Aoi

- Leesel – hallom meg Reita hangját, de mikor megfordulok Uruhával találom magam szemben. Háta mögé nézek, hogy lehet, hogy ott áll, de nem látok senkit se.

- Kit keresel?

- Reita? Reitával mi van?

- Ne aggódj, már intézkedtem, de már ezt mondtam neked! Shinyához került. Csak addigra, míg fel nem épülsz… Bár, személy szerint jobban örülnék, ha átvenné véglegesen.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Csak nem szeretném, hogy bármi bajod legyen. Féltelek! Tönkretesz ez a gyerek. Túl vagány, és jár a szája!

- Nem, nem hiszem! Van benne jó is, csak még nem fedezted fel, mert hasonlítotok egymásra. De ha jól emlékszem, akkor ezt meg már én mondtam neked – mondom, mire fújtat mérgesen. – Meddig kell bent maradnom?

- Egy pár napig biztos… aztán míg felépülsz rendesen. Sok zúzódásod van – felelte, és valóban.

Bent tartottak egy hétig, amit nagyon hosszú időnek éreztem, ráadásul nagyon unatkoztam. Igaz Uruha, és a szülei meglátogattak minden egyes nap, de valami hiányzott. Nem is valami, hanem inkább valaki.

Be kell vallanom magamnak, hogy hiányoztak a beszólásai, és maga a tudat, hogy itt van mellettem. Bár nem tudom, hogy mit is kéne csináljak vele, hiszen ő még gyerek, én meg már felnőtt, és nem kezdhetek ki vele… talán ez csak egyfajta vonzalom, meg olyan hiányérzet, hogy már megszoktam, hogy itt lézeng körülöttem. De miért nem látogatott meg? Hát ennyire nem érdeklem? – szomorodtam el, majd Uruha értem jött Kaijal együtt és hazakísértek.

A kocsiban túlságosan nagy volt a csend. Ráadásul Kai nagyon szomorú volt. Uruha bevitte a cuccaimat, amit felhalmoztam a kórházban, így volt lehetőségem vele beszélni egy kicsit.

- Uruha rosszul bánik veled? – kérdeztem rá egyből, mire olyan meglepődött értetlen képet vágott, amilyet életemben nem láttam.

- Nem, dehogyis! Nagyon rendes velem – mondta.

- Akkor? Mi bánt? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.

- Csak Reita… - hajtotta le a fejét.

- Mi van vele? Mit csinált már megint?

- Összevesztünk – dőlt neki mellkasomnak, és kezdett el rázkódni teste, innen tudtam, hogy sír.

- Min? – kérdeztem halkan, miközben hátát simogattam.

- El akar menni… ha lejár az egy év… - szipogta. – Itt akar hagyni engem, csak azért, mert… mert… - de nem mondta tovább, csak sírt, és sírt.

- Jól van, nyugodj meg! Addig még rengeteg idő van, lehet, hogy meggondolja majd magát!

- Nem fogja, ha ő valamit eltervez, az úgy van – nézett rám, miközben elkezdte szemeit törölgetni, én pedig adtam neki egy zsepit.

- Sokszor közbeszól az élet, és az érzelmek – tettem vállára kezeimet. – Ne add fel! – mosolyodtam el rá, majd kijött Uruha, és furcsán méregetve minket odajött hozzánk.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Persze, csak beszélgettünk.

- Oké… na de gyertek be, anyuék már várnak. Főzött, meg minden.

- De jó! Végre normális kaját ehetek! – csillantak meg a szemeim.

- És még én vagyok haspók mi? – dorgált meg viccesen.

- Nem te éltél kórházi kaján több mint egy hétig! – mondtam felháborodva. – Azt sem értem, hogy miért kellett olyan sokáig bent lennem, mikor kutya bajom – tártam szét kezemet.

- Mert majdnem kitekerted a nyakadat, és nem ártott a pihenés, mivel úgyse tudsz megülni a fenekeden! – hadarta el, majd tolt befelé.

- Au! Ez fáj! Igazán lehetnél velem egy kicsit gyengédebb! Olyan furán viselkedsz mostanában! Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre! Van valakid? – fordultam vele szemben még a kertben, mire elpirult egy kicsit.

- Hát…

- Nekem ne hazudj! – húztam össze szemeimet.

- Olyan ijesztő vagy ilyenkor!

- Ne tereld a témát!

- Van valakim!

- Ezt akartam tudni! Remélem, majd azért be is mutatod!

- Meg se kérdezed ki az? – kérdezte gyanakodva.

- Úgyse mondanád el – húztam meg a vállam. – Ennyire már ismerlek – válaszoltam, majd elindultam befelé.

Szinte dugig ettem magam, és már amiatt kezdtem rosszul lenni.

- Nem bírok menni, egy tapodtat sem.

- Ezen ne is csodálkozz! Ilyen sokat hogy lehet már enni? – kérdezte Uruha, Kai meg jót nevetett mellette.

- De hát már elmagyaráztam! Éheztettek! Ez végre tisztességes kaja volt!

- Örülök, hogy ízlett, kis drágám!

- Nagyon finom volt Yaeko-san! Ebből Reitának is ennie kell majd, meddig tetszenek maradni?

- Ameddig szükség van ránk – tette szét a karját mosolyogva.

- Így hamar felépülök! – csaptam össze tenyeremet, majd egy újabb csoki golyó után nyúltam.

- Aoi! Ne egyél már ilyen sokat.

- Uruha! Olyan kegyetlen vagy! Szegény Kai-chant sajnálom.

- Te csak ne sajnáld őt! Mindig visszaszájal, és nem hagyja magát!

- Ez nem is igaz! – csattant fel mellette Kai.

- Úgy veszekedtek, mint egy öreg házaspár! – nevettem fel, mire mindkettő egymásra nézett egy pillanatra, majd pirulva elfordították fejüket.

Csak nem? Uruha vele jött össze? Hajaj, azt hiszem, hogy nem csak én vagyok hasonló helyzetben. Mármint, én nem is vagyok, mert ugye semmit se érzek Reita iránt, csak hiányolom… meg, ha valaki rájön, hogy ők együtt vannak, és feljelentést tesz, akkor bajba kerülhetnek mindketten. Mondjuk, én nem szólok, mert nekem mindegy, de nem akarom, hogy emiatt Uruhát kirúgják.

- Uruha! Beszélhetnénk egy percre? – kérdeztem komolyan.

- Nekünk mennünk kéne, mert Kainak sok a tanulnivalója.

- Tényleg nem tartalak fel sokáig - mondtam, mire bólintott egyet. Bementünk a szobámba, és egyből nekiszegeztem a kérdést.

- Mióta vagytok együtt?

- Tessék?

- Csak rátok kell nézni, és látom – feleltem, mire sóhajtott egyet, és leült az ágyamra.

- El akartam mondani, csak nem tudtam, hogy hogy fogadnád, mivel…

- Mivel?

- Hát, a múltad miatt – mondta halkan.

- Hogy te milyen hülye vagy! – kiáltottam el magam.

- Most mi az?

- Nem nézlek egy perverz alaknak, aki kikezd egy kiskorúval. Ráadásul azért már ismerlek egy ideje. Tudom, hogy anélkül nem nyúlnál senkihez sem, hogy ne szeretnéd!

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy ilyen megértő vagy – állt fel, majd adott nekem egy puszit.

- Viszont… - fogtam meg kezét, mert már ment volna kifelé.

- Igen?

- Nagyon vigyázzatok! Ha lebuktok… nem akarom, hogy bármi gondod adódjon.

- Vigyázni fogunk! – kísértem ki. Kai már az előszobában várt rá, épp a cipőjét vette fel, mikor odament hozzá, átölelte derekát, és egy apró csókot adott szájára. Szegénykém nagyon ledöbbent, majd félszegen rám nézett, én pedig csak bólintottam egyet, hogy „áldásomat” adom rájuk.

Egész éjjel rajtuk gondolkoztam, hogy milyen bátrak, hogy felmerik vállalni a kapcsolatot. Úgy érzem, hogy nekem ehhez nincs elég bátorságom… meg mit is akarok egy húsz éves gyerektől, aki még arra se hajlandó értem, hogy bejöjjön meglátogatni a kórházba.

De akkor miért fáj annyira az egész, ha nem szeretem? Miért ragaszkodom hozzá ennyire? – lépek be szobájába, és nézek szét. Egy-egy kép még maradt rajzaiból. Az egyiken én vagyok, a másikon egy tájkép. Vajon miért rajzolt le olyan sokat? Talán szeret? Ezt meg kéne tudakolnom Kaitól, de elmondaná egyáltalán? Nem tudom, de azért megpróbálom kiszedni belőle.

Másnap reggel volt egy hívatlan vendégem.

- Jó reggelt Shinya-san! – invitáltam beljebb.

- Jó reggelt! – köszönt ő is. – Nem akarom sokáig feltartani, csak valamit meg kell beszélnem Önnel.

- Reita? – nézek utána, de nem látom.

- Egyedül hagytam… bezártam a lakásba…

- Na de! – elképedtem ezen. A mintafelügyelő Terachi Shinya szabályt szeg meg.

- Tudom, hogy nem szoktam ilyet csinálni, de ez egy különleges eset.

- Miben segíthetek?

- A neveltje – sóhajtotta. – Azt hiszem nem igazán értek szót vele… mármint, épp ezaz! Hogy mindent megcsinál, amit mondok, pedig elég sok feladatot bízok rá.

- Azt hiszem, hogy még mindig nem értem a problémát. Nálam nem volt ilyen kezes bárány! Mindig visszaszájalt… sőt!

- De ez még nem minden! Nagyon keveset alszik. Aggódom érte! Szerintem el kéne vinni pszichológushoz, hogy megtudjuk, hogy mi okozza ezt nála.

- Micsoda? Nem alszik?

- Igen, és azt mondta, hogy már akkor sem aludt, hogy itt volt Önnél. Ez így nem egészséges. De van egy olyan érzésem, hogy talán magára jobban hallgatna, mint rám. Kérem, segítsen! Bár tudom, hogy még nem épült fel teljesen.

Akkor azért bújt mellém a múltkor? Mert már akkor se tudott aludni… én pedig ellöktem magamtól, mert féltem, hogy megtámad, meg ilyenek. De vajon mióta nem aludhat, és miért? Lehet, hogy bűntudata van amiatt, amit velem tett? Meglehet, hogy kissé nyersen fogalmaztam akkoriban, de nem tudtam véka alá rejteni érzéseimet, mert rossz emlékeim vannak arról, ami velem történt. És ehhez talán hozzájöhet az is, hogy most leestem a fáról.

- Persze, hogy segítek! És azt hiszem, hogy tudom is, hogy miképpen kell hozzáállnunk a dolgokhoz!

- Tényleg? – csillant meg a szeme.

- Igen, csak telefonálok egyet.

- Rendben – mondta, én pedig elmentem megkeresni a mobilomat.

- Szia Kyo!

- Aoi! Nem tudsz aludni, hogy ilyen korán hívsz?

- Csak nem rosszkor hívlak?

- Aoi-chan! Mond gyorsan, aztán had fejezzük be! – hallottam meg Ruki hangját.

- O-oké… szóval, csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy ráérnétek e ma eljönni velem sátorozni.

- Sátorozni? Te megbuggyantál? Látszik, hogy a fejedre estél – nevetett fel, miközben egy elfojtott halk sóhajt hallottam.

- Halálosan komolyan beszélek, ráadásul szükségem lenne rád, mint orvosra…

- Morgós maci miatt?

- Igen, Reita miatt…

- Oké… úgyis ki akartam venni egy kis szabadságot.

- Köszi… akkor ma várlak titeket nálam, tegyük fel három óra múlva.

- Ott leszünk! – tette le a telefont, én pedig visszamentem Shinyához.

- Elmegyünk sátorozni! – mondtam neki, mire falfehér lett az arca.

- Az… az nem jó ötlet!

- Miért? – néztem rá csodálkozva.

- Én… félek a bogaraktól.

- Oh! Akkor hozzon magával valakit, úgyis két személyesek a sátrak – mosolyodtam el rá, és a fejemben már kezdett is egy terv alakulni, hogy miképp hozzam helyre Reita lelkivilágát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.