetek… ha nem lettem volna ilyen helyzetbe, akkor tuti, hogy beszállok a buliba. De nem akartam Aoit szégyenbe hozni… meg sittre kerülni, jobb dolgom van nála, mintha bekerülnék a fiatalkorúakhoz, vagy egy simába… mert már nem sokára betöltöm a 21-et.

Sokat kellett várni, és utálok várni, de a tűket még jobban. Így sikerült jól beégetnem magam, mert elájultam… gyűlöletesek azok a tűk…

Hazafelé bementünk még vásárolni, hogy vacsorát tudjon csinálni. De egy kis töpszli váratlan vendég volt a küszöbön. És már akkor nem tetszett. Nagyon, nagyon nem tetszett. Főleg, hogy elkezdte fogdosni Aoi formás fenekét! Miért csinálta?! Ne fogdossa nekem! – mentem utánuk, mert az a kis törpe önkényesen meghívatta magát… és van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy ideig itt fog lakni. Na, meg, hogy ismerős vagyok neki? Lehet… nekem is ő… de baszottul nem érdekel, mert csak azt akarom, hogy tűzzön el innen! – ácsorgok a nappali közepén ők meg már nincsenek is ott. Meghallom a csengőt, így kimegyek ajtót nyitni. Azonnal Kai repül be rajta és tesz fel tömérdek kérdését, és mondanivalóját. Közben pedig jóóóó szorosan magához ölel, ami nem éppen tölt el kellemes érzésekkel. Én is örülök neki, de annak még jobban örülnék, ha nem nyomná ki belőlem a szuszt, mert most nagyon is fáj a dolog.

- Kai! Engedj el, ez fáj! – nyögöm végre ki.

- Bocs – néz rám bűnbánó szemekkel. – Mi történt veled? Miért ilyen az arcod? Már megint valami hülyeséget csináltál? Hát nem vigyáz kellőképpen rád a felügyelőd! – nézett Aoira szigorúan, amitől kicsit hátrahőkölt.

- Kai! Vigyázz a szádra! Nem tűröm, hogy Aoival így beszélj! – szól közbe szigorúan Uruha.

- Persze, mert a szerelmed, mi? – kérdezte flegmán, Uruhának, meg lendült a keze, és lekevert neki egyet. Mindenki némaságban figyelte az eseményeket. Uruha eltávolodott tőle, és lehajtotta a fejét, Kai pedig sírással küszködve felém húzódott.

- Azt hiszem, megyek tálalni, mindenki eszik? – kérdezte a törpe, majd meg sem várva a választ eltűnt a konyha mélyére. De ez baszottul nem érdekelt, egyre nagyobb dühöt éreztem Uruha iránt, és ökölbe szorult az a kezem, amivel nem Kait húztam magamhoz.

- Ha most jól lennék, tuti, hogy kitépném a beled - sziszegem. – Csak kerülj még egyszer a szemem elé! – húzom magammal Kait a szobámba, ő meg már nem bírja tovább könnyeit tartani, és zokogásban tör ki, amint bemegyünk oda. Leültetem az ágyra, és letérdelek elé nagy nehezen.

- Jól van! Sírd csak ki magad… - kezdem el lábain nyugtatott kezeit simogatni, mire még jobban elkezd sírni, és a nyakamba borul. A nagy lendületétől hátra estem, ami nagyon is fájt, de inkább nem adtam neki hangot, hanem hagytam, hogy zokogjon, miközben simogatni kezdem a hátát ő meg belefúrja a fejét a vállamba. Nagyon mérges vagyok arra az alakra. Nem gondoltam volna, hogy így fog ujjat húzni vele. Arra gondoltam, hogy bepróbálkozik nála, hogy megfektesse, de eszembe nem jutott, hogy arra gondoljak, hogy meg fogja pofozni… és azzal, hogy megtette, bebizonyosodott, hogy ezek ketten tényleg szeretik egymást… - sóhajtom el magam. – De mit is vártam? Komolyan? Ő meg én? Ch… nem is hasonlítok Uruhára… - húzom közelebb zokogó barátomat, és kezdem el ringatni. Tudom, hogy ettől megnyugszik.

Egy jó fél óra múlva már nem sír, csak szipog. Adok neki egy zsebkendőt, ő meg azonnal kifújja az orrát.

- Mi volt ez? Máskor is megtette már? – kérdezem tőle, miközben a maradék könnyet is letörlöm arcáról. Nemlegesen megrázza a fejét. – Komolyan? Nem kell védeni! Úgy is kitekerem még ezért a nyakát… csak ne fájjon ennyire a gyomrom… - húzom el a számat, mert az azóta sokkal jobban fáj, hogy így „megerőltetem” magam.

- Basszus… - szipog egyet, és feláll rólam, és felsegít. – A hülyeségem miatt el is felejtettem, hogy miért is jöttem ide – kezd el megint végigmérni, és fektet le az ágyra, és terít rám egy takarót.

- Nem kell takaró! Nem vagyok beteg, csak fáj a hasam! Ennyi!

- Persze! Mutasd! – hajtja fel a takarót, majd kezdi el birizgálni a felsőmet, mire elkezdek vele ellenkezni, hogy egy kicsit felvidítsam. A végére már az sül ki, hogy fölöttem térdel, és nevetve próbál megszabadítani a felsőmtől. Épp benyúl felsőm alá, mikor kinyílik az ajtó, és a pöttöm gyerek jön be, illetve áll meg az ajtóban kerek szemekkel, majd egy pár pillanatig néma csend. Nem csak nála, hanem nálunk is, meg mi megdermedve vagyunk.

- Öhm… csak szólni akartam, hogy gyertek enni… De, de tényleg nem akartam semmit sem megzavarni! – megy ki gyorsan, és csapja be maga után az ajtót azzal a hévvel, mi meg kerek szemekkel meredünk az ajtóra, majd egymásra Kaijal. Utána meg elnevetjük magunkat a törpe arckifejezésén.

- Hát… ez se fog többet kopogás nélkül bejönni… - mosolygom Kai meg felhúzza hasamról a pólót, és megnézi.

- Nem túl vészes… - simít rajta végig, majd sóhajtva kiszáll az ölemből.

- Nem akarsz kint enni, mi? – kérdezem, mire nemlegesen megingatja a fejét.

- Ezen még talán tudok segíteni… - állok fel, és húzom le felsőmet. – Maradj itt! Bent eszünk.

- De Aoi mit fog szólni?

- Nem érdekel, hogy mit fog szólni. Örüljön, hogy nem csapom le a kis haverját! – megyek ki a szobából és veszem az irányt a konyhába. Ahol már a három jómadár az asztalnál van. Elveszem a két tányért szó nélkül és odamegyek szedni kaját, és tálcára rakom.

- Miért nem itt esztek? – jön oda Aoi.

- Ne akard, hogy idő előtt haljon meg a pasid – nézek végig gyilkos szemekkel az említetten, és beviszem a tálcát.

- Mennyire volt mérges? – jön azonnal a kérdés.

- Hol érdekel az engem, hogy mennyire volt mérges! Nem akarlak vele összeengedni! – teszem le a kisasztalra a tálcát, Kai meg odajön.

- Nem lesz baj… - hajtja le a fejét.

- Na persze… valahogy nem tudom most elhinni! Ne rajtad élje ki az ilyen hajlamait, sőt! Semmilyen hajlamait ne rajtad éljen ki! Utálom azt a pasas! Tudtam én az első perctől kezdve fogva, hogy vaj van a füle mögött! Csak azt nem értem, hogy hogy lehet így nevelő! – dohogom, Kai meg lesüti a szemeit.

- Ebben a gyűlöletben benne van az is, hogy féltékeny vagy rá… nem? – kérdezi halkan.

- Mi? Féltékeny? Nem! – húzom fel az orromat. – Én arra tuskóra nem vagyok az!

- Rei… valld csak be, hogy nem közömbös neked Aoi… látom, ahogy ránézel… - néz a szemembe, mire elnézek egy pillanatra. – Nekem sem az Uruha… - hallom meg halk hangját, mire rákapom a fejem.

- Mi? Az a vadállat?! – akadok ki.

- Nem olyan, mint amilyennek látod… kedves, és érzéki, és gyengéd, és olyan kis szeles néha… és azok a csillogó szemei, és azok a puha ajkai… - sóhajt fel.

- Puha ajkai? Csak nem…?

- Megcsókoltam… én kezdeményeztem… de most már tudom, hogy miért nem lépett… Aoi miatt… - hajtja le a fejét, és tolja el a tányért. Az, hogy ezt mondta nekem is fájt, és látom rajta, hogy neki még jobban. Nem éltem bele magam, mert számítottam erre… főleg a fürdőszobai szex jelenet után… még szerencse, hogy azzal nem fájdítottam Kai szívét…

- Erre nem tudok mit mondani… sajnálom. Az ember sokszor olyanba szeret bele, akibe nem kellene… és olyanhoz ragaszkodik… nagyon ritka a happy end.

- Tudom… - gurul le egy könnycsepp az arcán, és kezd el megint sírni. Közelebb megyek hozzá, és magamhoz húzom. – Anyut akarom… - kezd el zokogni még jobban. Felveszem az ölembe könnyű testét és befektetem az ágyba, és mellé fekszem. Simogatni kezdem ő meg közelebb kúszik hozzám, és hozzám bújik. Most úgy viselkedik, mint régen, mikor vihar volt, és náluk voltam. Mindig is nagyon félt a viharoktól… olyankor képes lett volna bebújni az egérlyukba, ha megtehette volna… Olyankor mindig odamentem hozzá és én vigasztaltam. Amikor pedig vége volt a viharnak, akkor meg anyukája jött mindig egy bögre meleg kakaóval, és mosolyogva adta oda neki, nekem meg a hideget. Sosem szerettem a meleg tejet, vagy kakaót – húzom magamhoz, és ölelem át.

- Hozzak be neked kakaót?- szólalok meg, mire egy kicsit elhátrál tőlem, és boci szemekkel elkezd bólogatni. – Rendben, akkor fél perc és itt vagyok – állok fel, és veszem fel a tálcát, mert abból, ma már biztos, hogy egyikőnk sem fog enni… - megyek ki a szobából a konyhába. A többiek nagyban esznek, és Uruha beszél, de amikor meglát, elhallgat. Elmegyek mellettük és leteszem a teli tányérokat, amihez hozzá sem értünk, majd benyúlok a hűtőbe és kiveszem a tejet, és megcsinálom a kakaót, majd megmelegítem. Amíg a kakaót melegítem, elgondolkozom egy pillanatra, hogy olyan finom kakaót sem ittam azóta, amilyet Kai mamája csinált. Azt a kakaót mindig is szerettem… pedig nem vagyok egy édesszájú. A mikró csilingelése hoz vissza a jelenbe. Kiveszem a poharat, majd visszamegyek Kaihoz.

- Tessék… - ülök le az ágyra, és segítem fel. Elveszi, majd összekucorodva elkezdi szürcsölgetni, mint amikor kicsi volt. Legalább lesz valami a hasában, ha ma már nem fog enni… mert, ahogy ismerem nem…

- Honnan jutott az eszedbe a kakaó? Hisz olyan rég volt már…

- Ahogy hozzám bújtál. A viharok jutottak az eszembe, és úgy a mamád… meg az isteni kakaója… - erre megint sírásra gördült a szája, én meg elhúztam az enyémet, mert nagy butaságot mondtam, hogy így felhoztam a témát. – Sajnálom… - húzom egy kicsit magamhoz, és ölelem át egyik kezemmel.

- S-semmi baj… - szipogja. – Csak olyan rossz…

- Tudom… - puszilom meg homlokát egy idő múlva, mire kinyílik az ajtó, és Uruha lép be rajta. De ahogy meglát minket rosszallóan mér végig.

- Megyünk, gyere!

- Nem kutya! Te meg tanulj meg kopogni, és majd utána esetleg menni fogtok! – mondom flegmán. – És még nem engem el! Abban sem vagyok biztos, hogy veled egy légtérbe engem e!

- Ne, Rei… hagyd… - hallom meg halk hangját, és kérdőn nézek rá. – Úgy is későre jár… holnap suli van… - adja nekem oda az üres poharat. – Köszönöm a kakaót. Finom volt… majdnem olyan finom… - húz fel egy sírós mosolyt, majd feláll mellőlem, mire megfogom a kezét, ő meg visszanéz, és lehunyja szemeit, ezzel jelezve, hogy tudja mit akartam mondani neki. Én is felállok és kikísérem őket. Még jól magamhoz ölelem Kait mielőtt kilép, és a fülébe súgom:

- Vigyázz magadra, nem tudom, mi lenne velem nélküled… - érzem, hogy elkezd szipogni, majd nyom egy puszit az arcomra, amin mindenki meglepődik, majd távoznak.

- Elmentem fürdeni – hagyom ott az új jövevényünket és Aoit, és megyek el fürdeni. Egész végig az jár a fejemben, amiről beszélgettünk. Hogy Kai most mennyire ki van borulva. Akkor… régen… akkor is ilyen volt, és sírósabb… és, ha jól sejtem, akkor ez annak a hülyének a hibája… Kai nem szeret csalódni, és érzékenyen is fogadja… most pedig benne csalódott… - zárom el a csapot, és megyek ki. Mikor belépek a szobámba meglepődöm, mert Aoi ott ül.

- Te meg? – megyek közelebb, de előtte becsukom magam mögött az ajtót.

- Beszélni akarok veled!

- És miről? – kérdezem kicsit ironikusan.

- Tudod te jól… Uruháról, meg arról, amit a kórházban abbahagytunk.

- Akkor felesleges itt lenned, és tépned a szádat, mert nem érdekel egyik téma sem.

- Nem érdekel, hogy érdekel e! Beszélni fogunk róla és kész! – áll fel és néz a szemembe. Legszívesebben lekapnám, de nem teszem meg, nem tehetem meg, így ellépek tőle.

- Akkor mond el, amit mondani akarsz, utána meg menj ki, mert aludni akarok, fáradt vagyok.

- A beszélgetés kétemberes feladat! – csattan fel.

- A szex is, de mégis lehet maszturbálni! – felelem semleges hanton, mire kerek szemekkel mered rám. – Na? Mi van? Nem mondod?

-… csak azt akartam mondani, hogy jó lenne, ha Uruhába nem kötnél bele…

- Megnyugodhatsz! Nem fogok a pasidba kötni! – mondom gúnyosan. – Most pedig menj ki! – mutatok az ajtó felé, ő meg egy szó nélkül elindul felé. Hallom, ahogy kinyitja az ajtót: - De ha még egyszer hozzáér Kaihoz, esküszöm, hogy nem fogom vissza magam, és leszarom, hogy ki ő, és mi ő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.