Ruki

El kell innen tűnnöm végre, de hogyan? Állandóan figyeltetnek. Mégis… nem adhatom fel, hogy egyszer megcsapjon a szabadság szele.

- Takanori! – kiáltják nevemet, mire megrezzenek. – Téged kér a gazdád! Nagyon szeret téged… biztos jól teljesítesz nála… - mondja az őröm, nekem pedig összeszorul a szívem.

Miért én? Miért mindig én? Nem akarok felmenni hozzá, mert egyszerűn undorodom tőle. De talán… ha elaltatom a figyelmét, akkor meg tudok tőle szökni – egyenesedem fel, és lépkedek ki szobámból méltóságteljesen.

- Na, mi az? Azt hiszed, hogy te vagy a császár? Azért lépkedsz ennyire felszegett fejjel? – néz rám, de csak egy lesajnáló mosolyt küldök felé. – Te csak ne vágj grimaszokat – förmed rám. Majd észbe kap, és nem üt meg.

Na, igen, nem lenne szerencsés, ha azelőtt bántana, mielőtt a gazdához kéne menjek.

Bemegyek a szobába, majd várom sorsomat, mint minden egyes éjszaka, amit vele kell töltenem. Most mégis megcsap a szabadság illata, ami eléggé íncsiklandozó, és vágyom arra, hogy végre azt csináljak, amit akarjak.

- Takanori – suttogja nevemet. – Napról napra szebb vagy… - kezd el vetkőztetni, én pedig megpróbálok buján nézni rá, hogy felkeltsem benne a vágyat, és elinduljak a szabadság útja felé.

Azt hiszem, hogy megtaláltam a célomat, ugyanis eléggé elfáradt, bár én is. Egész éjszaka igénybe szokta venni a szolgáltatásaimat, amit ma sem hagyott ki.

- Menjetek el! Már nem lesz szükség rátok – engedi el az őröket, akik védenek minket, illetve az egész házat.

- Biztos, uram? – kérdez vissza az egyik.

- Talán megkérdőjelezi, amit mondtam? Nem lesz szükségem magukra. Eljátszadozom még Takanorival… - mondja sejtelmesen, nekem pedig végigfut a hátamon a hideg.

Még egy kör? – fojtok magamba egy sóhajt, de nem baj, kibírom, ha ez az ára a dolgoknak.

Újra elhasználja testemet, majd elalszik, én pedig kimegyek a fürdőbe, onnan pedig át a kerítésen ki a buszmegállóhoz, vagy valami olyasmihez, ami közel van, és messze visz innen. Árkokon kell keresztül küzdenem magam, míg elérem az utat.

Már látom, és úgy futok, ahogy a lábam bírja, mikor furcsa érzés kerít hatalmába, és csak azt érzékelem, hogy puffanok egyet, és fáj az egész testem.

Egy ideges hangot hallok meg magam körül, ami beleivódik elmém mélyébe, majd magával ragad a sötétség.

Szeretek itt lenni, itt biztonságban érzem magam. Talán nem bánthatnak, úgyhogy itt akarok maradni egy kis időre. Viszont… testem nem így gondolja. Elmém legmélyén újra megszólít az a mély hang, ami borzongással tölt el, és én kíváncsian nyitom ki szemem, hogy kihez tartozik.

- Na, végre! – engedi el kezemet, amivel eddig fogott, én pedig összeráncolom szemöldököm, hogy miért ilyen durva velem. Nem erre számítottam.

- Hogy van? – jön be egy fehér köpenyes alak, gondolom egy orvos.

Nem mondok semmit, csak hagyom, hogy megvizsgáljon. Megtanultam, hogy nem mindig jó, hogyha locsogok, meg amúgy is, nem tudom, hogy mennyire bízhatok meg benne. Vajon kinek dolgozik? Talán… talán elárul engem valakinek, aki felveszi a gazdával a kapcsolatot?

Nem… nem szabad megszólalnom, majd csak azután, ha biztonságos helyre kerültem.

- Nem tud beszélni? – kérdezi az orvos. – Talán néma? – faggat tovább, de erre sem válaszolok. Rám néz egy pillanatra, majd csak hümmög maga elé, és kimegy.

A mély hang tulajdonosa visszatér. Egy szőke, fiatal srác ő, akinek van egy orrkendője, és kicsit mogorvának néz ki.

- Miért nem beszélsz? Ki vagy? Kiket értesítsünk a hollétedről? – esik nekem, én pedig elszomorodom, hogy ilyen hevesen bombáz kérdéseivel.

Magamra húzom a takaróm, és csak arra várok, hogy kimenjen. Nem akarok vele menni sehová. Sóhajt egyet, majd ahogy hallom leül egy székre.

- A doki azt mondta, hogy lehet, hogy a sokktól nem beszélsz… - sóhajtja. – De egyáltalán miért volt rajtad női ruha? – elmélkedik el egy pillanatra, amit éppen látok, mert lehúztam orromig a takarót, és elkezdtem mosolyogni.

Az volt az első ruha, ami a kezembe akadt, és úgy gondoltam, hogy talán lányként van esélyem kilopakodni a házból. Hát nem nagyszerű?

- Ne már! Mond már el! Látom, hogy vigyorogsz! – mondja durcásan, miközben lejjebb húzza takarót, hogy teljes egészében lássa arcomat. – Na, mindegy… ha nem, akkor nem. Bár… - sóhajt egy nagyot. – Így lehet, hogy tovább kell bent maradnod, míg ki nem derítjük, hogy ki vagy.

Félelem ül szívembe, nem akarom, hogy megtudja, hogy ki vagyok… és azt végképp nem, hogy vissza is adjon nekik – nézek magam elé mereven.

Hirtelen ötlettől vezérelve megfogom a kezét.

- Mi az? – kérdezi, de én csak megrázom a fejem. – Mit akarsz mondani? Várj, hozok tollat, és egy papírt! – mondja, majd feláll, és kimegy. Egy pár perc múlva látom viszont, és elém rakja az eszközöket.

Érdeklődve figyeli, hogy mit írok cirádás, szépen formázott írásjeleimmel, de nem írok túlságosan sokat, csupán két szót.

Árva vagyok.

Ezzel végül is nem hazudtam nagyot, mert tényleg az vagyok. A szüleim meghaltak, én pedig egyből ide kerültem. Nem értettem, hogy miért, hogy kik ezek az emberek, és mit akarnak tőlem. Tanulmányaimat megszakították, a szabadságommal együtt, és szinte mindent elvettek tőlem, ami fontos volt számomra. Elvették a testemet, és egyéb tárgyi dolgokat, amikhez valamiféle emlékem volt. Viszont volt olyan dolog, amit nem tudtak elvenni tőlem, ez pedig a méltóságom, és a becsületem volt.

- Szóval árva vagy… akkor visszaviszlek az intézetbe.

Nem jó – rázom meg a fejem.

- Már felnőtt vagyok – olvassa el újból leírt írásomat. – Akkor merre laksz? – kérdezi, mire elfordítom a fejem. – Az utcán? – kérdezi halkan, de úgy, hogy halljam.

Igen, talán ez lesz a legmegfelelőbb, ha elhitetem, hogy egy senki vagyok, akit elütött.

Egy újabbat sóhajt, majd kimegy. Egy hosszabb idő elteltével jön csak vissza, karba font kézzel.

- Nálam maradhatsz addig, ameddig nem találunk számodra egy megfelelő lakást. Viszont tudnod kell, hogy nem bízom meg benned. Ahol elütöttelek, nos… az nem az a környék, ahol hajléktalanok vannak az utcákon. Az gazdag környék, méghozzá nem is akármilyen. Feltételezem, hogy van valami, amit nem akarsz elmondani, és rejtegetsz. Talán emiatt sem beszélsz, talán a sokk miatt. Újból visszajövünk ellenőrzésre, míg teljesen felépülsz. Addig is, lehetsz a lakótársam, és te takarítasz, mert azt utálom csinálni. Viszont épp most költözködöm, úgyhogy… most minden a feje tetején áll. Ráadásul nekem is most kellett elütnöm téged – masszírozza meg a fejét, mint akinek tényleg sok gondja van, és még én is a nyakába szakadtam, mint plusz felelősség. – Rendben lesz így? – kérdezi, mire elkezdek bólogatni. – Remek – megy ki és hagy magamra egészen délutánig.

Addig az orvosok bejöttek, megnézték, hogy milyen az állapotom. Mindent rendben találtak, csak pihenést írtak elő, ameddig teljesen fel nem épülök, mert a sérüléseim, és a törött karom egy kicsit megakadályoz még a teljes felépülésben.

- Gyere! Hoztam neked ruhákat, remélem, hogy jó, válassz egy párat! – mondja, én pedig kiválasztok egy fekete farmert, és egy pólót.

Lekászálódom az ágyról, majd bemegyek a mosdóba átöltözni. Már csak a hajammal kéne valamit csinálni, mert égnek áll, meg ilyenek. Mutogatom is neki, hogy hozott e fésűt, mire fejéhez kap.

- Tudtam, hogy otthon hagytam valamit! Bocsánat – néz rám bűnbánóan, én pedig legyintek, hogy semmiség.

Beszállunk kocsijába, amivel elütött, majd egy jól kinéző panelház előtt áll meg. Ahogy beérünk, megérzem a ház új szagát. Ezt az ember akkor érzi, amikor tényleg új helyre jön. Valószínű, hogy ő az első lakó, úgyhogy vadonatúj, és drága is. Ezek szerint van pénze. És ez a lakás se lesz semmi. Ahogy látom, két nagy szoba van, egy nappali, két fürdő, egy konyha… a konyháról jut eszembe, borzasztóan éhes vagyok.

- Hát, amint látod nincs kész a ház… még most festik ki, meg egy-két javítást most végeznek el… de már van egy kanapém! – húzza ki magát. – Úgyhogy aludni fogunk tudni – mondja, mire nagy szemekkel nézek rá.

Azt akarja mondani, hogy ő, meg én egy ágyban? – pirulok el egy pillanatra, amit talán észre is vehet, mert hozzáteszi.

- Mármint… kerítünk még egy kanapét! – ahogy elfordulna a telefonjáért két idegen hangot hallok meg az ajtó felöl, így kicsit ijedten nézek oda.

Ugye nem értem jöttek?

- Aoi-chan! Ne rohanj! – hallunk meg egy duzzogó hangot, orrkendős pártfogoltam pedig az ajtó irányába evickél, és ki is nyitja azt.

- Nem rohanok, csak hozok egy kis ennivalót, mert tuti, hogy Reita azt is elfelejtette, mint a két kanapét. Szegény lakótársát pedig nemcsak elüti, de még éhezteti is.

- Aoi! – morgolódik az orrkendős. Tehát akkor Reitának hívják.

- Most mi az? Ez az igazság, nem? – fordul felém egy magas, fekete hajú, barátságos arcú egyén. – Ugye, hogy nem kínált meg semmivel? – kérdezi, mire megingatom a fejem. – Tudtam – szűkíti össze szemeit Reitára.

- De hát még időm sem volt megkínálni – motyogja. – Most érkeztünk.

- És lenne mivel megkínálnod? – teszi fel újabb kérdését, mire fújtat egyet. – Ezt nemnek veszem – karol át, majd tol a konyhába. – Itt minden csupa mocsok! – kiállt ki. – Uruha gyere be, és csináljunk egy kis rendet! Itt maradunk, és segítünk Reitának – mondja, és kezd el olyan sebességgel rendet tenni az asztalon, hogy még a szemem sem tudja követni, illetve, ha ezt megpróbálom, megfájdul a fejem.

- Ez nem igazság – sóhajtja a magas szöszi, aki Uruha lehet. – Azt mondtad, hogy ezt a napot kettesben töltjük.

- Hát, most már négyesben – kacsint rá, Uruha pedig csücsörítve elkezd egyik lábáról a másikra állni, majd végül beadja a derekát, és segít a rendrakásban, és az étel kipakolásában, az asztalon.

Finomnak tűnő szendvicsek kerülnek az asztalra, én pedig már alig várom, hogy megkóstoljam őket. Már nagyon rég ettem ilyeneket, így nagyon jól esik. Főleg, hogy annyit ehetek, amennyit akarok, és nem szabják meg. Ugyanis ott, nem ehettem túlságosan sokat. Amint befejeztem az evést hátradőlök székemen, és megelégedve nézek fel a körülöttem ülőkre. Viszont mikor ezt megteszem, három döbbent szempárral találkozok. Kérdőn nézek rájuk, hogy most mi van, de ők még mindig csak pislognak.

- Neked aztán jó étvágyad van – mondja az Uruha nevezetű, mire oldalra nézek. – Bár nem baj, úgysem árt felszedni egy-két plusz kilót neked, szinte csont és bőr vagy… szeretjük, ha van mit fogni – néz hamiskásan Reitára, közben pedig kap egy maflást Aoitól. – Auu! Ezt most miért kaptam?

- Szegényt még elrontod! És mi az, hogy szeretsz mit fogni? Én nem is vagyok kövér!

- De hát nem is ezt mondtam! Imádom a formás hátsódat – húzza magához, és kezdi el simogatni, mialatt egy forró csókba vonja bele.

Elpirulok a látványra, rég láttam már olyat, hogy valaki ennyire szeretettel forduljon a párja felé, és ne várjon el érte cserébe semmit sem.

- Uruha… nem otthon vagyunk – fordul el tőle.

- Milyen kár – sóhajt egyet, mire megint kap egyet a fejére. - Közveszélyes vagy!

- Nincs szex egy hétig!

- Aoi!

- Olyan kanos vagy mostanában!

- Mert olyan keveset látlak! – duzzogja.

- Szerintem meg ne itt beszéljétek meg az ilyen jellegű problémáitokat – mondja Reita.

- Oh, el is felejtettem, hogy most nem szabad hozzád szólni, mert mindenkit utálsz. Szegény srácot már előre sajnálom… - dohogja a szöszi. – Tényleg, hogy is hívnak? – kérdezi, én pedig leírom egy szalvétára. - Ruki… szép neved van – nézik mindhárman.

- Te miért nézed? Azt ne mond, hogy még nem kérdezted meg a nevét! – esik neki Aoi.

- Hát nem volt rá idő… - mondja meghunyászkodva.

- Te jó ég! Egyáltalán bemutatkoztál neki? – kérdezi, mire nem válaszol, csak csöndbe marad. – Akkor legalább tedd meg most! – parancsol rá.

- Suzuki Akira… Reita vagyok – hajol meg felém.

- És mutass be minket is!

- Shiroyama Yuu, de mi csak Aoinak hívjuk, egy bár tulajdonosa, és a pincérek rémálma. Auu!!

- Ne mondjál valótlant.

- Szegény Uruha… - dörmögi halkan. – Takashima Kouyou, Uruha becenévre hallgat – mutat a harmadikra.

- Nem vagyok kutya! Miért így mutatsz be?

- Mert mindig rohansz Aoi után, mint egy pincsi.

- Nekem legalább van ki után rohannom, és míg örömmel teszem, ne szólj bele! – fordul el duzzogva.

- Jól van na… csak vicceltem.

- Hát mi nem nevetünk. Nem mindenki olyan, mint a volt barátnőd, hogy megcsal… ne légy ilyen keserű! – oktatja ki Uruha, Aoi pedig csak bólogat hozzá.

- Sajnálom…

- Na, mindegy… lásd milyen barátaid vannak, nem sértődünk meg, hanem segítünk neked a festésben, ugye Uruha?

- MI??? De úgy volt, hogy a hétvégén kettesben leszünk!!!

- Uruha!

- Jól van, na… segítünk… akkor itt teszlek magamévá – mondja halkan, miután Aoi felállt az asztaltól, és már nem figyel rá.

Azt hiszem, hogy elég jó helyre csöppentem, remélem, hogy meg tudom magam húzni itt, és senki se talál majd rám.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.01.02. 17:48 Uruha Jajj ez nagyon jó volt.Vicces volt.Aoi maflásai XD.Szegény Ruru,de Ruki akkor most tud vagy nem tud beszélni? Válasz: Örülök, hogy tetszett^^ Persze, hogy tud... csak fél még megszólalni ^^