Reita

Nem gondoltam volna, hogy Mao ilyenre vetemedik. Csak azért, hogy „végre” félreállítson az útjából, hogy több hatalma legyen. Bár… az az igazság, hogy majdhogynem meg sem lepődtem ezen. Számítottam rá, csak nem ilyen formában. Ha ő megjelenik, akkor utána tuti, hogy történik valami, amiből rosszul jövök ki…

Hát… ennek az egésznek nem az a hátulütője volt, hogy bent akartak tartani, vagy, hogy nem hittek nekem. Nem… épp az ellenkezője… Aoi nagyon is bízott bennem, és ennek hangot is adott. Rögtön elszégyelltem magam, és nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudom ennek az okát… egyszerűen csak nem ment. Próbáltam rendesen viselkedni vele, ami láthatólag felkeltette az érdeklődését… és miután Kaijék elmentek bejött, és elkezdett bámulni… és rákérdezett arra, hogy lefeküdtünk e. Igazából sosem éreztem azt, hogy olyan dolgot megbánok, de zavart, hogy nem volt magánál… de mondjuk ennek ellenére ő kezdte! Így megmondtam neki az igazat. Nem akartam hazudni, mert, ha hazudtam volna, az rosszabb lett volna, mint az igazság.

Azonnal kifordult a szobából, és el akart menni, én meg nem tudtam nem szó nélkül hagyni a dolgot:

- De te is akartad!

- Na persze… az már nem téma, hogy nem voltam magamnál… - feleli szomorúan, én meg, ha lehet még pocsékabbul lettem. Mivel nagyon nem tudtam magammal mit kezdeni, így elmentem fürdeni. A víz úgy is mindig segít rajtam, hogy kitisztuljanak a gondolataim. De sajnos most nem így volt a helyzet. Egyáltalán nem lett jobb… sőt! Még, ha lehet, akkor zavarosabb lett az egész. Nem tudom, miért van lelkiismeret furdalásom, és nem értem, hogy ő ezen miért szomorodott el. Nem voltam durva vele! Na, jó… lehettem volna egy kicsit gyengédebb is… de… - sóhajtom el magam, és öltözöm fel. – Ő húzta az agyamat, egészen hazáig… - morranok egyet, majd odamegyek a szobája ajtajához, és bekopogok rajta.

- Tessék!  - feleli, mire belépek, de ahogy meglátom, szinte minden erőm elhagy. Olyan szomorú az arca. Én nem akartam ezt!

- Mehetsz fürdeni… - mondom halkan, mire csak lehunyja a szemét, én meg jobbnak látom, ha magára hagyom, és egy ideig nem kerülök a szeme elé, és meghúzom magam.

Tényleg nem akartam megbántani, nem gondoltam, hogy neki ennyire szarul fog esni, hogy lefeküdt velem! Lehet, hogy az a baja, hogy így megcsalta azt a tahót… - szorul ökölbe a kezem, és érzem, hogy egyre dühösebb vagyok, pedig most semmi okom nem lenne rá… - Fogadok, hogy amiatt szomorú… - megyek oda ágyamhoz, és fekszem le. De a poén az, hogy nem jön álom a szememre. Csak forgolódom, mint valami hülye, és keresem a helyem, de sehogy sem jó. – Mi a fene van velem, hogy nem tudok aludni azóta, hogy megfektettem?! – ülök fel dohogva, mert nem értem a dolgokat. Én nem vagyok ilyen, és a lelki mizériák – persze Kai dolgain kívül -, nem kötnek le! Akkor most mi van?! – kelek ki az ágyból, és kezdek el járkálni a szobában, mert egyszerűen nem tudok megmaradni a seggemen. Nem megy, nem és kész! – veszek el megint papírt, és ceruzát, és elkezdek firkálgatni. Hátha az megnyugtat… na de ehelyett mit csinál?! Még jobban Aoira tereli a gondolataimat, mert késztetést érzek arra, hogy lerajzoljam… - sóhajtok egyet, és inkább leteszem a ceruzát a kezemből, és megint járkálni kezdek. Már lassan a két óra is elmúlik, mikor én még, mint egy bagoly ülök az ágyon és lesek ki a fejemből. – Nem bírom! – állok fel, fogok meg egy köteg lapot, cerkát, meg radírt, és megyek szépen óvatosan át Aoi szobájához. Csendesen hallgatózom, hogy esetleg fent e van, vagy valami, de nem hallok semmit, így lassan benyitok. A hold besüt az ablakon így teljes pompájában látom arcát, és, hogy alszik. Besomfordálok, és leülök a bent lévő fotelre és leteszem a cuccomat a kisasztalra, és elkezdem rajzolni. Olyan csendes, és tündéri így. De inkább csendes és nyugodt. Nem ugrál, nem parancsolgat, egyszerűen csak van, és nem megy az agyamra. Mondjuk… mostanában egyre kevesebbszer érzem azt, hogy le tudnám csapni. Az elején még ott voltam, hogy egy beszólás és agyonütöm… de mégsem, most meg már szerintem hiányozna is, ha nem szólogatna be… - sóhajtok egyet, és inkább rajzolom tovább.

Készen vagyok vele, és hozzá nézem a képet. – Nem is lett olyan rossz… pedig rosszabbra számítottam… - teszem le a rajzot, és inkább megyek, még mielőtt felébredne, és itt találna… gondolom, nem venné jól ki magát a dolog. Most tudom, hogy haragszik rám, csak az okát nem értem… - állok fel, de nem tudok kimenni. Valahogy késztetést érzek arra, hogy odamenjek és adjak egy puszit édes ajkaira… - JÉZUSOM! Teljesen elment az eszem! – rázom meg a fejem, és megyek ki, még mielőtt valami hülyeséget csinálnék. Bár… ennél nagyobb szarba, szerintem már nem keveredhetek… - csukom be magam mögött az ajtót, és megyek vissza a szobámba. Egy párszor fordulok az ágyban, mire sikerül elaludnom… de reggel megint korán kelek, így és ez már bosszant. Kimegyek, megcsinálom a reggelit, és elmosom magam után a használt edényeket. Mivel nem tudok magammal mit kezdeni, megint kimegyek a közeli pékségbe és veszek sütit is. Mire visszaérek, már fent van.

- Te meg HOL voltál?! – esik nekem, mire elhúzom a számat. Lehet, most tényleg nem volt valami jó ötlet, hogy kimentem egyedül.

- Csak hoztam péksütit… - mutatom fel a zacskót, mire dühösen néz rám, de nem mond semmit. Én sem felelek semmit, csak követem be a konyhába. A reggeli közben nem beszélünk, és észrevettem, hogy megtartja a három lépés távolságot. Mert nem oda ült le, ahová szokott, hanem messzebb tőlem… nem értem őt! Mit hisz, hogy odamegyek, és letámadom, és meghúzom az asztalon, vagy akárhol?!

- Mikor mehetek megint dolgozni? – kérdezem, mire felém fordítja semleges tekintetét.

- Egyelőre ne agyalj ilyeneken, amíg meg nem oldódik a bírósági ügyed – mondja, mire sóhajtok egyet.

- Nekem nem is lenne… - húzom el a számat, ő meg megint rám néz.

- Nem tudtam, hogy van testvéred…

- Nincs is… - morgom, mire kikerekednek szemei.

- DE HÁT! AZT MONDTAD, HOGY VAN! – erre sóhajtok.

- Utálom őt, egyszerűen sosem jöttünk ki egymással. Soha… mindig ő volt a „jó” és a család büszkesége… - mondom nyájas hangon. - Na persze… egy álnok kis kétszínű tetű, aki csak a pénzre hajt… - állok fel, és teszem a tányéromat, a mosogatóba, majd bemegyek a szobámba, nincs sok kedvem semleges, vagy olykor szúrós tekintetét bámulni. Attól csak minden sokkal rosszabb…

De ez nem múlik egy kicsit sem, ahogy múlnak a napok… ő csak akkor szól hozzám, ha nagyon muszáj… és ez bosszant. Ez alatt az idő alatt, csak jóformán este vagyunk úgy együtt, hogy élvezem is. Mert akkor alszik, és nem látom szúrós és szidó tekintetét…

Nem tudok aludni… egyik este sem tudtam, és minden este ott voltam vele a szobájában, és lerajzoltam, ahogy alszik… mindig más pózban. De mindegy volt, hogy hogy fekszik… mert mindegyik angyali volt.

Az egyik nap, megjelent egy rendőr, és átnyújtott két iratot, hogy be kell mennünk szembesítésre, meg, hogy az ügyet lezárják. Igazából csodálkoztam, hogy már ilyen gyorsan megvan. Nem hittem volna, hogy elkapják. Arra gondoltam, hogy kitalál valamit, amivel megint kimászik a slamasztikából… bár… még nem tudom, hogy a bíróság, hogy fog eljárni.

Másnap be is mentünk, és megint kikérdeztek, de akkor ott volt az a törpe is, és perverz is. Ők is letették a vallomásukat az esküdtek előtt, hogy én nem lehettem. Mao ott volt, és láttam rajta, hogy nagyon dühös. Dühös, mert nem tartja az irányítása alatt a dolgokat…

A bíróság végülis nem volt vele annyira szigorú, hisz egykorúak vagyunk. Én sem kerültem elsőre börtönbe, így ő is kapott egy esélyt, hogy bizonyítsa a „javulását”. Amit ő soha a büdös életbe nem fog megtenni… Ő? Ha több mint húsz év alatt nem ment neki, akkor most, hogy menne? – kérdezem magamtól, miközben már megyünk haza. Annyi vígasztal csak, hogy Kai ott lesz egy kicsit. Mert azt megengedte Aoi, hogy átjöjjön. De igazából… láttam rajta, hogy vágyik Uruha társaságára, ami szarul esett, hogy megmondjam a frankót. Nagyon is szarul esett, de nem szóltam. Hisz nekem most a pofámat inkább be kell fogjam…

- Örülök, hogy nem lett ebből semmi bajod – mosolyog rám Kai, mikor már a szobámban vagyunk.

- Na, ja… bár tökmindegy… nem? – ülök le az ágyra. Mire odajön, elém áll és kérdőn néz rám.

- Te meg miért beszélsz ilyen baromságokat?! – kérdezi szemrehányón, ami csak rátesz a kedvemre…

- Semmiért… csak így érzem és kész… - sóhajtom.

- Neked van valami bajod! – térdel le elém, és teszi a kezét a lábamra. – Nekem elmondhatod! Tudod, hogy bennem megbízhatsz!

- Ilyet még mondani se mondjál! Tudod, hogy te vagy az első, és egyetlen, akinek elmondom, hogy mi bánt, vagy mi nem.

- Akkor? Akkor most miért nem mondod el? – kérdezi, szinte már könyörgő szemekkel, mire sóhajtok egyet.

- Magam sem tudom, hogy mi a bajom… érted… egyszerűen csak fáradt vagyok.

- Fáradt? Te? Hisz az alvókáddal sosem volt baj! – mondja viccelődve, mire megint sóhajtok egyet.

- De mostanában van… alig alszom… nem tudok elaludni, csak forgolódom.

- Történt valami? – fordítja el egy kicsit a fejét, mire nemlegesen megingatom a fejem. Most, hogy kellene előállnom azzal, hogy lelkiismeret furdalásom van Aoi végett? – Ne hazudj! Tudom, hogy bánt valami! Látom! Ismerlek!

- Kai, sajnálom, erre magamnak kell rájönnöm először. De, ha rájöttem elmondom! – felelem, mire kelletlenül, de biccent egyet, és feláll, majd mellém ül.

- Mennem kellene… holnap nekem suli van, és nagyon sok még a tanulnivalóm…

- Hát… nem tudom, hogy a turbékoló gerlepár mennyire örülne, ha rájuk nyitnál… - mondom egy kicsit ironikusan, mire rám kapja a tekintetét.

- Milyen turbékoló gerlepár? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

- Hát Aoi meg Uruha! – mondom, miközben felállok.

-… - nem mondd erre semmit, de nem is lenne rá lehetősége, mert nyílik az ajtó, és egy szúrós szemű Uruha jön be rajta, és rángatja ki Kait. Meg sem lepődöm azon, hogy ez így történt… gondolom elmondta Uruhának, hogy mi volt. De azért hagyhatta volna, hogy elbúcsúzzam Kaitól…

Délután nem csinálok semmit, mert nem is tudnék… illetve a semmittevés átmegy rajzolásba. Megint kilógtam a fára, és kiszúrtam magamnak egy pontot, és lerajzoltam. Bár a szemem már egy kicsit fájt. Mert a sok nem alvás teljesen kifárasztott… nem gondoltam, hogy ennyire nem fogok tudni aludni, és még mindig nem tudom, hogy miért nem alszom… - megyek vissza a szobámba… na, most még az „eltűnésemért” is kapok egy fejmosást, hogy miért vagyok Hudini folyton…

Este megint nem tudok aludni, így megint átmegyek Aoihoz és lerajzolom. De most nem maradok sokáig, mert nem tudom magam tovább tartóztatni, és egyre jobban vonz magához… pedig tudom, hogy mennyire távolságtartó velem szemben… - fekszem vissza ágyamba, de nem tudok aludni. Vagy két óra forgolódás után nem tudok parancsolni a lábaimnak, és átmegyek Aoihoz. Már pózt váltott, és édesen szuszog… egyre közelebb megyek hozzá, és meg sem állok az ágyig. Veszek egy nagy sóhajt, és befekszem mellé. Azonnal úgy érzem, hogy ott fél perc alatt el tudnék aludni… ebből a gondolatomból egy ordítás hoz vissza a jelenbe, és egy riadt arc. Szinte magamnál sem vagyok, máris huppanok a földön. Aoi meg ordít velem, hogy mégis mi a fenét képzelek magamról, és, hogy takarodjak ki. Én pedig veszem az adást, és kimegyek. Kelletlenül, de kimegyek.

Mégis mi a fenét gondoltam én? Hogy befekszem mellé, és minden olyan lesz, mint azelőtt az este előtt volt? Na, nem… nem lehettem ilyen naiv! De akkor mi ennek az oka? Miért akarok a közelében lenni? Neki ott van az a szőke morgós bájgúnár… nem kell neki egy taknyos kölyök… - sóhajtok, de nem tudok az ágyban megmaradni. Felkelek, veszek magamra egy pulcsit és kimegyek levegőzni. Persze viszem magammal a cigimet, hogy majd az segít egy kicsit a gondolkozásban, és magam helyrerakásában.

Odakint szép idő van… bár szebb lenne a hold fénye, ha Aoi arcán tükröződne vissza… - sóhajtok egyet, majd lehunyom a szemem rosszallóan, mikor tudatosul bennem, hogy mit is gondoltam. Felmászom a fára, és azonnal rágyújtok… szívom őket egymás után, de nem jobb… kicsit sem jobb… - Mit gondoltam magamról? – kérdezem magamtól… de már nem tudom meg a választ, mert annyira nehezek szemeim, hogy elbóbiskolok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.