Kai

Igazából nem számítottam arra, hogy el fognak minket kapni, és Tora-kun, ilyesmire képes lenne. De gondolom nem tetszett neki a dolog, hogy ott akartam hagyni.

Pedig mennyire utáltam csak azért lefeküdni vele, mert kielégülést akart…

Amikor bevittek minket, inkább nem mondtam, hogy nekem semmi közöm ehhez az egész terítős dologhoz. Nem akartam Reitát egyedül hagyni. Ismerem, és tudom, hogy egyedül nem tudná végig csinálni, és szarna az egészbe. Így inkább hagytam, hogy engem is átnevelőre küldjenek.

Láttam Reitán, hogy mennyire nem szimpatikus neki az, akire engem rábíztak, és ezt szóvá is tette. Bár nem tudom, hogy miért kell mindig, mindenkiről elő véleményt alkotnia. Először ismerné meg… jó. Sokszor van igaza… az esetek többségében igaz van, az emberekkel kapcsolatban… de aki ilyen helyen dolgozik, és segít másoknak, hogy jobb életet kezdhessen, az nem lehet rossz ember.

A koleszban megint úgy éreztem magam, mint aki újra él. Nem egy koszos helyen, és nem úgy, hogy mások miatt. Csakis magam miatt vagyok itt… bár azt sajnálom, hogy Uruha-sannak, miattam kellett ide bejönnie… amit a tudtomra is adott rendesen, hogy nem akarta, de mindegy… nem vette el ez a lelkesedésemet, mert meg akarom csinálni a sulit, és most sem vagyok ezzel másként.

A kiránduláson, amire el akartam menni, annak ellenére, hogy Reijel találkozhattam volna, elmentünk. Rossz érzésem volt, hogy emiatt nem találkozom vele, de a tanár azt mondta, hogy aki nem lesz ott, az nem fogja jól megcsinálni a dolgozatot, mert ez sokat számít.

Ennek ellenére nem tudtam eldönteni, hogy mi számít soknak… mert egy csomó diák vagy nem jelent meg, vagy pedig egyáltalán nem figyelt. Már a végén azon gondolkoztam, hogy ezt csak azért mondhatta, hogy valaki menjen el a kirándulására…

Bár én élveztem. Szeretem a múzeumokat, a régi helyeket. Szeretem a történelmet, és a mostani kirándulás alkalmával ez volt a téma. De ahogy láttam Uruha-san nem így volt a történelemmel, mert vagy mást nézett, vagy elaludt a kiselőadásokon. Amikor persze nekem égett a fejem, mert itt kettesével voltunk, és ő volt az én párom – nem meglepő módon.

Mivel az egész hétvégét elvette ez a kirándulás, ott is aludtunk. A koleszban is csak ketten vagyunk, ami annyiból jó, hogy tudunk úgy beszélgetni, hogy ne kelljen rejtjelezni… de ami nem tetszett, az az, hogy folyamatosan azt hiszi sokkal okosabb nálam. Mindig okoskodik és kis taknyos kölyökként kezel engem. És ezt nagyon rühellem. Úgyhogy adom alá a lovat, és visszafeleselek neki. Ami persze mindig idegesíti… és van olyan gonosz, hogy mindig mindent megtilt nekem!

- Ez így nem ééééér! – kezdek el hisztizni, már a szobánkban este. – Sosem csinálhatok semmit! Ez így igazságtalanság! – dobom le magam az ágyra, összekulcsolt karokkal.

- Ha nem keveredtél volna rossz társaságba, akkor nem lennék itt! Úgyhogy maradj csak csöndbe, és örülj, hogy eljöttünk erre a kirándulásra! – emeli fel mutatóujját, mire grimaszolok egyet. Ilyen téren nem állok le vele veszekedni, mert nem akarom magára hagyni Reit, és Uruha-san sem értené meg, hogy miért állok így ki érte… főleg, hogy nem is jönnek ki jól. Sőt ez enyhe kifejezés volt…

- Óh… akkor köszönöm a kedvességét, Mr. Nagyokos – megyek oda a cuccomhoz, és vonulok be a fürdőbe zuhanyozni.

Igazából nincs, illetve nem lenne vele semmi gondom, csak okoskodik… és ez nem tetszik. Egy kicsit lenne kedvesebb és akkor már én se szólnék be neki, és nem lenne ekkora szám sem… - gondolkozom el, miközben tusolok.

Szép szemei vannak… de még mennyire szépek… - sóhajtok fel, és rázom meg a fejemet. – Nem gondolkozhatok ilyenen. Ő csak segít nekem… nem szabad túl közel engednem magamhoz. Meg amúgy is? Mit akarna tőlem? Semmit, maximum egy éjszakát… - húzom el a számat, és szappanozom be magam, majd mosakszom meg normálisan. Megtörülközöm és felveszem a pizsamámat, majd kimegyek, ő pedig azonnal feláll.

- Na, végre! Azt hittem, hogy már ki sem jössz! Mit csináltál ennyi ideig? – néz rám rosszallóan, és mintha perverz gondolatai lettek volna.

- Fürödtem… mondjuk – dobom le a cuccom az ágyra. – Nem vagyok olyan perverz, mint te, hogy magamhoz nyúljak – teszem csípőre a kezem, az ő szeme meg először elkerekedik, utána, meg mint a paprika olyan lesz.

- Te… kis taknyos! – mondja mérgesen. – És még én vagyok a perverz mi?!

- Én csak az igazat mondtam… - fordulok meg. – Meg nem vagyok süket sem… a minap elég hangosra sikerült a vége… - mondom nyugodt hangon, miközben vigyorgok, és elképzelem vörös arcát, és édes hörcsögpofiját.

- Te kis… - morogja. – Semmi közöd, hogy mit csinálok, és mit nem!

- Ez igaz… de sokkal egészségesebb, ha beszereznél valakit magadnak. Lehet, hogy megnevelne… - csúszik ki. – Bár lehet, hogy téged nem tudna senki… - gondolkozom el hangosan.

- WÁÁÁÁÁÁ! Én esküszöm megfolytalak, ha nem hagyod abba! Nekem semmilyen viselkedési gondom nincsen! És én vagyok az, akinek téged kell nevelni! Ne beszélj így velem! – mondja felháborodottan.

- Az lehet, hogy te vagy az, aki engem nevelne, de néha úgy érzem még rád is rád férne… sokat okoskodsz… tudtál róla? – fordulok meg, ő meg mögöttem van, így ezen meglepődöm.

- Nem szoktam okoskodni! És engem már nem kell nevelni! Tudom, hogy kinek hol a helye! Neked is meg kellene tanulnod! – mondja komolyan, és idegesen, miközben a szemembe néz. Látom a szemében, hogy ezen megsértődött… de, ha egyszer igazam van?! Az igazság meg sokszor fáj…

- Ilyen téren nem szorulok segítségre – mondom neki és fordulok el tőle. – Meg amúgy sem… - motyogom orrom alatt. Mert tényleg nem. Nem csináltam semmit, csak Reijel voltam, mert olyan, mintha a tesóm lenne, és félek őt egyedül hagyni. Mert nem akarom, hogy valami bolondságot csináljon… mármint annál is rosszabbat, mint amilyen helyen volt. Végülis örülök annak, hogy Tora-kun „elárult” minket, mert így Reinek is van esélye arra, hogy egy kicsit rendbe hozza az életét. Amit nagyon szeretnék. Szeretném, ha nem szenvedne… eleget szenvedett már, és elég rossz élményben volt már része… mondjuk ezekkel együtt, már megértem, hogy miért választotta ezt az életet. De mint barátja, nem fogadom el… mert szeretem. Mint testvére… mellette állok.

- Mi az, hogy amúgy sem? Azt hittem meg akarsz javulni! – fogja meg karomat, és ránt fel magához. Mivel én is fel akartam egyenesedni, így az én lendületem, meg az ő lendülete elég volt ahhoz, hogy a másik ágyon kössünk ki. Így én rajta kötöttem ki. Csak pislogtam rá, ő meg rám, ahogy feküdtünk ott… mármint én rajta… Mikor feleszméltem feltoltam magam, és felültem. De rájöttem, hogy ez még hülyébb helyzetbe kevert, mint eddig. Mert így az ölében ülten… az ő keze meg a derekamon volt. Elnéztem a másik irányba, és lekászálódtam róla… ő meg felült. Visszafordultam a táskámhoz, és elkezdtem benne pakolászni. – Nem válaszoltál a kérdésemre…

- Nem fürödni akartál már menni? – vettem elő mp-met, és tettem le a földre a táskámat.

- De, de ezt beszéljük meg! Mert, ha te nem akarod, hogy segítsek, akkor nem fogok tudni segíteni!

- Új életet akarok kezdeni, azt akartam már azelőtt, hogy akkor elkaptak. Ennél több motivációm nincsen. Ha ez neked nem elég, akkor sajnálom – vetem meg az ágyat, és mászok be, majd dugom be a fülembe a fülest, és fordulok az oldalamra, miközben elindítom. Lejjebb halkítom, hogy halljam, mikor megy ki fürdeni, és amint ez megtörténik sóhajtok egy nagyot, és lehunyom szemeimet.

Milyen puha bőre van… - jut eszembe, ahogy keze a derekamon volt, és én elvettem onnan, mikor felkeltem. – És azok a csillogó szemei… awh… - harapok alsó ajkamba. – Nem szerethetek bele… még a végén koppannék egy nagyot. Tudom, hogy koppannék, mert ő egy ilyen „taknyos kölyökkel” sosem létesítene kapcsolatot… - sóhajtom el magam. – Jobb lesz, ha racionálisan nézem a dolgokat, és úgy fogok ránézni, mint egy mentorra, és kész…

Reggel megint keltünk, és csatlakoztunk az ebédlőben a többiekhez. Megreggeliztünk, és újra megindultunk, hogy körbejárjuk a kihagyott helyeket a kis listánkról. Még az a szerencse, hogy nem csoportosan mentünk, hanem mindenki arra amerre lát. Csak reggel, meg este volt eligazítás.

Délután négykor volt találkozó, addig meg még elráncigáltam Uruha-sant két múzeumba, és egy előadásra a globális felmelegedésről. Tudom, hogy ez nem történelemhez kapcsolódik, de ez jobban érdekelt, mint a másik, ahova elméletileg be lehetett menni.

- Istenem… adta az ég, hogy ennek vége… - nyújtózott egyet, amikor kijöttünk az előadócsarnokból.

- Nem tudom, hogy hogy nem lehet ezt élvezni. Nagyon is sok dolgot mondtak, ami nagyon érdekes volt, és sok mindent lehetett belőle tanulni – kezdtem el nézegetni a prospektusokat, és a lapokat, amiket ott kaptunk.

- Nem tudom, hogy hogy lehet a tanulást élvezni… sosem szerettem.

- Akkor ebben hasonlítasz Reitára… - tettem logikai sorrendbe a lapokat, hogy tudjam, hogy mi miután jött az előadásba, ha esetleg valamiről kiselőadást kell írni. – Ő is utálta annak ellenére, hogy ha egyszer elolvasta már a fejében volt… - fűzöm össze az iratokat.

- Mi? Jó tanuló volt?

- Osztályelső… - nézek rá.

- De akkor miért kötött ott ki? – kérdezi hitetlenkedve.

- Sok minden van, ami oda juttatta, ahova… - sóhajtok és jutnak eszembe a régi szép emlékek, amikor még otthon voltam, és Reijel mindig nálunk lógtunk… de utána ezzel a lendülettel elszomorodom. – De menjünk vissza, mert itt hagynak még a végén… - indulok meg és egy szót sem szólok, amíg vissza nem érünk. De nem csak én gondolkozom, hanem ő is. Már a buszon ültünk, amikor megszólított:

- Beszélgetünk? – kérdezte, mire körbenéztem, és bólintottam egyet, mert nem ült mellettünk közvetlen közel senki.

- Miről?

- Hát arról, amiről elkezdtünk…

- Hogy Rei miért kötött ki a drogoknál?

- Is, meg te is… mert nem vagy olyan, akiről ezt el tudnám képzelni… - mondja, mire elhúzom a számat.

- Mondtam sok olyan történik az élet során, amiért jobb ezt a környezetet választani. Vagy éppenséggel, nincs is választás erre a környezetre.

- Hogy érted? Miért nincs? Mindig van az embernek választása! – erre sóhajtok egyet, és eszembe jutnak a szüleim… és elszomorodom, érzem, hogy könnyesedik a szemem, így inkább kinézek az ablakon, és próbálom összeszedni magam. – Elnézést. Nem akartalak megbántani…

- Nem tetted. Csak a régi emlékek… - erőltetek magara egy mosolyt, majd inkább hanyagoltatom a beszélgetést.

Kedden a tanár az első óráján be is jelenti, hogy valamiből kiselőadást kell csinálni, amit láttunk, és hogy nincs kivétel. Uruha-san fején el is nevetem magam, ezért a tanár felszólít, hogy én leszek az első, és Uruha-san meg a második, én még mindig kuncogok, ő meg durcás képpel néz rám.

- Köszi szépen! Azt sem tudom, hogy mi a feladat! – dohogja, mikor már bent vagyunk a szobánkban.

- Pedig Asao-san elmondta kétszer is, és amennyi helyen voltunk, hogy simán írsz még te is egy kiváló előadást!

- Mi az, hogy még én is?! – teszi csípőre a kezét, durcásan.

- Hát nem úgy értettem… csak… hogy…

- Jól van! Inkább maradj csendben! – mondja, mire megfogadom a tanácsát, és nekiállok összeállítani a kiselőadásom, mert én a globális felmelegedésről fogok beszélni. Az összeállítással már aznap kész vagyok. És ennek nagyon örülök, mert nem lesz így vele dolgom csak csütörtökön átolvasni a pénteki előadásra.

Pénteken elő is adom a kiselőadást, és annyi lett, hogy az egész órát átbeszéltem, Uruha-sanon meg láttam a nagy megkönnyebbülést.

- Mi ez a nagy megkönnyebbülés? – nézek rá, már a szobánkban.

- Semmi… - néz el.

- Nehogy azt mondd, hogy nincs még kész?! – teszem csípőre a kezem, ő meg előttem fekszik az ágyán.

- És, ha nincs kész?! Utálom az ilyen hülyeségeket! – mondja durcásan. – Amúgy sem nekem kell itt jól végezni! Én már egyszer kijártam a sulit!

- Akkor sem vagy hülye! – mondom és megyek oda az asztalomhoz, majd vissza hozzá, a papírjaimmal, amiket leteszek elé. – Tessék! Használd ezeket, és hozz össze valami jót!

- Nem vagy az anyám!

- Az azért durva lenne! – hagyom ott, és megyek én is tanulni.

Pár óra múlva nem bírom tovább a szenvedését, így odamegyek hozzá…

- Na! Mássz arrébb… - lökdösöm odébb, és fekszem le mellé, és kezdek neki segíteni. Már órák teltek el, amikor végre kitalálta, hogy mit is akar, és hogy hogyan. Majd éjszakáztunk egy jót, hogy meglegyen az előadása. Ezt azért csináltuk, mert most volt némi lelkesedése, és tudom, hogy nem lehetett volna rávenni még egyszer, hogy nekiálljon. Most még voltak is okos ötletei is…

- Véééégre!!! – kezd el örvendezni, amin elmosolyodom. Főleg, hogy elkezdett az ágyon ugrálni, így én is elkezdtem rajta pattogni, és elnevettem magam, hogy azért ő is tud gyerekes lenni… - Köszi, köszi, köszi! – dobta le és ölelt meg, amin meglepődtem. De ő is, amikor rájött, hogy mit csinált, megdermedt, mert én feküdtem, ő meg fölöttem volt. Egy kisebb pír jelent meg arcán, és el akart hajolni, mikor arcához nyúltam és megcsókoltam. Nem tudom, hogy honnan jött, hogy miért tettem, de megtettem. És nagyon is jól esett… azok a puha ajkai hozzásimultak enyémekhez, de még mielőtt ez megtörtént volna végignyaltam rajtuk, és úgy kértem bebocsájtást… amit meg is adott.

- Bocsánat… - keltem ki alóla, és kezdtem el összeszedni a jegyzeteimet, majd visszatettem az íróasztalomra. – Elmegyek fürdeni – nyúltam a cuccaimért, és mentem a zuhanyzó felé.

- Rendben… - hallottam meg még mindig ledöbbent hangját.

Erről az „incidensünkről” nem beszéltünk az után… és ennek örülök, bár nagyon sok félreérthető dolog történt… értem ezt arra, hogy pl. a könyvtárban mögöttem állt, amikor lehajoltam… meg tesi órán ráestem, és nem csak az én kezem került „rossz” helyre… meg ilyen „apró” dolgok történtek.

Nagyon örültem annak, hogy Uruha-san szervezett egy találkát Aoi-sannal. Mert már nagyon hiányzott Reita. Sosem voltam távol tőle ennyit… és ez megviselt egy kicsit. Hisz… sosem váltunk el egymástól… és nagyon, nagyon rossz volt most! Az a pár telefonálás nem az igazi…

Láttam Rein, hogy neki is nagyon hiányoztam, és szinte be nem állt a szája, amikor már kettesben maradtunk. De azt is láttam rajta, hogy valamit érez Aoi-san iránt. Még, ha magának nem is akarta bevallani. Nagyon is felkeltette az érdeklődését… Na meg, hogy le démonozta… becenevet adott neki! Nem szokott senkinek sem beceneveket adni… mindegy az ő dolga. De remélem nem fog hülyeséget csinálni, és nem közeledik felé, mert nem akarom, hogy megbántódjon, és, hogy kihasználják.

Amikor a fán ültünk, és megláttam Ururha-sant, mintha a szívembe szúrtak volna, az a kedvesség, amit Aoi-san felé mutatott, egyáltalán nem barátinak tűnt. Biztos voltam benne, hogy több van köztük, mint barátság.

Ennyit a csókomról… több biztos, hogy nem lesz… azóta sem volt… pedig megadtam neki a kezdő lépést… és már tudom, hogy miért nem használta ki az alkalmat…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.