Reita

Azért mégis csak meglepődtem akkor, amikor meghallottam megszólalni. Valahogy nem ilyen hangot képzeltem el mellé. De pontosan illet hozzá.

Mivel nagyon esett az eső, így Aoiéknak mondtam, hogy maradjanak nálunk. Már úgy is elférnek, akkor meg… nincsenek útban. Legalább nem vagyok egyedül… Erre még jó is, hogy elütöttem ezt a kis pantomimest… Mert mást nem lehet rá mondani… önkéntelenül nem beszél, és bonyolítja meg az életemet!

Miután mindenki elment fürdeni, és eltette magát holnapra, nagy sóhajjal bújtam bele újdonsült, puha ágyikómba. Jól esett feküdni! Nagyon is… sokkal fárasztóbb volt ez a festés, mint amikor helyszínelek, vagy valami. Egy hirtelen gondolattól vezérelve, nyúlok a telefonomért, és felhívom Maot.

- Mondjad, mit szeretnél? – szól bele.

- Neked is szép jó estét… - sóhajtok bele. – Hogy ez sosem tanul meg köszönni?!

- Ja, ja… pontosan! Miért kell mindig nekem mondani, neked, hogy nem köszönsz! – ró meg, mire lehunyom a szemem.

- Ne szórakozz velem, mert megbánod! – morogok a telefonba, mire elkezd nevetni.

- Na? Mi van a kis madárkáddal? Csicsergett már végre, hogy ki is ő valójában?

- Nem… egy szót sem… ja, de! Mert a rózsaszín ágy nem tetszett neki – mosolyodom el.

- Te hülyegyerek! Rózsaszín ágy? Most az csaj?

- Nem! Pasi…

- Akkor minek neki rózsaszín ágy? – akad ki, mintha legalábbis neki vettem volna rózsaszín baldachinos ágyat. Mert nem is… bár lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon, és csak a baldachinnak kellett volna rózsaszínnek lennie… de, mindegy most már…

- Mert unom, hogy nem beszél – mondom, mint valami robot.

- Hát akkor segíts rá! Van benne tapasztalatod…

- Most nyomjam a falnak, és bilincseljem meg, vagy teperjem a földre, és szorítsam le? – kérdezem unottan, miközben elkalandoznak gondolataim a tegnap estére. Megrázom a fejem, és inkább figyelek a tesómra.

- Hát… attól függ mekkora darab, és, hogy esik kézre!

- Hülye… - sóhajtok fel. – Kicsi, és így is elütöttem! Nem rémlik?! Még verjem is meg?! Te tényleg buggyant vagy!

- Ez nálunk családi vonás, öcsi… - mondja, mire felsóhajtok.

- Amúgy, bent van valami? Fincsi kis gyilkosság, vagy valami, amiről lemaradok?

- Áh… nem sok – sóhajtja. – Bár ez az embereknek szerencse, nekünk nem!

- Igen, ez is igaz… - motyogom, a szemem meg egyre jobban csukódik le. – Csak ezért hívtalak… - ásítok fel.

- Na, mi az? A pici Kira-chan nem bírja az éjszakázást…? – gügyögi a telefonba, mire egyből felmegy a pumpa bennem.

- Na! Most fogod be, vagy szétverlek, ha legközelebb meglátlak! – fújtatom. – És egyébként is! Nem merészelj így hívni!

- Hogy? – kérdez vissza ártatlanul, mire felmorranok. – Na, jól van! Ne húzd fel magad Kira-chan! – kuncogja.

- Én esküszöm, megfojtalak, ha még egyszer le Kira-chanozol! – dohogom, ő meg egyre jobban nevet a vonal másik végén. – Fordulj fel – fújtatom.

- Nem, csak megyek aludni – nevet még mindig. – Jó éjt… - hallgat el egy pillanatra. – Kira-chan!

- Anyád! – fújtatom, de már nem hallja, mert letette.

Igen, én vagyok a kisebb… de csak egy év van közöttünk. Ami nem jelenti azt, hogy ő lenne a komolyabb és a felnőttebb kettőnk közül! Mind a ketten a rendőr pályát választottuk… eléggé egy az érdeklődési körünk. Kicsinek is mindent együtt csináltunk, és a munka terén is így maradt. Mert társak lettünk. Igaz, hogy mindig vitázunk, de mindig megoldjuk az ügyeinket! – csúszok lejjebb az ágyban, majd teszem le a telefonomat a földre… mert más még nincs a szobában, csak az ágyikóm. A jóóóó, puha, és meleg ágyikóm. De még mielőtt elaludhatnék, megint jön a tortúra: villany lekapcs, Reita vissza az ágyba… ami inkább visszaesés volt, mert sikeresen nem tudtam kikerülni a felmosó vödröt.

Valami istenien aludtam ma is, épp úgy, mint tegnap… bár ma arra ébredtem, hogy valaki keltegetni akar. De nem is akárhonnan… ALÓLAM! Ijedten ugrok fel, és ülök is fel… teljesen zavarban vagyok, és nem tudom még elképzelni se, hogy hogy is kerülhetett Ruki megint az ágyamba, és megint alám… Idegesen megyek ki a szobából, de a látvány… na arra nem találok először szavakat. Az Isten nem gondolta volna, hogy ezek pont nálam, a nappalim közepén… REGGEL esnek egymásnak. Amikor mind a kettő tudja, hogy korán kelő ember vagyok… nem. Ezek simán szétbasszák a kanapémat… szó szerint…

Puffogva megyek vissza a szobámba, ahol szintén puffogok, Ruki meg kimegy. Ami fura, hogy szomorú… először nem is érdekel, de amikor a nyögések közepette meghallom a bejárati ajtó nyitódását, majd csukódását, már nagyon is izgat a dolog. Kimegyek, benézek a másik szobába, de nem látom, így gyorsan kimegyek a lakásból. Mamuszban, és egy szál alsóban, egy pólóval rohanok le a tízedikről, mint akit üldöznek, és várom be a liftet.

Bevallom, leszidom. Nagyon is! De nem azért mert rosszat akarok neki! De a könny, amit megpróbál elrejteni előlem, elárulja. Nem mondok igazából semmit sem rá… mert nem nagyon tudnék. Ha most nekiállnék lelkizni, az egy: nem én lennék, kettő: meghazudtolnám önmagam, meg a felállított szabályaimat. Visszakísérem a házban, illetve visszaliftezünk a lakásomba, és visszamegyünk a szobába, mert a nappaliban, még mindig akcióznak…

- Nem igaz… - sóhajtok. – Hogy bírják ezek ennyi ideig? – nézek kérdőn kicsiny lakótársamra, mire nem mond semmit, csak egyhelyben ül, így hagyom, és nem szólok hozzá. – Most ez komolyan nem fog beszélni? Ezzel ajánlom, hogy ne lelkiismeret furdalást akarjon nekem okozni, mert esküszöm, olyat teszek, amit még magam is meg fogok bánni! Bár ez már késő bánat! Mert nagyon is lelkiismeret furdalást okozott nekem! – sóhajtok, majd ülök le az ágyam másik szélére. A csendet a telefonom csörgése zavarja meg:

- Igen? – veszem fel.

- Szia, öcsi!

- Mao… - sóhajtok fel. – Te, meg mit akarsz, nem mentél az agyamra eléggé tegnap este? – állok fel és teszem zsebre egyik kezemet.

- Marha vicces vagy… én nem szoktam senki agyára menni!

- Na persze, sok embernek nem az agyára mész, hanem a seggére… - mondom rosszallóan.

- Kapd be!

- Csak szeretnéd, hogy megtegyem…

- Kis köcsög… ezt még megkeserülöd, csak…

- Csak mi? – vonom fel egyik szemöldököm.

-… csak találkozzunk!

- Ami még nem most lesz!

- Dehogyisnem! – mondja büszkén, mire kérdőn nézek magam elé.

- Merthogy?

- Merthogy be kellene jönnöd! Mert van egy gyilkosság, és minket kértek, mert mi vagyunk a legjobbak!

- De most szabin vagyok! Menj egyedül… - nézek Rukira, aki engem figyel, de ahogy ránéztem elkapta fejét.

- Fogadok jó kis pasi az a srác… csak nem leköti a figyelmed? – kérdezi sejtelmesen.

- Te egy perverz dög vagy! Vedd tudomásul! – fújtatok.

- Naaaa, Kira-chan! – búgja.

- Anyád a Kira-chan! – csattanok ki, mire egyre jobban fokozódik a kinti légkör, és egyre jobban lehet hallani a nyögéseket.

- A tiéd is az… de ne zavartasd magad… - mondja unottan.

- De attól még jól esett mondani! – sóhajtok fel, és ezt nem csak miatta, hanem a beszűrődő hangok miatt is.

- Te… Kira-chan… - mondja, én meg érzem, hogy kidülled egy ér a nyakamon.

- Neked nagyon elkell már egy jó alapos verés!

- Ez igaz! De nem úgy, ahogy te gondolod… - mélázik el, majd komolyodik meg, én meg közben lesütöttem szememet… - Amúgy, mik ezek a fura hangok? Csak nem átmentél biszexbe?

- A jó édes apádat! – morogom. – Nem, nem mentem én sehová! – horkanok fel. – Uruha megint nem bírt magával, és megint tönkrevágja a kanapémat! – sóhajtok fel, mire nevet egyet, majd elkezd hümmögni. – Mi van?

- Semmi… csak hírtelen nem lett annyira fontos az a nyomozás! Inkább megyek hozzád, és beszállok! – ahogy kimondja, elszakad a cérna.

- Na, idefigyelj! Nem érdekel kim vagy, én esküszöm, kidoblak a tízedikről, ha ide mered tolni a képed! – morgom, mire felnevet. – Ne vihogj, add azt a címet, és találkozunk.

- Rendben, de szerintem csak rövid látogatás lesz.

- Ajánlom, hogy rövid legyen, mert most nem vágyom egy hosszabb körre… a legutóbbi nagyon is hosszú volt! – morgom, mire felkuncog. Ő szereti az olyat, amikor sok minden kell egy nyomozáshoz… és az előző ügyünkben igazán sok mindent volt. Plusz meg akartak ölni mindent… amit ő élvezett, de én már kevésbé… Megadja a címet, amit a kezemre írok, mert nem tudok máshová, majd leteszi.

- Figyelj, nekem el kell ugranom valahová – nézek rá, ő meg kerek szemekkel mered rám. – Mi az? Talán valami baj van? – kérdezem, és nyújtom előrébb nyakamat, mire nemlegesen megrázza fejét. – Oké… de, ha nem vagy jól, akkor szólj! – mondom, mire bólogat. – Az agyamra megy, hogy nem beszél! – morogok magamban. – Most menj a szobádba, amíg ezek abba nem hagyják az akciózást… - sóhajtok. – Az után mond meg Uruhának, hogy menjen le a pékségbe valami friss és finom péksütiért neked. Nem akarom, hogy éhezz… - mondom neki, és veszem elő kabátomat az egyik dobozból, amit most fel akarok venni. Adok neki egy kis pénzt, majd átmegy a szobájába. Felveszem a pisztolyomat, majd felöltözöm normálisan. Még mielőtt elmennék, azért bemegyek hozzá, és megkérem, hogy ne szökjön el. Nem magam miatt, hanem maga miatt. Bólogat, és megint nem mond semmit…

Nagyot sóhajtva lépek ki a házból, és ülök kocsimba, ami most valami extra hideg. A tegnapi esőtől, meg a hajnali fagytól nagyon lehűlt. Elfelejtettem beállni a mélygarázsba… így még jobban hidegebb, mint máskor.

Elkocsikázom a megadott helyre, ahol összefutok Maoval. Senki nem gondolná róla, hogy rendőr… méghozzá a legjobbak egyike… sosem öltözik úgy, és a viselkedése sem éppen olyan, mint a többi rendőrnek.

Elvesszük a felszerelésünket, és bemegyünk a lakásba. Elég csúnya látványt nyújt a szétlőtt ember, de már ehhez úgymond hozzá vagyunk szokva. Aminek meg örülök, hogy jó segítségünk van, akik értik a munkájukat, így hamar végzünk.

- Én mondtam, hogy hamar végzünk! Már csak a laborba kell vinni a dolgokat, és várni az eredményekre!

- Szerencséd van… - nézek rá rosszallóan.

- Miért is? – kérdezi, és már látom a szemében, hogy nem bírja tovább, és kötözködni fog… - Csak nem sietsz haza, a Chibikédhez? – rángatja meg szemöldökét sokat sejtőn.

- Ne nevettesd ki magad! – fújtatok. – Nem az esetem, és nem az enyém! – morgom, és leveszem a kesztyűmet.

- Az anyagokkal mi lesz? – kérdez utánam, mert otthagytam, és a kocsim felé vettem az irányt.

- Majd, te beviszed a laborba! – kiáltom vissza neki, miközben vissza is fordulok. Ami szerencsétlenségemre elég ahhoz, hogy nekimenjek egy nagyobb fának, amitől a földre huppanok. Mao persze, hogy szakad a röhögéstől. Fújtatva kelek fel, és porolom le magam. Még annyi ”szerencsém” volt, hogy nem a tócsába estem bele, hanem mellé. Mikor leporolom magam, és már bent is vagyok a kocsimban. Hazafelé beszaladok a kínaisba, mert dél jócskán elmúlt, és már a hasam igazán jelez, hogy enni kellene valamit. Veszek Rukinak is, meg a két jómadárnak is, akik nem érdemlik meg… főleg, ha vehetek megint új kanapét… Miközben a boltban vagyok, elég furán megyek… még én is észreveszem magamon… ülve is fájt a fenekem, és most menni meg még rosszabb… nagyon ráhuppantam… - Miért vagyok ilyen szerencsétlen mostanában?

Mikor hazamegyek, megnyugszom, hogy nem csináltak semmi ”illegálisat”, és Ruki is bent van velük a szobámban. A falat festik.

- Megjött az ebéd! – mutatom fel a szatyrokat, mire mind a három felém néz.

- Végre! – csap le Aoi az egyik zacsira. Pislogok rá párat, majd visszanézek Uruháékra is. – Ti nem jöttök? – kérdezem, mire bólogatnak és ők is kijönnek a konyhába. Amit furcsállok, hogy Aoi nem fájlalja a fenekét, de én annál inkább…

- Reita… - mér végig Ruru.

- Mi van? – ráncolom meg szemöldökömet.

- Semmi… - folytja magába, majd nekiállunk enni. De nem tudok megmaradni egyhelyben. Fáj a seggcsontom, na!

- Aoi… - sóhajtok fel. – Te, mi a fenét bámulsz?! – kérdezem ingerülten.

- Azt nézem, hogy úgy ficeregsz, mintha… - hagyja abba mondandóját, mert nagyon is szúrós szemekkel nézek rá.

- Mintha szétraktak volta! – kuncogja Uruha, Ruki szeme elkerekedik, mire gyilkos tekintettel nézek Uruhára.

- Te perverz dög! Engem nem szoktak megrakni! – mondom, mire elkezdenek nevetni.

- Ne nevessetek! Nekimentem egy fának!

- Aha… - kuncogja Ruru. – Jó nagy fa lehetett… egy ’sz’ betűvel a végén… - mondja, mire Aoi is még jobban elkezd nevetni.

- Uruha! – csattanok fel. – Hagyd abba! – mutatom fel a pálcikámat. – Mert még a végén feldugom neked, és nem hátulról, hanem elölről! – fenyegetem, de mit sem ér. Csak nevetnek. Ami most nem esik jól! – Tudjátok mit?! Ne higgyetek nekem! – állok fel az asztaltól, és csapom le az evőeszközöket az asztalra, mire mindenki abbahagyja a nevetést. Ellépek az asztaltól, és a szobám felé veszem az irányt. De még mielőtt becsapnám az ajtót magam mögött, kiordítok:

- És máskor ne nálam dugjatok!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.