Aoi

Ahogy beléptem a fürdőszobába nagyon rosszul lettem. Begörcsölt a hasam, és állandó hányingerrel küszködtem, aminek látható jelét is adtam. Reita megtalált, és bevitt a kórházba Kyohoz, amiért hálás voltam neki. Bár nem is tudtam róla, hogy tud vezetni. Azt hiszem, fog még ő meglepetéseket okozni. Délutánig bent voltunk, majd hazafelé vettük az irányt, mikor is rendőrök várakoztak ránk a lakás előtt, és letartoztatták Reit.

- Miről van szó egyáltalán? – kérdeztem az egyik egyenruhás őrt.

- Sajnálom, nem adhatok felvilágosítást. Nekünk csak az a feladatunk, hogy letartoztassuk őt.

- Rendben, köszönöm. Ne aggódj, kihozlak onnan – léptem oda Reitához. – És ne mondj nekik semmit se, míg oda nem érek!

- Oké – hajtotta le fejét, majd beült a rendőrautóba.

Beültem saját kocsimba, és követtem őket, bár nem éreztem magam valami jól. Többször is hányinger kerülgetett, de azért sikeresen megérkeztünk egy tíz perc múlva. Közben pedig felhívtam Uruháékat, hogy mi történt. Ahogy kiszálltam egyből Rei mellett teremtem, és vele együtt bementünk egy szobába.

- Ön kicsoda? – kérdezte tőlem egy magas komoly arcú férfi.

- A felügyelője vagyok. Én felelek érte, hogy semmi meggondolatlanságot ne csináljon.

- Ezzel azt hiszem, hogy elkésett!

- Miért? Mivel vádolják egyáltalán?

- Nagy értékű lopással.

- Az lehetetlen!

- Ugyan miért?

- Mert végig velem volt.

- Valóban? Ezt nem akarom elhinni, mert bizonyítékunk van rá, hogy ő volt – rakott le elém egy borítékot. Kivettem a képeket, és elkezdtem nézegetni.

- Ez nem ő!

- Talán vak maga, hogy itt okoskodik velem? Hát nem látja a hasonlóságot?

- Mondom, hogy velem volt tegnap egész végig!

- Tud erre tanukat is felhozni?

- Hogyne tudnék! – válaszoltam, de még mindig kétkedve nézett rám.

- Nagyon biztos a dolgában, pedig én csak akkor hinnék egy ilyennek – nézett Reitára -, ha csak nincs egy ikertestvére. Más lehetőség nem állhat fenn.

- Nem is ismeri őt! Miért írja le? Csak azért, mert valaki magára húzott egy orrkendőt, mint ami neki van.

- Van egy ikertestvérem – halljuk meg halkan.

- Tessék? – kérdezem elképedve.

- A múltkor felkeresett.

- Hogy hívják? – csap le rá egyből a tiszt.

- Suzuki Mao – válaszolja, majd még elmondja a címet is.

- Addig is bent kell, hogy maradjon, míg mindent leellenőrzünk.

- Jogtalanul nem tarthatja bent!

- Ezek a képek magának semmik? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Mondom, hogy nem ő volt, mert végig velem volt!

- Mégis hol voltak?

- Tegnap vásárolgattunk, majd elmentünk bulizni egyet. De aztán nem éreztem jól magam, így hazajöttünk. Ma pedig bevitt a kórházba.

- Melyik orvoshoz vitted? – kérdezte Reitától.

- Ahhoz a perverzhez, hogy hívják? Kyo asszem… - feleli, mire a felügyeli mosolyogni kezd.

- Ha valóban hozzá vitted, akkor azt hiszem, nem tudok belekötni. És akkor értek haza, mikor már mi ott vártuk önöket?

- Igen.

- Rendben… elmehetnek, de ne menjenek el a városból. Utána nézünk az esetnek.

- Hát nézzenek is! Mit képzelnek, hogy csak azért a nyakunkba lehet akasztani egy ilyet, mert csinált egy-két csintalanságot?

- Magának a dílerkedés csíntalanság?

- Nem, de akkor is! Már jó úton haladunk a fejlődés felé! Végezzék jobban a munkájukat! Gondolom, van videofelvétel is, nézzék meg, hogy milyen magas az illető és hasonlítsák össze Reitával! Ne csak egy hasonló kép alapján hozzanak ítéletet!

- Maga aztán anyatigrisként védi ezt a gyereket!

- Még szép! – húzom ki magam. – Eddig minden gyerek megjavult nálam, remélem, nem most vallok kudarcot! Nem utolsó sorban bízom is benne! – nézek a tiszt szemébe, majd Reitára, de ő csak lesüti a szemét, és nem mond egy szót sem.

- Jól van… a maga felelőssége. Ha van valami, akkor…

- A címemen megtalálnak.

- Rendben – mondja, majd kinyitja az ajtót.

Felállunk és kimegyünk rajta. A folyosón Uruha és Kai várnak már minket.

- Mi történt? – kérdezik.

- Otthon majd elmondom, menjünk haza. Fáradt vagyok.

- Nem vagy jól?

- Nem.

- Majd én vezetek, mint az előbb is – jön közelebb Reita, és nyújtja a kezét a slusszkulcsért. Odaadom neki, és kimegyünk a parkolóba. Szokatlanul csöndes az egész út alatt, nekem pedig még mindig a tegnap este van a fejembe, hogy mi is történhetett velem pontosan. Viszont, úgy érzem, hogy nem most van itt annak az ideje, hogy kérdőre vonjam. Nem akarom, hogy esetleg elvonjam a figyelmét a vezetésről, és balesetet okozzunk, és azt sem akarom, hogy Uruha esetleg neki menjem miattam, bár eléggé mélyen érint a dolog. Előhozta a régi sebeket.

Végre megérkeztünk, és már alig vártam, hogy lepihenhessek.

- Hozzak valami kaját? – lépett mellém Reita.

- Igen, légy szíves – bólintottam egyet, majd bementem szobámba.

- Mi történt? – jött közelebb Uruha. – Szokatlanul kedves a gyerek. Ennyire megviselte volna, hogy rendőrségre került?

- Nem, nem hiszem.

- Akkor?

- Azt hiszem, lefeküdtem vele.

- Micsoda? – kérdezte elképedve. – És miért csak hiszed?

- Nem emlékszem rá.

- Na, várjál csak! Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy fektetett meg, hogy nem is voltál magadnál?

- Lehet, hogy ő se volt. Tegnap elmentünk bulizni, mert felhúzta magát, hogy nem találtunk titeket otthon. Gondoltam, hogy egy kicsit enyhítek a dolgokon, hogy kiadja valahol a feszültségeit… sokat ittam, és nem nagyon emlékszem, hogy hogy értünk haza, csak arra, hogy ma fejfájásra ébredtem, és észrevettem, hogy egy használt óvszer van a kukámban… mivel felborítottam. És mivel rajtad kívül nem voltam senki mással, és veled nem is használok óvszert… - sóhajtottam fel.

- És ennyire félvállról veszed? – ölelt át.

- Nem – ingattam meg a fejem, és fúrtam mellkasába.

- És ennek tudatában, te még megvédted őt a rendőrségen? – kérdezi felháborodva, mire nem mondok semmit sem.

Kopogás zavart meg minket. – Gyere! – szóltam ki. Na, még ez is! Nem szokott kopogni!

- Megölöm ezt a kis szarost! – puffogott Uruha, miután Reita behozta egy tálcán a vacsorámat. – Mégis hogy merészelt hozzád érni? Ez igazán aljas dolog…

- Ne mond ezt! Ő vitt orvoshoz. Kiderült, hogy valami drogot csempésztek az italomba, amiatt vagyok rosszul.

- Micsoda?

- Ő mondta Kyonak, hogy vegyen vért… amúgy gyomorrontásra tippelt.

- Akkor is! Maradjak itt estére?

- Nem, nem muszáj – ingattam meg a fejem.

- És most miért vitték be?

- Valakit lopáson értek, és őt vették elő. De végig velem volt.

- Miért bízol benne ezek után is?

- Lehet, nem is az történt, amire gondolunk… - mondtam alig hallhatón, mert hinni akartam, hogy valóban igaz. Hogy nem használták ki újra testemet, mint akkor régen. Uruha csak sóhajtott egyet, és hosszan átölelt. Nem kérdezett többet semmit se, aminek örültem. – És ti hol voltatok? – kérdeztem egy idő után.

- Anyuéknál… apa felhívott, hogy menjek haza. Tökre megijedtem, hogy valami baj történt, de csak hiányoltak…

- Az jó, majd én is meglátogatom őket, ha ráérek egy kicsit.

- Rendben – adott egy puszit arcomra, amit kicsit furcsálltam, de nem tettem szóvá. Mindig a számra szokott adni. Főleg ő. – Lassan mennünk kell Kaijal, mert elég sötét van, és még leckét kell írnia.

- Oké – sóhajtottam egyet, majd elkísértem Reita szobájáig, ahol Kaijal beszélgettek.

- Gyere Kai, hagyjuk őket pihenni, gondolom, hosszú napon vannak túl mindketten.

- Rendben, megyek – pattant fel az ágyról.

- Nem muszáj kikísérni – mondta Uruha, majd Kait maga elé engedte és becsukták maguk mögött az ajtót. Percekig csak néztem Reitát, nem tudtam, hogy hogyan is kérdezzem meg azt, amit akarok.

- Az este… mi történt pontosan? – kérdezem végül, mire elhúzza a száját, és a szőnyeggel kezd el játszani. – Lefeküdtünk egymással? Mert nem igazán emlékszem.

- Igen le – mondja, én pedig hátrahőkölök. Nem gondoltam volna, hogy a sejtésem mégis igaz.

- Értem – fordulok ki, mire még utánam szól.

- De te is akartad!

- Na persze… az már nem téma, hogy nem voltam magamnál… - megyek ki könnyes szemekkel. Bemegyek a szobámba, de az ételhez nem nyúlok hozzá. Nem bírok még csak ránézni sem. Háborog a lelkem, és a gyomrom.

Ez az egész felidézte bennem, hogy mikor én voltam nevelőtisztnél. Már egy hete ott lehettem Jinnél, mikor elkezdett közeledni felém. Először csak ölelgetett, majd simogatott, végül azt mondta, hogy csak így lehetek tisztességes ember, ha azt csinálom, amit ő mond. Én pedig hagytam neki, hogy azt csináljon velem, amit akar. Hagytam, hogy hozzám érjen, és annyiszor magáévá tegyen, ahányszor csak akart. Valahogy kibírtam azt az egy évet, és tényleg mindent megtettem, hogy minél előbb szabaduljak tőle. Undorodtam tőle, és az érintésektől is. Féltem, ha valaki hozzámért, akkor akar tőlem valamit.

Időközben találkoztam Uruhával, és ő volt az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz, és végül neki elmondtam, hogy mi is történt akkor valójában velem. Aztán eldöntöttem, hogy én is felügyelő leszek, olyan, aki nem él vissza a helyzetével… talán Uruha is ezért választotta ezt a szakmát, talán amiatt, hogy nem akart magamra hagyni.

És most, újra eszembe jutottak ezek az emlékek. Még csak rágondolni is rossz, hogy valaki megint úgy ért hozzám, hogy nem voltam tudatomnál… Jin nem egyszer leitatott, csak azért, hogy több körön keresztül bírjam, és hogy ne legyek túl „nyafogós”, hogy az ő szavaival fejezzem ki magam.

De ezek után, vajon milyen lesz a kapcsolatom Reitával? Talán az lenne a legjobb, ha leadnám, de félek, hogy akkor a rendőrség rászáll, hogy mégis miért tettem, és biztos titkolok valamit. Viszont, tényleg velem volt az utóbbi két napban, így nem lehetett ő a tettes, akit keresnek – morfondírozok magamban, majd kopogás zavarja meg elmélkedésemet.

- Tessék!

- Mehetsz fürdeni – hallom meg halk hangját, mire lehunyom szemeimet.

Mit csináljak veled Reita?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.