Reita

Igazából nagyon rosszul éreztem magam, amiatt, amit Kainak mondtam. És most már még jobban furdalt a bűntudat… - Lehet, hogy nem kellett volna… vagy nem most… hanem akkor, amikor már eljön az idő? – kérdezem magamtól, amikor az ágyamon dekkolok másnap.

- El kell mennem, van egy kis dolgom, amit el kell, hogy intézzek – hoz vissza a jelenbe Shinya-san hangja, mire ráemelem tekintetem.

- Rendben – bólintok.

- Bezárlak addig, a biztonság kedvéért.

- Rendben, de nem fogok sehová sem menni…

- Azt nem lehet tudni! És jobb a biztonság… - mondja, mire bólintok egyet.

- Ez is igaz…

- Na, látod! De sietek vissza, addig ne törd össze magad – mondja, majd elköszön és elmegy. Egyedül maradok a házban. Körülnézek, és most az a látvány fogad, ahogy érzem magam. Egyedül, úgy, hogy senkim sincsen. Mert így kell lennie. Csak bántom, és kihasználom azt a két embert, akik sokat jelentenek számomra. Ezt pedig nem helyes, és nem akarom… ezért is kellett Kaijal vitatkoznom… - sóhajtok.

Felveszem a gitáromat, és elkezdek rajta gitározni. Már azt is rég csináltam, hónapokkal ezelőtt… így rám is fér egy kis gyakorlás. Nagyon is… főleg, hogy a zene általában megnyugtat. Most is így hatott rám, mert észre sem vettem, hogy mennyire elment az idő. Csak akkor eszméltem fel, amikor Shinya-san megszólalt.

- Szépen játszol, eddig miért nem hallottalak játszani?

- Nem tudom… tényleg régen játszottam… - sóhajtom.

- Pakold össze a cuccaidat! - mondja, mire felé kapom a fejem.

- Miért?

- Mert visszaviszlek Aoinak. Kijött tegnap a kórházból, és már jól van… vagy azt mondja. És vissza kell, hogy vigyelek.

- Értem… - teszem el a gitárt a tokjába, és kezdem összeszedni a cuccaimat. De igazából kelletlenül, és lassan megy a dolog. Nem akarom megint bántani Aoit, és ha rám kell néznie, akkor máris megteszem, hiszen a régi dolgokra emlékeztetem, és ki tudja, hogy milyen sebeket szaggattam fel… - húzom be a táskámat, és megyek ki, mert már mindenemet összeszedtem.

- Készen vagyok.

- Rendben. Akkor induljunk! – mondja, majd segít levinni a cuccomat – azaz a gitáromat hozza…- bepakolunk, és már megyünk is Aoi háza felé. Igazából nem tudom, hogy hogyan is kellene vele viselkednem, mert nem tudom, hogy mit gondol valójában. De vannak sejtéseim… így jobb lesz, ha megtartom a tisztes távolságot… - szállok ki a kocsiból, és nézek végig a házon, miközben sóhajtok egyet. Shinya-san bezárja a kocsit, és bemegyünk. Ő csöngetne, de én bemegyek. Előbb túl akarok esni az „első” találkozáson. Bent a nappaliban van, de nem csak ő, hanem egy csomó ember. Akik számomra ismeretlenek. Na, jó… nem csomó ember, hanem egy idősebb férfi és nő.

- Jó napot! – hajolok meg, majd megyek ki a szobámba. Shinya-san meg kerek szemekkel néz rám. Még hallom Aoi hangját a nappaliból, de azt se sokáig onnan…

- Minden rendben? – jön be, miközben pakolom ki cuccaimat.

- Igen, miért ne lenne? – kérdezek vissza, úgy, hogy nem fordulok felé. Nem akarok a szemébe nézni… nem akarom onnan kiolvasni, hogy mennyire megbántottam, és milyen csalódást okoztam neki. Nem mondd semmit, csak kimegy. Egy ideig még hallom, ahogy beszélgetnek kint, majd a bejárati ajtó csukódására leszek figyelmes, és arra, hogy elhajt egy kocsi… sőt nem is egy, hanem kettő. Ami azt jelenti, hogy kettesben maradtam Aoival… - nézek ki az ablakon. Lenne kedvem megint kiülni, kint lenni egyedül a szabadban, de nem akarom, hogy megint miattam történjen valami.

- Beszélhetünk? – hallom meg hangját, mire rákapom a fejem, mert nem hallottam, hogy bejött. Ahogy konstatálom, hogy egyre közelebb jön, visszafordítom a fejem a kert felé.

- Miről?

- Először is a rajzaidról, utána meg esetleg arról, hogy min veszekedtetek Kaijal. Na meg van egy dolog ezen kívül.

- Sajnálom a rajzokat, nem kellett volna bemennem hozzád, és téged lerajzolni. Kaijal ami történt az a magánügyem – mondom semleges hangon. – Miről akarsz még beszélni?

-… - először nem mondd semmit, majd egy kis idő után megszólal. – Sátorozni megyünk.

- Hogy mi van? – kapom rá a tekintetem értetlenül.

- Sátorozni megyünk. Shinya-san, Kyo, Ruki, te meg én. Úgyhogy ne nagyon pakolj ki, mert délután indulunk.

- És az én véleményem nem izgat senkit? Mert nekem ehhez nincs kedvem. Nem vagyok cserkész, sem taknyos kölyök, akit ilyenekkel kell szórakoztatni!

- Nem, jól látod. Senkit sem érdekel a véleményed – megy ki, én meg lehunyom a szemem, és nekidőlök a falnak. – Olyan jó… de mégis olyan félelmetes érzés, ha itt van a közelemben… nem akarok sátorozni menni… akkor csak még többet lesz a közelemben… - sóhajtom, és leülök az ágyra.

Nem sokra erre csöngetnek, és meghallom annak a perverz alaknak a hangját, na meg túlbuzgó törpéét is… - Deeee jóóó… már alig várom ezt az egészet… - gondolom teljes iróniával.

- Gyere ki enni – löki egy kicsit beljebb az ajtót Aoi.

- Nem vagyok éhes, köszönöm – rázom le.

- De, ha most nem eszel, akkor csak este fogsz, amikor már az erdőben leszünk. És ott nem ilyen „friss” kaja lesz.

- Nem baj – felelem, hátha kimegy.

- Miért nem akarsz enni?

- MERT NEM VAGYOK ÉHES! MIT NEM LEHET EZEN MEGÉRTENI?! – kérdezek vissza, mire hátrább lép, majd kimegy. – Gratulálok Reita… ijesztgesd még… nem fél tőled így is eléggé… - rogyok le az ágyra, és bambulok ki a fejemből. – Tiszta roncs leszek, mire ennek az egésznek vége lesz… - sóhajtom, mire meglátom mellettem elsétálni a törpicseket.

- Mit mondtál Aoinak?! – kérdezi durcásan, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Azt, hogy nem vagyok éhes.

- Aha… persze! Szomorú lett! És ezt utálom! Menj és kérj bocsánatot tőle!

- Ne egy ilyen töpszli kis mitugrász mondja már meg nekem, hogy mit csináljak – nézek a szemébe. – Majd ha jónak látom, akkor bocsánatot kérek. De nem tettem semmi olyat, amiért kellene… - ch… csak rám ne szakadjon a plafon… - ő meg egy szó nélkül kimegy megszeppenve. Majd egy jó óra múlva, amikor megjön Shinya-san beszólnak, hogy menjek. Na, de én nem pakoltam össze semmit sem… úgyhogy összeszedek pár dolgot – amit nemrég raktam ki! -, és kimegyek. Egy magas feketehajú srác áll Shinya-san mellett, nekem háttal… aki még így is nagyon is hasonlít Aoira. Meglepődöm, amikor megfordul, mert tényleg hasonlít rá.

- Áh! Die! De régen láttalak! – örömködik a perverz dokibá, miközben elkezdenek beszélgeti, a törpicsek meg tiszta féltékeny. Őt meg Aoi vigasztalja, hogy semmi gáz nincsen, régi haverok. De ahogy látom, nem nyugtatja meg a kicsit ez az infó…

Beszállok hátra Aoi kocsijába, és várom, hogy elinduljunk. Ami meg is történik rövidesen. Nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, nem tudom, hogy ez mire is jó… de inkább nem szólok semmit, mert akkor megint csak a magam javát akarnám. Ha ők jól akarják érezni magukat, tegyék. Csak nem értem, én minek kellek oda… bár… nem lehetek egyedül… leadhatott volna akkor… - bambulok ki az ablakon.

Egy jó két órás út után, megérkezünk egy erdőhöz. Na, azt senki nem mondta, hogy dombokat kell mászni… na, jó. Nem olyan értelemben mert nem nagy dombok, csak buckás, és nehéz közlekedni. Amúgy is, mert sűrű az erdő, na, de így?! Nagyon rossz… sikeresen el is esek.

- Én innen egy tapodtat, sem mozdulok! – ülök törökülésbe, és fonom össze a karomat. Aoi int a többieknek, hogy menjenek, ő meg visszajön hozzám.

- Ne csináld már! Kelj fel! – nyújtja oda a kezét, de nem fogadom el.

- Mit ne csináljak? Mire jó ez a hülyeség?

- Ez nem hülyeség! Nagyon jó kikapcsolódási lehetőség. Amúgy meg! Tudtommal te játszol Tarzant, ezért úgy következtettem, hogy szereted a természetet.

- Ja, egyedül, és nem úgy hogy orra bukom minden szarban… - morgom, majd felállok, és leporolom magam.

- Hát nem minden szarban buktál orra, hanem egy gödörben, amit egy bucka követett… - pislog édesen, mire elfolytok egy sóhajt, és inkább megforgatom a szemem, ezzel jelezve, hogy nem voltam oda a beszólásért. Csendben megyünk egymás mellett a többiek után, akik nagyon eltűntek… úgyhogy egy kicsit kezdek parázni. Nem félek, csak nem akarok Aoival kettesben maradni…

Egy tíz percet sétálunk egymás mellett, amikor kiérünk egy nagyobb tisztásra az erdő közepén. Nagyon szép… de más körülmények között sokkal szebb lenne… - nyugtázom magamban. Odamegyünk a többiekhez, mire:

- Na? A durcás kiscsibéd összeszedte magát? – kezd bele a kötekedésbe a perverz. Erre nem mondok semmit, csak odamegyek Shinya-sanhoz.

- Beszélhetünk egy kicsit? – kérdezem tőle, ő meg riadtan néz rám.

- Persze… - megyünk egy kicsit arrébb, miközben ő úgy viselkedik, mint egy paranoiás…

- Talán valami baj van? Követi valaki? – kérdezem, mire szemével elkezd körbe-körbe nézegetni, olyan sunyi módon.

- Nem hallod… mert én igen! Itt vannak mindenütt! És csak engem vártak! – megrázom egy kicsit a fejemet, mert nem igazán értem, hogy miről beszél.

- Öhm… ön miről is beszél?

- Hát a bogarakról! – száll el mellette egy darázs, mire, mint valami ijedt kisgyerek fut a hátam mögé, én meg kerek szemekkel szemlélem az eseményeket.

- Nem szereti őket?

- Az nem kifejezés! – fújtat.

- Akkor minek jött? Mármint mi minek jöttünk. Mert arra még nem kaptam választ, hogy mire jó ez az egész hülye kirándulás… - fordulok felé, mire:

- Jaj! Shinya-chan! Csak nem megtámadott egy bogár! – kacag Aoi. Nem tudom eldönteni, hogy az most Aoi vagy az a Die gyerek… - Távolról is nagyon mulatságos volt, amekkorát ugrottál.

- Die! – fújtatja, és elég csúnyán néz rá.

- Azt hiszem, én megyek… - oldalaztam vissza a cuccomhoz, és kezdtem el segíteni, és valahogy perverzke mellé keveredtem.

- Mi a bajod? – kérdezi hírtelen, mire felé nézek.

- Mi lenne? De miért kérdezi mindenki ezt? – húzom fel egyik szemöldökömet. Holott tudom a választ a saját, feltett kérdésemre.

- Vajon miért? Kisebb a szád a megszokottnál, és, ahogy hallottam Shinyától jó fiú voltál nála.

- Na, most ki ne találják, hogy az a baj, ha jó vagyok… mert komolyan falnak megyek! Egyszer az a baj, ha nem azt csinálom, amit mondanak, utána meg az, hogy azt!

- Ha jót csinálsz az nem baj… - néz maga elé, és marad csöndben egy darabig.

- De?

- Mi? – rázza meg a fejét, és felnéz rám.

- Gondolom, van a mondatának másik része is!

- Ja, hogy mi? Nem, nincs – áll fel és hagy ott. Én meg nézek utána értetlenül. Megrázom a fejem, és csinálom tovább a sátrat. És ahogy nézem, csak két személyes sátrak vannak… - sóhajtom.

- Hogy lesz az alvás? – megyek oda Aoihoz.

- Hogy érted?

- Hát, hogy ki kivel…

- Kyo Rukival, de ez szerintem egyértelmű; Shinya pedig Diejal.

- Értem – fordulok meg, és hagyom ott. Bár már ezt akkor sejtettem, amikor észrevettem, hogy kétszemélyesek a sátrak. – Elmegyek fát gyűjteni – mondom Shinya-sannak, mire úgy nézett rám, mint a véres rongyra… - Itt hová tudnék menni? Bebújok egy odúba, vagy mi?! - erre meg sóhajtott egyet, majd bólintott. Legalább egy ember van, akinek van itt esze is… mármint… a többieknek is van… csak nem hallgatnak rám, mert azt hiszik, hülyeségeket beszélek… - barangolok az erdőben, a végére meg nem fát szedek, hanem leülök egy kisebb patak mellé, és dobálom bele a köveket. Egy kicsit itt elvagyok, de mivel kezdek, egy kicsit homályosan látni inkább visszafelé indulok el. Szedek egy kis gyújtóst, hogy azért ne mondhassák, hogy nem csináltam semmit, és utána visszamegyek.

Azonnal megkapom Aoitól, hogy hol a búbánatban voltam, mire leráztam annyival, hogy szóltam Shinya-sannak. Utána pedig egy kicsit elvonultam, és pihentettem a szemem. Már így szoktam, mert aludni nem tudok, de legalább így nem használom a szemem. Egy órácskát tudtam egyedül lenni, mert jött a töpszli, hogy kaja van. Kelletlenül, de kimentem a sátorból, és ettem egy keveset. De nem sokat, mert kb. úgy az ötödik falatnál hányingerem kezdett lenni még a kaja látványától is. Így inkább passzoltam a dolgot.

Láttam, hogy hogy méregetnek a szemükkel, amikor letettem a kaját, de ha nem tudtam többet enni, akkor mi van? Nem tömhetik belém! Az kéne még… - gondolkozom, majd kezdem el nézni Aoit, miközben a tűznél vagyunk. Rájövök, hogy hamar elment a nap, mert máris sötétedik… sőt, azt is lehet mondani, hogy sötét van már majdnem.

Elkezdenek rémtörténeteket mesélni a tábortűz körül, miközben Die folyamatosan szívatja Shinya-sant. Bennem meg már felmerül az a gondolat is, hogy ezek egy pár. De erre inkább nem akarok rákérdezni. Az már egy csöppet személyes jellegű kérdés lenne.

Már lejjebb hűlt a levegő, amikor kiadták a „takarodót”. Ennek annyiból örültem csak, hogy végre nem kell a hülye történeteiket hallgatnom. De ami nem volt jó, hogy ez azt jelentette, hogy Aoival együtt leszünk abban a szűk sátorban. Ennek örültem volna, abban az esetben, ha nem nézne egy taknyos kölyöknek, aki kihasználta őt… de így? Így egyáltalán nem…

Mind a ketten bemásztunk a sátorba, és akkor tűnt csak fel, hogy egy hálózsák van.

- Én hol alszom? – kérdezem. Mert eddig komolyan nem tűnt fel, hogy csak egy van! Eskü! Igaz délután, amikor bejöttem nem is nagyon láttam…

- Hát itt – mutat a hálózsákra. – Két személyes – kétkedve másztam be mellé, és próbáltam megtartani a tisztes távolságot.

Ő elég hamar elaludt, de én még most sem tudtam aludni. Hátat fordítottam neki, és próbáltam aludni, de nem ment… így előkerestem az mp-met és azt kezdtem el hallgatni. De úgy sem volt jó… akarva, akaratlanul is felé fordultam és csendben néztem, ahogy alszik.

Minek kell az embernek szerelmesnek lennie?- hunyom le egy pillanatra a szememet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.