|
30. Extra
Uruha
- Azt hiszem, jól kihasználtuk az ágyat – simítok végig kedvesem hátán.
- Ühüm – bújik hozzám szorosan. – Még jó, hogy több vizsgálatra nem kell menni, mert most igazán bajban lennénk.
- Nem is értem, hogy miért – nézek rá angyalian. – Bezzeg, ha te kezdeményezel, akkor nem baj, mi?
- Ezt most miért mondod?
- Általában te kezdeményezel.
- És ez baj?
- Nem, azt nem mondtam… csak jó lenne, ha én se elutasítást kapnék az esetek többségében, ha egy hosszú menetre vágyom.
- Rendben, majd figyelek rá – hajtja fejét vállamra, és nem kell sok idő elalszik. Nem is csodálkozom rajta, elég hosszan élveztük most egymás társaságát. De olyan jó volt… Máskülönben azt hiszem így vezettük le a feszültséget, ami ilyen hirtelen ért minket.
Egy év múlva
Kai sikeresen végigcsinálta az iskolát és mi is felszabadultabban voltunk együtt. Igaz, mikor lejárt az egy évünk, azért még óvatosan mutatkoztunk a külvilág szeme előtt, bár már betöltötte a nagykorúságát. Így semmivel se tudtak volna megvádolni, még ha akartak volna se.
- Olyan jó végre itt kint a szabadban is hozzád bújhatok – mondta, miközben egy parkban piknikeztünk, és a takarón öleltük egymást.
- Igen, végre nem kell bujkálni… - adtam fejére egy puszit. – Kai…
- Igen?
- A főnök behívott ma beszélgetni.
- Valami gond van? – nézett rám riadtan.
- Nem, nincs semmi gond, csak egy újabb gyereket akar rám bízni. Megmondtam neki, hogy most együtt élek valakivel, és még vele is meg kell beszéljem a dolgokat, illetve, hogy nem tudom, hogy ez őket mennyire zavarja.
- Értem.
- Te mit szólsz hozzá?
- Végülis ez a munkád. Nem kérhetem, hogy add fel miattam, ráadásul felesleges is lenne.
- Köszönöm – szorítottam magamhoz.
- Viszont egy valamit kérek.
- Igen? Mit?
- Hogy olyan esetet ne vállalj el, hogy el kell tőlem menned huzamosabb időre. Azt nem bírnám ki.
- Nem állt szándékomban újból iskolába járni. Az, csak egy kivételes alkalom volt – suttogom fülébe, mire mosolyra húzza száját.
- Egy évre jönne ez a fiú is?
- Nem, csak három hónapra.
- Tényleg? Az nem olyan vészes – csillant meg a szeme.
- De ugye tudod, hogy ez mivel jár? – kérdeztem, mire összevonta szemöldökét. – Nem eshetünk mindenhol egymásnak, és példát kell mutatnunk.
- Ezt nem is értem, hogy mire fel mondod – nézett rám kacéran, majd egy csókot adott.
Az új neveltem elég jól viselkedett. Naonak hívták, és egy alaposabb beszélgetés után úgy döntöttem, hogy számára az lesz a legcélszerűbb, ha étterembe viszem, és ott segédkezik.
Először, mint mosogatófiú dolgozott, majd a szakácsok keze alá segített be. Így nekem is lehetőségem nyílt egy kicsit ezen a téren fejlődni. Kai talált magán egy asszisztensi állást, ahol elég jól érezte magát, bár néha-néha úgy vettem ki viselkedéséből, hogy féltékeny Naora. Lehet, hogy azért, mert több időt voltam vele, és nem gondolta, hogy piszok nehéz lesz ez így, hogy csak este és reggel látjuk egymást, na meg hétvégén, de akkor se foglalkozhatok vele állandóan.
Lassan lejárt ez a három hónap, amit Naoval kellett eltöltenem.
- Uruha-san!
- Igen? – fordultam felé a nappaliba. Kai már nem volt otthon.
- Mivel holnap lesz itt az utolsó napom, úgy gondoltam, hogy főzök Önöknek valamit, amiért ennyit segítettek nekem.
- Ez a munkám Nao!
- De azt hiszem, hogy Kai-san kicsit nehezen tűrt meg.
- Gyere csak ide! – pacskoltam meg magam mellett a kanapét. – Kettőnk között maradjon ám, amit mondani fogok – mondtam komolyan, mire bólintott egyet. – Csakis azért neheztel rád, mert a múltkor nagyon megdicsértem a csokis pudingodat, és ezért megsértődött – fejeztem be, mire elnevette magát.
- Akkor azt kiveszem a holnapi menüből… pedig azt is akartam csinálni.
- Igen, szerintem is jobb lenne, mert elég nehéz őt kiengesztelni…
Másnap Nao elment, engem pedig behívott a főnök. Eléggé csodálkoztam, mert még nem voltam kész Nao adminisztratív dolgaival sem.
- Uruha-san! Mentse meg az életem! Olyan sok a rossz gyerek, hogy alig bírjuk… kap egy újabbat – mondta, így búcsút inthettem annak az álmomnak, hogy végre kettesbe legyek Kaijal… pedig ezt terveztem. – Már itt is van! És egy évig lesz magánál!
- De…
- Ide figyeljen! Így is olyan gyerekeket kap meg, akikkel nem kell kollégiumba mennie, hanem otthon foglalkozhat vele. Így ez a legkevesebb, hogy elvállalja! – hadarta el egy szuszra.
- Oké… csak még megírom a jelentésem.
- Rendben – egyezet bele, majd kinyitotta az ajtót, és bemutatott leendő neveltemnek. – Íme Takeru-san! – mutatott be egymásnak.
- Gyere velem! – intettem az irodám felé. – Ülj le, még megírok egy jelentést, aztán megyünk haza.
- Oké. Gépezhetek addig? – bökött Aoi asztala felé a gépre.
- Persze.
Egy óra alatt megvoltam mindennel.
- A cuccaid?
- Csak ennyi van – mutatott fel egy kisebb táskát.
- Rendben, akkor menjünk haza, otthon van kaja. Mit csináltál, amiért idekerültél? – kezdtem el faggatni, hogy jobban megismerjem.
- Az aktámba benne van.
- De én a te szádból akarom hallani.
- Loptam.
- Miért? – kérdeztem, de csak meghúzta a vállát.
- Megjöttem! – kiáltott be Kai.
- Itt vagyunk.
- Vagytok? – lépett be a nappaliba, majd kikerekedett szemekkel nézte Takerut.
- Ő itt Takeru, egy évig lesz velünk. Takeru, ő a párom Kai – mutattam be őket egymásnak. – Most menj el fürdeni, utána pedig alvás – utasítottam, így legalább kettesben tudtam lenni egy kicsit Kaijal. Vacsora alatt alig szólt hozzám, gondolom ő sem nagyon így tervezte a dolgokat, és csalódott lehet.
- Én is elmegyek fürdeni – állt fel, és rakta a mosogatóba a mosatlant.
- A-a… elmegyünk – suttogtam nyakának.
- Na de…
- Nincs, na de, olyan rég fürödtünk együtt! – húztam magammal, ő pedig engedelmesen követett.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kapunk valakit – mondta szomorkásan egy idő után. – Nem így terveztem a hétvégénket.
- Én sem – kezdtem el őt törölgetni a törülközővel, majd a szobánk felé vettük az irányt.
- Hát ez? – néz rám csillogó szemekkel, mikor meglátja a szobát, és a dekorációt.
- Mit hittél, elfelejtettem az évfordulónkat? – csókolom meg, és terelem az ágy felé.
- És a sráccal mi lesz?
- Nyugodj meg, lerendeztem – kezdem el nyakát puszilgatni.
- Hogy?
- Odaadtam neki a laptopomat, és megengedtem neki, hogy használja, ameddig jól esik neki… és fülhallgatót is adtam neki – mosolygom sejtelmesen, mire felnevet.
- Akkor mindenre felkészültél.
- Még szép! – nézek rá vágytól égő szemekkel, majd elkezdem kényeztetni érzékeny területeit.
Eltelt egy hónap, és Aoiékkal megbeszéltük, hogy elmegyünk bulizni egyet. Takeru aránylag hamar beilleszkedett hozzánk, és úgymond le is nyúlta a laptopomat, úgyhogy vehettem egy újabbat. Mindene volt az a kis lapos valami, és amellől nem is igazán akart elszakadni.
- Kávét, és szemcseppet! – hajtotta le a fejét az asztalra.
- Idefigyelj! Ez nem normális, hogy ennyit gépezel – mordultam rá. – A hétvégén elmegyünk bulizni, és te is jössz velünk!
- Ne már!
- De már! Úgyhogy ehhez tartsd magad! Van rá öt napod, hogy megszokd a gondolatot! – mondtam, majd nekiálltam reggelit csinálni Kainak, mert szegénykém megfázott egy kicsit, és itthon maradt. Bevittem neki egy bögre forró kakaót, mert ez a kedvence, és azt mondta, hogyha behozom neki, akkor jó fiú lesz, és ágyban marad, kipiheni magát. Most teljesen olyan volt ő is, mint amikor még a nevelőtisztje voltam. Ezen el is mosolyodtam.
- Mi az? – ráncolta meg szemöldökét.
- Csak arra gondoltam, hogy most úgy érzem, mintha újra a nevelőd lennék.
- Engem már nem kell terelgetni – adott egy puszit.
- Mostanában olyan nyugtalan voltál – említem meg neki. – Van esetleg valami, amiről tudnom kéne? – kérdezek rá, mire lesüti szemeit. Nem tetszik ez nekem… nagyon nem.
- Úgy érzem, mintha valaki követett volna mostanában.
- Láttál valakit? Kai! Kit láttál? – kérdezem, mert elhallgatott.
- Nem vagyok benne biztos, de… mintha Torát láttam volna.
- Micsoda? De mióta volt a tárgyalásunk nem is hallottunk róla, amin csodálkoztam is. Miért épp most tűnt fel? – teszem fel magamban a kérdést.
- Nem tudom… - válaszolta, én pedig kijöttem, hogy tudjon pihenni.
Gondolkoztam egész héten, és aggódásom odáig fajult, hogy Kait már nem is akartam egyedül elengedni sehova sem.
Eljött a hétvége, aminek mondjuk abból a szempontból örültem, hogy végre láthatom Aoiékat. Úgy látom, hogy azzal a morgós gyerekkel azért elég jó párost alakítanak, és mindkettő boldog, aminek nagyon örülök, mert Aoi megérdemli a boldogságot. Reita azonnal lecsapta a kezemről Kait, és elmélyülten kezdtek el beszélgetni a buli helyszínén. Takeru egyhelyben állt, Saga pedig belevetette magát a tömegbe és elkezdett táncolni. Aoival együtt maradtunk, és kimentünk egy kicsit a levegőre.
- Valami gond van? Olyan gondterheltnek látszol – mondta.
- Kai említette, hogy úgy érzi, hogy figyelik, és hogy lehet, hogy Tora az.
- Nem lehet, hogy valaki más? Csak hasonlít rá.
- Nem tudom, csak azt, hogy nagyon féltem őt.
- Ez érthető, de nyugodj meg, nem lesz semmi baja.
- De nem lehetek ott mindig vele, hogy megvédjem… - estem egy kicsit kétségbe, mire átölelt, és lassan visszamentünk a terembe.
Takeru még mindig ugyanott állt, és az óráját nézegette. Legalább ő megvan.
- Nem láttad Sagat? – kérdezi mellőlem Aoi. – Már nagyon készült erre a bulira.
- Reita hogy bírja?
- Mondhatni, hogy jól, néha húzzák egymás agyát, és veszekednek egymással.
- És te nem szólsz közbe?
- Nem… mert az első ilyen után azt mondtam Reinek, ha rajtakapom, hogy veszekedik a neveltemmel, akkor nincs szex egy hétig.
- És, tényleg be is tartod?
- Hogyne… látnod kellett volna milyen meggyötört állapotba volt szegényke. Már szerintem visszafelé számolta a perceket – nevetett fel mellettem. – Így tényleg jobban meggondolja, hogy érdemes e veszekedni, vagy sem.
- Hogy te milyen agyafúrt vagy! – vigyorodtam el. – Rukiékról tudsz valamit?
- Oh, igen! Nemrégen járt nálunk. Elújságolta, hogy Kyo most kezdte el neki tanítani az akupunktúrát. Ennek örömére vett magának hozzá tű készletet… és elkezdte mutogatni. Csak az volt a baj, hogy Rei pont akkor jött haza, Ruki meg elkezdte őt nyaggatni, hogy kell egy alany, akin gyakorolhat, és elővette a tűket… mondanom sem kell, hogy úgy kellett őt a földről összekaparni. Aztán megmondtam Rukinak, hogy ez nem volt vicces dolog, mire tovább röhögött, és mondta, hogy de nem bírta kihagyni.
- Eltanulta Kyotól a rosszaságot.
- Megtalálta a zsák a foltját.
- Merre van Takeru? – kérdeztem, mert nem láttam ott, ahol eddig.
- Lehet, hogy kiment wc-re.
- Megnézem – löktem volna el magam az asztaltól, aminek nekitámaszkodtam, mikor a szemem elé termett.
- Unatkozom, menjünk haza! – mondta.
- Még maradunk.
- Akkor had menjek haza.
- Együtt jöttünk, együtt megyünk – válaszoltam, mire sarkon fordult, és nem mondott semmit.
Éjfél felé járt már az idő, mikor újból elkezdtem őt keresni.
- Merre lehet, láttátok? – kérdeztem a többiektől, de mindenki megingatta fejét.
- Ezt nem hiszem el… kitekerem a nyakát, ha megtalálom!
- Nem lehet, hogy hazament? Nagyon haza akart menni.
- Nem tudom, lehet. A számítógépen kívül nem csinálna semmi mást sem… legalábbis még nem jöttem rá, hogy azon kívül mit szerethet – sóhajtottam fel.
- Akkor menjünk haza – ölelt át Kai.
- Ha van valami, szóljatok – köszönt el Aoi.
Idegesen vezettem hazafelé. Az úton is figyeltük őt, hátha nemrég indult el. Nem laktunk messze a buli helyszínétől, így én is reménykedtem abban, hogy otthon van.
Az ajtó nyitva volt, így szélsebesen szobája felé mentem, de az viszont zárva volt.
- Takeru! Ha itt vagy engedj be! – dörömböltem rajta, majd egy kis motoszkálás után ajtót nyitott.
- Tessék?
- Megmondtam, hogy nem jöhetsz haza! Mi lett volna, ha történik veled valami? Jól vagy? Mégis miért nem szóltál?
- Én szóltam! De te nem akartál hazajönni… most pedig álmos vagyok, megyek aludni – csukta be az ajtót, én meg hápogtam ott, mint egy hal.
- Ezt nem hiszem el! Rosszabb, mint egy tini! Ilyen korban szeretnek bulizni nem? – morogtam tovább Kainak. – Valahogy nagyon nem érzek rá, hogy nála mi lenne a helyes út…
- Majd csak kitapasztalod – simított végig karomon Kai. – Többször is összejöhetnénk Aoiékkal. Olyan jót beszélgettem Reijel.
- Rendben – adtam neki egy puszit, majd nyugovóra tértünk.
Szinte alig aludtam el, mikor Kai keltegetni keltett.
- Mi az, kelni kell? – fordultam át a másik oldalamra.
- Ruru-chan! Szerintem valaki van itt a házban.
- Igen, Takeru…
- Nem, szerintem valaki más rajta kívül – suttogta.
- Jól van, megyek, megnézem.
- Várj! Megyek veled! – kapta fel köntösét. Megfogta kezemet, majd mindenhol villanyt gyújtva elkezdtük nézni, hogy van a házban valaki. Óvatosan benyitottam Takeruhoz is, de nem láttam semmit.
- Nincs itt senki! Menjünk vissza! Lehet, hogy álmodtad.
- Lehet - bizonytalanodott el.
Napi rutinunk abban változott, hogy Kait mindig bevittük a munkahelyére, majd utána foglalkoztam Takeruval. Egy ismert számítógépes cégnél szereztem neki állást, mint gyakornok. Látszólag nagyon örült neki.
- Megyek, mert nagyon álmos vagyok – jött felénk elköszönni az egyik este.
- Oh, már meg is fürödtél? – néztem rá csodálkozva. – Nem leszel beteg?
- Nem, nem hiszem… csak fáradt vagyok – ment el.
- Ruru-chan!
- Mi az?
- Megint hangokat hallok! Szerintem megint van itt valaki… - mondta Kai, miközben kezdtem magamhoz térni.
- A múltkor se volt itt senki, hiába néztünk szét.
- De most biztos, hogy van – noszogatott, én meg kelletlenül is, de belebújtam papucsomba, és kiléptem a folyosóra.
Halk nyögést hallottunk meg, mert most is velem tartott, és ahogy Takeru szobája felé vettük az irányt, ez kezdett sűrűsödni, majd abbamaradt. Nem akarok rágondolni, hogy mit csinál, vagy csinálnak itt valakivel – gondolkodtam el egy pillanatra, majd halkan benyitottunk.
Kaijal lesokkoltan álltunk ott percekig, míg végre magunkhoz tértünk.
- Tora? Te meg hogy kerülsz ide? Mit csinálsz Takeruval? – esett neki kedvesem. Ő előbb megtalálta hangját.
Maguk köré csavarták a takarót, majd pirulva velünk szembe helyezkedtek el.
- Kérdeztünk valamit! – csattantam fel.
- Hát az úgy kezdődött, hogy a rendőrök lemeszeltek… így bent voltam a hűvösön fél évig – kezdett bele Tora. – Aztán kerestem magamnak egy rendes munkát, de ez elég nehéz volt… végül egy kis cég felvett, és most fuvarozó vagyok. E mellett nincs időm randizni, és az interneten megismerkedtem Takeruval… a buliban találkoztunk, most meg együtt vagyunk…
- A buliban? – kérdeztem vissza csodálkozva.
- Akkor hoztam haza, és egy kicsit még együtt maradtunk.
- Látod, megmondtam, hogy volt itt valaki akkor is – fordult felém Kai.
- Jól van, jól van. Akkor ezért csüngsz ennyit a számítógépen Takeru? – kérdeztem, mire pirulva bólintott egyet. Kaira néztem segítségkérőn, hogy most mit csináljak, mire meghúzta vállát.
- Te vagy a nevelőtiszt ne nézz így rám – mondta, mire sóhajtottam egyet. Tora megpuszilta kedvesét, én pedig magamban vacilláltam.
- Nem bánom, maradhatsz. De tudd meg, hogy nem vagy a szívem csücske, és Kai közelébe se merj lépni! Ha Takeruval akarsz találkozni, akkor előbb velem kell egyeztetned, és akkor is, ha itt akarsz maradni éjszakára. Ha egy rossz szót hallok rólad, akkor mész vissza a dutyiba, kiskorú megrontása címen. Ja, és kajára ne számíts itt, előbb neked kell bizonyítanod! – feleltem, mire bólintott egyet, mi meg otthagytuk őket.
- Miért mondtad, hogy kajára ne számítson? – kérdezte a szobánkban Kai.
- Csak nem képzeled, hogy a finom főztödből még neki is adok? Az már luxus lenne! Ennyire nem vagyok jó fej! – mondtam felháborodva, mire csodálkozva elnevette magát, majd ajkaim után kapott.
THE END
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Szio!
Hát ez nagyon jó lett, bár meglepett, hogy a nagy drogdiller Torából aki Kait a ribijnek tartotta ilyen kispájás börtöntöltelék lett, aki ártatlanságokat ront meg XD Ja és az az ötlet, mikor Reita sorolta, hogy hát ő beleélvezett az üvegve, Kai meg ugye... tudjuk mit csinált. Szinte láttam magam előtt Uruha fejét XD. Na szal nagyon tetszett, és köszi hogy elolvashattam.
Szia :)
Örülök, hogy tetszett :D amúgy engem is meglepett Tora, mert az Rora írtam, és amikor ovlastam, én is meglepődtem :D de legalább minden szálat elvarrtunk :p
XD az igen csak durva volt, ahogy Ruruékat kihoztuk xD én is magam elé képzeltem amikor olvastam, Rora fejijét XD :D
Köszike a komit, puszi~