Reita

Nagyon meglepődtem amikor Aoi álmában engem használt kispárnának. De… igazából nagyon jól esett. Éreztem finom illatát, és bőrének puhaságát… hallottam gyenge szuszogását, és akaratlanul, és magamhoz öleltem először. De csak elgondolkoztam azon, hogy ezt nem kellett volna. Ezzel az estével, csak azt érte(m) el, hogy mégjobban kötődjek hozzá. És, hát persze, hogy nem tudtam aludni… a közelemben volt, és nem akartam semmi olyat tenni, amit később megbánhatok. A másik fele meg a perverz törpék voltak, akik vagy 3-4 körön keresztül nyomták… már lassan merevedésem volt, főleg, hogy Aoi mocorgása és egyszer kétszer kezének elkalandozása is közrejátszott benne. Mivel egész este fent voltam, már nagyon kellett wc-znem, ezért muszáj voltam a Csipkerózsikát felébreszteni. De az sem úgy sikerült, ahogy gondoltam. Azt hittem megijed, hogy mit keresek olyan közel hozzá, de nem. Nagyon furcsálltam, hogy szóvá sem tette, és, hogy még kaját is kért, hogy vigyek be. Persze, hogy bevittem neki… miért ne vittem volna be? Ha ő arra vágyik, hogy „ágyban” reggelizzen, ki vagyok én, hogy ebben meggátoljam… persze, csak én hittem azt, hogy ő akar enni… a vége az lett, hogy engem is megetetett. Mintha legalábbis kicsi lennék… a még furább meg az volt, hogy tetszett neki, ahogy durcáztam…

Délután, amikor felértünk arra a helyre, ahová akart menni beszélgettünk… azaz vitáztunk. Vagy nem is… mert vitának nem igazán mondtattam volna, mert nem éreztem annak. Arról kezdett el nekem beszélni, hogy miért nem volt jó ötlet, hogy lefeküdtem vele. Teljesen más indokokat sorolt fel, a végén meg kisült, hogy mekkora bunkó vagyok, hogy nem mentem be hozzá a kórházba, mert, hogy nem is érdekel engem, hogy mi van vele. Ha tudná, hogy mindennél jobban érdekel. Akkor mi lenne? Nem lenne semmi sem… mert nem lehet… - engedtem el a kezét. Legszívesebben megmondtam volna neki, most, itt és azonnal, hogy azt akarom, hogy az enyém legyen, csakis az enyém. Hogy simogatni akarom, ölelni akarom, és mindennél jobban vágyom a társaságára. Hogy be akartam menni, de nem akartam bántani még ezzel is, főleg, hogy majdnem megöltem… de nem tettem. Sokan voltunk, és ennyi ember előtt, nem tehettem ezeket meg. Láttam rajta, hogy megbántottam. Egész délután alig szólt hozzám, és akkor is csak azért, ha nagyon muszáj volt…

Vajon az a kis hisztis jelenet azt jelentette, hogy érez irántam valamit? Az, hogy most azért nem szól hozzám, mert nem léptem, az most így van? Vagy csak vágyom arra, hogy így legyen? – hunyom le a szemem, mikor már bent fekszem a hálózsákban. Ő pedig pont ekkor jön be, és mászik be mellém. Azonnal megérzem finom illatát, és elfojtok egy sóhajt. Elhelyezkedik, és hátat fordít nekem. Lehunyom szemem, és próbálok pihenni… de nem megy. Vacillálok magamban, hogy mit kellene tennem… egy jó óra múlva, amikor már alszik, közelebb húzódom hozzá, és magamhoz ölelem, és vállának kezdek el suttogni.

- Sajnálom. Nem hittem volna, hogy tényleg érdekellek. Hiszen, én csak egy taknyos kölyök vagyok. Legalábbis azt hittem, hogy ennyi vagyok a szemedben. Ráadásul annyi gondot okoztam, és volt egy pár hülye húzásom… Be akartam menni a kórházba is, de azt hittem, hogy nem akarsz látni azután, hogy… hogy úgy kihasználtalak. Miután Kai elmondta, hogy mi történt veled, csak még jobban mardosott a lelkiismeret furdalás, ráadásul miattam kerültél kórházba is. Én, csak tönkreteszlek téged… a családban is mindig ezt hitték. Nem láttak át Mao ügyeskedésén, és mindig engem állított be rossznak. Én pedig belefáradtam abba, hogy bizonygassam az igazamat – sóhajtok fel. – Talán, az lenne a legjobb, hogyha leadnál, és nem kereszteznénk az útjainkat. Nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha történne veled valami… így, hogyha messze lennél tőlem, talán sikerülne kivernem téged a fejemből, és a szívemből – fejezem be, és hunyom le a szemem. Mert egy kicsit megkönnyebbültem, hogy legalább álmában el tudtam neki mondani, hogy mit érzek.

- És, ha én ezt nem akarom? – fordul meg, én meg kerek szemekkel meredek magam elé. Arra számítottam, hogy már rég alszik, úgy, mint tegnap este… - Hm? Mi van, hogyha én ezt nem akarom? – néz a szemembe.

- T-t-te… - kezdek el dadogni, mert még nem tértem magamhoz, hogy most komolyan fent van.

- Én? – kérdez vissza, és bújik egy kicsit közelebb, közben átkarolja a derekamat egyik kezével. – Hallottam, amit mondtál… - erre lesütöm a szemem. – Miért nem mondtad?

- Mi? – pillantok rá ismét. – Mit kellett volna? Így is féltél tőlem… nem hiszem, hogy jól jött volna ki, ha azt mondom, hogy szere…- harapom el a mondat végét, ő meg csillogó szemekkel néz rám.

- Mi? Mi? Mi? Mond végiiiiig… - simul még jobban hozzám… én meg, ahogy megérzem ott is hozzám simulni felsóhajtok… - Áh… szóval ez tetszik? – kérdezi kacéran, mire egy kicsit eltolom magamtól.

- Persze, hogy tetszik! Tetszel! És nem kicsit! – sóhajtok föl. - De ez így nem jó… nem akarom, hogy miattam bajba kerülj, vagy valami legy… - nem tudom végigmondani, mert megcsókol. Nem gondolkozom, hanem egyből visszacsókolok. Vágytam erre, el nem tudom mondani, hogy mennyire vágytam már erre… - mászom fölé, ő meg átkarolja nyakamat és úgy csókoljuk egymást tovább. Elválok tőle, és féloldalasan megtámasztom magam, és úgy nézem őt.

- Mit nézel?

- Vajon mit? – húzom fel egyik szemöldökömet. – Komolyan gondolod, hogy kettőnk között lehet valami? – kérdezem, mire elkezd gondolkozni, majd pár perc után elkezd bólogatni.

- Hai… - mondja halkan, mire megdobban a szívem. –De…

- De? – nézek a szemébe.

- De te, hogy érzel? – kezd el bűbájosan pislogni, mire sóhajtok egyet, és elmorgom alig hallgatóan, hogy: „Szeretlek”. – Mi? Nem hallottam – mondja, mire füléhez hajolok és bele súgom:

- Azt hiszem, szeretlek… - hajolok el, de nem tudok túl messzire, mert pólómnál fogva visszaránt és megcsókol. – Ezt remélem, hogy vehetem egy „én is”-nek… - csókolok vissza, miközben azt veszem észre, hogy lassan nem féloldalasan vagyok, hanem a hátamon fekszem, ő meg fölém mászott és úgy csókol. Derekára rakom kezem, és egy kicsit arrébb teszem… mert, ha így folytatja a simulgatását, akkor nem fogok bírni magammal… és itt nem akarom…

- Mi az? – néz rám felvont szemöldökkel.

- Csak még nem tudom elhinni…

- Pedig kellene – ad egy röpke puszit, majd mellkasomat kezdi el simogatni, miközben megtámasztja másik tenyerén a kezét. – Kérdezhetek?

-… kérdezz – bólintok egyet.

- Sok kérdésem van ám…

- Azt rögtön sejtettem… - mondom, mire kinyújtja a nyelvét. – Nem úgy értettem…

- Persze… - feleli, majd belekezd. – Hallottam, hogy nem alszol… meg nem is eszel… miért nem?

-… - húzom el számat. – Na, jó… mégsem kérdezhetsz… - tolom el, és fordulok el tőle, mire hátulról simul hozzám, és a fülembe suttog.

- Ez nem vicces! Tudni akarom! Segíteni akarok! – erre morranok egyet. – Rei… - harap bele egy finomat fülembe, mire sóhajtok.

- Kettőt találhatsz, de elsőre is menni fog… - sóhajtom, és visszafészkelem magam hátamra.

- Miattam?

- Hai…

- De miért?

- Vajon miért?! Azok után, hogy lefeküdtünk alapból lelkiismeret furdalásom volt, hogy úgy voltam veled, hogy részeg voltál… bár komolyan nem bántad, mert te másztál rám! – teszem hozzá, mire kikerekedik a szeme.

- Mi? ÉN? Én olyat nem tennék! – mondja durcásan.

- Jah… akkor csak beképzeltem, hogy majdnem leszoptál hazafele a kocsiban, meg a kezed sosem volt a helyén… - ahogy elmondtam oldalba üt… - Au!

- Megérdemelted… - mondja durcásan. – Ne beszélj ilyen közönségesen! És én ilyet nem csinálnék!

- Persze… mégis, hogy mondjam, ha így történt? - erre sóhajt egyet.

- Inkább mondd tovább, de ne az estét… - teszi hozzá.

- Oké, oké… szóval utána meg majdnem megöltelek… - sütöm le a szemem. – Azért sem mentem be a kórházba…

- Mi az, hogy majdnem megöltél? Az baleset volt!

- Persze, de, ha nem mászom fel, és nem alszom el, utána nem kiáltom el magam, amitől megijedsz, akkor nem is esel le… - sütöm le megint szemem, mire megérzem puha ajkait enyémen, majd egy lágy csókot kapok.

- Nem a te hibád… én másztam fel, amikor tudtam, hogy nem tudok fára mászni… - erre kikerekedett a szemem.

- Hogy mi?

- Mindegy. Most rólad beszélünk! – tereli a témát. – Mondd tovább!

- Jó… jó… szóval miután ez is megvolt, utána tudtam meg Kaitól, hogy mi volt veled, meg a nevelőddel… - sóhajtom. – Apropó… nevelő… Mit csináltál? – húzom fel a szemöldökömet, ő meg a száját.

- Ano… szeretem a kocsikat… - motyogja. Nem firtatom tovább. Csak válaszolok még pár kérdésére. Mint pl. arra, hogy Kaijal miért vesztem össze, meg, hogy miért olyan a kapcsolatom Maoval, amilyen… a legutolsó kérdésénél meg már alig bírtam a szemem nyitva tartani.

- Most már aludjunk… - nyom egy puszit arcomra, amire én csak morranni tudok. De nem engedem vissza a helyére, hanem átkarolom és magamhoz húzom. Ráteszi a mellkasomra a fejét, és innen már se kép, se hang.

- Rei… - hallom meg Aoi hangját, de nem akaródzok felkelni. Aludni akarok, aludni, aludni, aludni, aludni… - Kelj fel… már késő van… - kezdi el arcomat simogatni, mire morranok egyet, és magamra húznám a takarót… csak, mivel a hálózsáknak megvannak a méretei, nem megy a dolog… - Nah… ébresztő. Tudom, hogy nem akarsz, de már ideje lenne visszamenni… már dél is elmúlt… - mászik be a hálózsákba.

- Ha nagyon menni akarsz, miért másztál be hozzám? – húzom magamhoz csukott szemmel.

- Mert így egyszerűbb felkelteni – suttogja fülembe érzékien, majd kihasználva gyenge pillanatomat, elkezd csikizni… aminek következtében felébredek, és én támadom le őt. Mivel bemászott mellém, nem tud hová menekülni, így fölé mászom, és leszorítom kezét, majd megcsókolom. Megtámasztom magam a feje mellett, ő meg átkarolja a nyakamat, és úgy csókol vissza. Az idilli pillanatot a perverz doki zavarja meg:

- Na, felkeltetted már a csibédet? – rázza meg a sátra, mire szétrebbenünk, de hála istennek nem nézett be, csak megállt előtte.

- Nem vagyok csibe! – morgom.

- Akkor, úgy látom igen! – kuncog, majd elmegy.

- Aranyos vagy, amikor duzzogsz – suttogja fülembe, majd kimászik a sátorból. Felöltözöm, és követem. Eszünk egy keveset, illetve reggelizünk, majd összeszedjük a cuccunk, és elindulunk vissza.

Most nem állunk meg a legelső rétnél, hanem egyből a kocsi felé vesszük az irányt. Én meg csak most érzem, hogy mennyire fáradt is vagyok. Csak egy kis alvás kellett ahhoz, hogy a testem újra érezze, hogy mennyit is hagytam ki. Legszívesebben itt helyben lefeküdnék, magamhoz húznám Aoit és aludnék… - dobom be a cuccom a kocsiba, és ülök be.

Ami furcsa, hogy mire visszaérünk, nem csak egy kocsi van Aoi lakása előtt, hanem kettő. Bemegyünk, és konstatáljuk, hogy Uruha meg Kai a nappaliban tv-t néznek. Ahogy megláttak minket kikapcsolták. Kai nagyon szomorúan nézett rám, amitől bűntudatom lett. Épp oda akartam menni, amikor megláttam azt a két embert, akit akkor láttam, amikor Shinya-san visszahozott…

Azok azonnal elkezdtek Aoi körül ugrálni, ahonnan Uruha próbálta meg kimenteni. Így volt lehetőségem Kaijal beszélni.

- Beszélhetünk egy kicsit…? - lépek mellé, ő meg sóhajt egyet, és rám néz, majd bólint. Behúzom a szobámba, és becsukom magunk mögött az ajtót.

- Mit szeretnél? – kérdezi nekem háttal.

- Bocsánatot kérni. Nem kellett volna, úgy viselkednem veled… - erre kerek szemekkel fordul meg. – Mi az?

- Én is ezt szeretném tudni! Mi történik veled? Olyan furcsa vagy…

- Szeretem… - sóhajtom el magam.

- Kit?

- Aoit.

- Mi?

- Jól hallottad… - sóhajtom. – Szeretem, és azért akartam elmenni, hogy ne legyen a közelemben és el tudjam felejteni.

- De… - hajtja le a fejét. – Velem mi lesz? Engem is elhagysz akkor…

- Nem, nem akarlak elhagyni téged – megyek oda és ölelem meg. – Te vagy a családom, te vagy az egyetlen igaz barátom. Nem hagynálak el! – mondom, mire felkapja a fejét, csillogó szemekkel.

- Akkor miért ijesztettél meg ennyire?!

- Mert akkor még úgy gondoltam, hogy azt fogom tenni…

- Mi? Meggondoltad magad? De, hogyhogy? – kérdezi kíváncsian.

- Aoi… - mondom halkan.

- Aoi? – kérdez vissza.

- Összejöttünk… mármint… remélem… - érzem, hogy egy kicsit elpirulok Kai meg elkezd örvendezni, és ezt akkora hévvel, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat, és ráesünk az ágyra, onnan meg a földre. Mind a ketten nevetésben törünk fel, miközben próbál lemászni rólam, mire benyit Uruha:

- Gyertek en… - tátja el a száját, mire mind a ketten abbahagyjuk a nevetést és felnézünk rá, majd megint nevetésben törünk ki arca láttára. Nagy nehezen felkászálódunk, majd elindulunk ki. Közben pedig Uruha nagyon is gyilkos szemekkel méreget engem… így, nem tudom megállni, hogy ne szóljak be valamit neki, amikor elmegyek mellette:

- Nyugi, ő csak a tiéd…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.