Ruki

Nagyon megijedtem attól a fegyvertől. Eszembe jutottak a régi emlékek, amikről azt hittem, hogy örökre eltemettem őket magamban.

- Gyerünk Masuo! Csináld! – kiáltott rá a gazda, míg én a sarokban kuporogtam, és néztem őket, mert néznem kellett.

- Nem! – válaszolta, mire a gazda, csak felhúzta szemöldökét, és meghúzta a ravaszt, és elsült a fegyver.

- Takanori! Gyere ide! – mondta, én pedig, mintha lassított felvételbe látnám a dolgokat, saját magamat is beleértve, odamentem hozzá.

Láttam Masuo arcát, amiből csordogált még a meleg vér, és még dobogott a szíve, de lassan az is felmondta a szolgálatot, és egy másik világba lépett. Pedig hányszor megígértük egymásnak, hogy együtt megyünk el innen, és segítünk a másiknak, amiben csak tudunk. Sok mindent megúsztunk így, de sok mindenért épp emiatt kaptunk ki.

- Ez a féreg összepiszkolta a lepedőt! – sóhajtott egyet a gazda, majd megragadta karomat, és maga alá tepert. – Olyan szép tested van Takanori – mondta, én pedig szinte remegtem kezei között. Féltem tőle, hogy engem is megöl. Egyszerűen féltettem a nyamvadt életemet, ami meglehet, hogyha megöl, nem fáj annyira, mint így. – Kényeztess egy kicsit Takanori! – mondta, miközben megpörgette ujján a fegyvert, és a hátára feküdt, oda, ahol idáig Masuo volt.

Nem volt mit tennem, behelyezkedtem lábai közé és elkezdtem szopni addig, míg el nem élvezett.

- Most magadat! – szegezte nekem a fegyvert, nekem pedig tágítás nélkül be kellett ülnöm ölébe. – Te mindig is ilyen tág voltál, ezt szeretem benned, meg azt, hogy ilyen szófogadó vagy – folytatta a monológját, én pedig próbáltam magam ellazítani, már amennyire tudtam. Nem akartam, hogy nagyon fájjon, mégis, hamar megfordított, így hátamra kerültem, és egy gyors tempót kezdett el, ami mondanom sem kell, hogy fájt. Nyakamba lihegett, majd végre valahára békén hagyott.

Így ment ez nagyon sokáig. Ha valamitől óckodtam, ott volt a fegyver, és mint egy varázsütésre kezes bárány lettem.

Ezeket az élményeket álmodtam újra aznap este, úgyhogy kicsit nyúzott képpel ébredtem. Reita nem volt mellettem, bár nem emlékszem rá, hogy egyáltalán velem aludt, vagy sem.

A reggelinél kicsit bizalmatlan vagyok vele szemben, de próbál megnyugtatni, hogy benne megbízhatok. Ezért el is mondja, hogy hol tartja a fegyverét, amitől először nagyon megijedek. Ezt nem tudom elrejteni, és a bizalom jeleként venni, hiszen rossz emlékeim vannak róla.

Míg ezen gondolkozok, kopogást hallok meg az ajtón, én pedig összerezzenek. Reita megnyugtat, hogy semmi baj, csak a bútorokat hozzák. Nem is hagy magamra, állandóan a háta mögé rejt, vagy pedig mellette vagyok.

- Azt hiszem, hogy kéne ide egy kis segítség… - sóhajt fel, miután gondosan bezárta az ajtónkat.

- Én itt vagyok.

- Aranyos vagy – kócolja össze a hajamat, ami nem igazán nyeri el tetszésemet, így elkezdem újrarendezni. – De a te kezed beteg. Ide két erős kar kéne… azt hiszem, hogy meg kéne látogatnom Aoiékat… - vesz egy mély levegőt. – Bocsánatot kéne kérnem tőle… de… olyan nehéz őt kiengesztelni. Bár… szereti a csecsebecséket… azzal talán le tudom kenyerezni – kúszik egy mosoly arcára. – Gyere! – fogja meg kezemet. – Te segíthetsz ebben. Én nem értek az ilyenekhez – nyitja ki az ajtót, közben pedig visszafordul. – Vedd fel a kabátodat, nehogy megfázz, és valami meleg holmit! – néz rám szigorúan, mire bólintok egyet, amúgy is hideg van. Nem is tudom, hogy hogy bír el lenni ilyen hidegben. Míg én rendesen felöltözködöm, ő is magára vesz egy kabátot. Összehúzza magán, majd kiterel.

Lemegyünk a mélygarázsba a kocsijához, majd elhajtunk egy bevásárlóközpontig. Felmegyünk az arany-ékszer boltba, majd rám néz.

- Válassz!

- Én? – pislogok rá értetlenül.

- Nekem mind egyformák, és amúgy is… nem tudom, hogy nektek mi jön be.

- Mi az, hogy nekünk?

- Hát… akik a lányok egy kapcsolatban. Auuu! – kiált fel, mert ráléptem egyik lábára. – Na, Ruki-chan!

- Nem vagyok Ruki-chan – háborodom fel.

- Na… - kezd el böködni kezével, mert elfordultam tőle. – Elviszlek vacsorázni ugyanoda, ahová a múltkor, csak segíts légyszi – mondja, mire összefolyik a nyál a számban.

- De ne gyerekadagot rendeljünk, mint a múltkor – felelem, ő pedig meghökkenve csak bólogat. – Mire gondoltál, mit nézzek neki?

- Valami nyakláncra gondoltam.

- Oké – fordulok a pult felé, miközben még mindig azon morgok magamban, hogy lánynak titulált, és ezért válasszak én.

- Na, ez is megvan… - sóhajt egy nagyot, és megyünk az autó felé, de megállok az egyik ruhaüzletnél. – Szeretnél valamit? – kérdezi, mire bólintok egyet.

Bemegyünk, és azonnal a sálakhoz veszem az irányt. Imádom a sálakat. Főleg amit sokszor lehet a nyakam köré csavarni, és valami hihetetlenül puha. Ki is választok egy türkiz kék színűt, majd egy fekete sapkát hozzá.

- Ennyi lesz? – kérdezi, mire megrázom a fejem, és tovább tapogatom a sálakat, és teljesen elmerülök bennük. Gondosan kezdek el válogatni, és kutatni egy másik után. Szinte feltúrtam az egészet, és kétszer mindegyiket megfogtam, mikor úgy gondoltam, hogy ideje lenne választanom… végül megfogok egy kék-fekete kockásat, és azt is odaadom Reitának. Majd újból a sapkák felé veszem az irányt, és kiválasztok egy régi típusút, ami kicsit bársonyos, sötét barna, és van egy kis karimája, amit, ha megfordítanak az emberek a fejükön, akkor nem nagypapisan, hanem menően néznek ki.

- Remélem, ennyi lesz – néz az órájára Reita. Jó, hát lehet, hogy kissé belelkesültem…

- Igen, ennyi – sütöm le szemeimet.

Kifizeti a cuccokat, én pedig elveszem tőle a szatyrot. Kimegyünk a boltból, én pedig előveszem a kék kockás sálat, és megrángatom a kezét.

- Mi az? – néz rám, én pedig nyakába akasztom a neki szánt sálat, majd a sapkát is rárakom. – Szóval ezt nekem válogattad?

- Igen – felelem halkan, mire nem válaszol, csak megfogja kezemet, és kimegyünk a kocsihoz. Rövid ideig vagyunk bent, mert hamar megérkezünk egy bár elé.

Ijedten nézek rá, és kezdek el mocorogni. Sokszor le is itattak, és erről sincs jó emlékem – merengek el, majd azt veszem észre, hogy Reita kinyitja ajtómat.

- Gyere! Ne félj, nem maradunk itt sokat. Aoi itt dolgozik – mondja, én pedig kicsit megnyugszom. Megfogom kezét, és hozzá bújok, mikor beléptünk, mert elég sokan vannak, és nem akarom, hogy szem elől tévesszem.

- Hello! – köszön Reita az egyik pincér srácnak. – Aoi bent van?

- Igen, hátul van az irodában – bólint egyet, mi pedig megindulunk arra. Ennek kicsit örülök, mert ott legalább nincs ember, úgyhogy kicsit felszabadultabban haladok Reita mellett.

Megállunk egy ajtó mellett, majd kopog. Halk sóhajt hallunk meg, így akaratlanul is egymásra nézünk, és elpirulunk.

- Tessék!

- Sziasztok – lépünk be, és azt veszem észre, hogy Aoi ingjét rendezgeti, és Uruha mintha egy kicsit mogorván nézne ránk.

Lehet, hogy megzavartunk valamit – pirulok el.

- Áh, te vagy az Reita? Mit szeretnél? – kérdezi Aoi nemtörődöm hangon. – Szia Ruki – lép mellém. – Hogy vagy? Ugye nem nő Reita a fejedre? Harcolj az igazadért! – kacsint rám, mire halványan elmosolyodok.

- Te csak ne adjál neki tippeket! Így is kicsinálja a lábamat, mert mindig megtapos, ha nem tetszik neki valami, ahelyett, hogy mondaná! – háborodik fel.

- Jól teszi, téged csak így lehet kordában tartani. Szóval, miért jöttél?

- Csak… szeretnék bocsánatot kérni – mondja halkan.

- Nem hallottam, te hallottál valamit Ruru?

- Nem igazán.

- SZERETNÉK BOCSÁNATOT KÉRNI – üvölti, Aoi arcán pedig egy kaján vigyor jelenik meg.

- Így már hallottam. Bocsánat elfogadva.

- Tessék – nyújtja felé Reita azt a csomagot, amit neki szánt.

- Mi ez? – néz bele.

- Egy kis kiengesztelés.

- Ez gyönyörű! – kiállt fel. – Jöhettél volna előbb is… - mondja, amin jót kuncogok.

- A Chibi választotta.

- Chibi? – néz rá mindenki.

- Mármint, Ruki… Na, mi lesz már, fel se próbálod? – tereli el a témát, de nekem nem kerüli el a figyelmemet, mintha egy kicsit kipirosodott volna az arca.

- Jól áll neked – ad egy puszit neki Uruha, majd Reita felé fordul. – Új divathullám indult meg nálad?

- Miért?

- Hát, a sapka, meg a sál végett.

- Jah… azt is Ruki választotta ki, mármint nekem vette…

- Te vetted – felelem halkan.

- Aha…

- Te csak ne aház, inkább menjünk, és igyunk valamit, kiszáradt a torkom!

- Oké… csak le ne itasd Ruki-chant! – kacsint rá Aoi, majd kifelé vesszük az irányt.

- Te csak ne ijesztgesd szegényt! Nem fogok alkoholt inni – fordul felém Reita.

- Mióta nem iszol? – csodálkozik el Uruha.

- Vezetek, úgyhogy nem ihatok… - válaszolja, majd egy asztal felé megyünk, ami a bár sarkában foglal helyet.

- TESÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!!!!!!! – kiálltja egy ismerős hang.

- Jaj ne…

- Szia Ruki – ül be mellém. – Hogy vagy? Ugye Reita nem megy az idegeidre? Ha gondolod, átköltözhetsz hozzám! – mondja mindezt hihetetlen sebességgel.

- Azt meg a mit nem! Ruki marad velem, mert te tuti agyonmolesztálnád.

- Nem is! Ne higgyél neki Ruki-chan!

- Ne chanozd le!

- Ne mond meg, hogy mit tehetek, és mit nem! Különben is, neked nem mindegy? – kérdezi, Reita pedig morogva elfordul.

- Azt hiszem, hogy én hozom az italokat… túlságosan túlfűtött itt a hangulat – mondja Aoi. – Ki mit kér?

- Én egy baracklevet – mondja Reita.

- Te Ruki?

- Egy jó forró teát.

- Milyen furcsa kívánságaid vannak – nevet fel. – Nem szeretnél valami erősebbet?

- Nem – rázom meg a fejem ijedten.

- Jól van, ne nézz így rám, csak kérdeztem.

Lassan elmegy, és nemsokára már hozza is az italokat. A többiek beszélgetnek egymással, én csak figyelem őket. A két testvér állandóan szekálja egymás, kivéve egy pillanatot, mikor is Mao csöndbe marad, és meredten néz a tömeg felé.

- Hoho, elakadt a lélegzeted, igaz? – nevet fel Reita. – Kait még mindig nem tudtad megszerezni magadnak…

- De megfogom!

- Na-na! Álljon csak meg a menet!

- Mi az, talán neked tetszik?

- Nem, dehogy, de tudod, hogy jóban vagyok vele, és nem akarom a barátságát elveszíteni miattad, mert te megkúrod, aztán eldobod.

- Vele nem csinálnám azt – sóhajtja Mao, majd feláll az asztaltól, és a tánctérre megy.

Megkocogtatja annak a Kainak a vállát, és mit sem törődve annak a táncpartnerével, megragadja a derekát, és magához húzza.

Kicsit irigykedve nézem őket, illetve azt, hogy van Maoban annyi bátorság, hogy odament, és csak úgy felkérte táncolni. Bennem sosem volt ilyen bátorság, még akkor sem, amikor iskolába jártam. Nem mertem egyszerűen odaállni az elé, aki tetszett.

- Gyere, táncoljunk mi is! – fogja meg a kezemet Reita, én pedig kicsit megilletődve nézek rá.

Talán kitalálta volna a gondolatomat?

Lassú számot kezdenek el, így szinte önkéntelenül is odabújok Reitához, aki szorosan tart karjai között. Így lépkedünk egy kicsit jobbra, és balra, amivel nem is igazán foglalkozok, csak azzal, hogy igazán megnyugtató így együtt lenni vele.

Hirtelen lekapcsolják a villanyokat, amitől egy kicsit megijedek, de ekkor furcsa dolgot érzékelek. Valaki ajkaimra hajol, és nagyon gyengéd csókot lehel rájuk. Végignyal ajkaimon, majd átcsusszantja nyelvét az enyémhez, hogy lágy csókot váltsunk. Ez igazán jól esik. Nem olyan, mint az eddigi csókjaim. Ez az igazi csók, amit még nem éltem át, amit úgy érzem, hogy szívből jött, és szívesen folytatnám, viszont elég hamar megszakítja, legalábbis nekem rövidnek tűnik. Lehet, hogy azért, mert ilyen jó volt? – nézek rá félénken, mert már kivilágosodott, ő pedig zavartan harapdálja szája szélét.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.02.21. 21:42 misaki JAjj, hát igen jó elkezdtem ezt a történetet olvasni. :D:D Annyira nagyon tetszik a keret, amit kitaláltál nekik. Ugye szegény Ruki nem kerül vissza majd oda, Rei megvédi. Védje meg!!!!!! A csók végén, Istenem annyira nagyon édesek voltak, hogy áááááááááá.  Nagyon várom a folytatást. Most ezt fogom lesni minden nap, eddig a Kínzó közelségvolt, most ez :D:D Kösziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Válasz: *hihi~kuncog* nem tudom, hogy mi lesz még itt :p szerintem ma (22.én) ezt fogom délután hozni, mert már ebből régen volt friss^^ örülök neki, hogy tetszik (: