Reita

Olyan tündéri volt, ahogyan a sálak között válogatott… először nekem sem tűnt fel, hogy mennyi ideig teszi… de ránéztem órámra, és egy kicsit siettettem. Miután fizettem, és mentünk ki az épületből, megrángatta a karomat, majd rám adta a sálat, amit nekem választott. Meglepődtem rajta, és nagyon jól esett, hogy rám gondolt. Azért válogatott olyan sokáig.

Amikor odaértünk a klubhoz, Ruki nagyon meg volt ijedve… még akkor is, amikor mondtam neki, hogy azért vagyunk ott, mert Aoi itt dolgozik. De így is teljesen hozzám bújt. Bár ezt nagyon nem bántam. Nagyon, nagyon nem… és ez enyhe kifejezés.

De akkor nagyon nem örültem, amikor megláttam Maot. Főleg, hogy nekiállt Rukinak tenni a szépet… legszívesebben beleépítettem volna az ülésbe…

Amin viszont nagyon meglepődtem, hogy Kait figyelte. Tudom, mekkora férfifaló testvérem van, és azt is, hogy Kai nem viselné el, és nem is érdemelné meg, ha Mao játszana az érzéseivel. Ezért is kezdtem el védeni Kait. Sosem engedtem meg, hogy Mao közelebb menjen hozzá… régi jó barátom… nem akarok neki rosszat…

Mikor felállt és lekérte – vagy inkább elrabolta -, táncolni, egy pár pillanatig néztem őket, és felsóhajtottam.

Kérd fel Rukit táncolni, ne legyél már ilyen beszari! – rovom meg magam, majd erőt veszek, és felkérem. Amikor kilépünk a tánctérre, egy lassabb szám következik. Aminek nagyon örülök, mert kapóra jön. Amire nem számítok, az az, hogy hozzám simul, és úgy táncolunk. – Milyen aranyos… annyira más, mint a többiek. Sosem éreztem még ilyet… egy barátnőmnél sem. Vajon mit szólna ahhoz, ha közelednék felé? Ellökne? Vagy engedné? Bár nem tudom, hogy mi lehetett a múltjában… nem akarom, hogy olyannak lásson, mint ”Őket”… - morfondírozom, mikor lekapcsolják a villanyt. Érzem, hogy egy kicsit megremeg, nekem pedig késztetésem van arra, hogy magamhoz vonjam egy csókra. Óvatosan csókolom, nem akarom, hogy megijedjen tőlem. Gyengéden csókolom, és próbálom kimutatni vele, hogy én, többet is akarnék, és nem rossz módon. Nem mondom, hogy hosszú a csókunk, mert egy kicsit félek attól, hogy mi lenne, ha így találnának minket, ha visszajönne a világítás… Így elhajolok tőle… a villany meg visszajön. Zavarban vagyok… mert csak hirtelen gondolat volt a csók… és félek attól, hogy a szemébe nézzek… - Milyen puha, és finom ajkai vannak… istenem… ebből sosem lenne elég számomra… - engedem el, mert a számnak is vége van. Visszamegyünk az asztalhoz, majd megisszuk a kihozott üdítőnket. Egyikőnk sem, mond semmit. Aoiék meg csak néznek, és mosolyognak. – Vajon tudják, hogy mi volt? Esetleg látták? Nem, az nem lehet… sötét volt. Csak beképzelem magamnak… - teszem le a poharam. Szemem Maora kalandozik, aki mellett megpillantom Kait. Kicsit nem van szeppenve, és olykor-olykor felénk pislog, majd ahogy látom felénk is jönnek. Amire viszont nem számítok, hogy közém, és Ruki közé ül be.

- Reita – ad arcomra egy puszit. – Régen láttalak! – mereszti rám szemeit egy pillanatra, jelezve, hogy ne hagyjam egyedül a bátyámmal.

- Igen, tényleg régen volt! Mi történt veled azóta?

- Nem sok… de látom, a bátyádra még mindig ráférne egy kiadós nevelés…

- Héj! Engem már nem kell nevelni!

- Dehogyisnem! – mondjuk együtt.

- Először föl kell kérni a másikat, és ha igen mond, akkor elvinni táncolni, nem pedig egy másik féltől elrángatni.

- Jól van – duzzogja Mao, amin jót nevetek. Lopva rápillantok Rukira, akin látom, hogy nem nagyon tetszik neki Kai hevessége, és az, hogy arrébb túrta.

- Mit szólnál, ha egyszer összeugranánk? – kérdezem.

- Az, remek lenne! – mondja Kai helyett Mao.

- Nem azt mondtam, hogy veled! Kaijal beszélgetek! – vonom fel egyik szemöldökömet, mire Mao ismételten felhúzza orrát.

- Jó lenne, mikor?

- Amikor főzöl valami finomat.

- Akkor majd… öhm… - gondolkozik el. – Vásárolj be, és holnap felugrom, és csinálok kaját. Nekem nem lenni időm ilyenekre. Holnap több műtétem van… úgyhogy…

- Oké ezt megbeszéltük. De ne számíts rendre, mert az még nincs! – mondom, mire felnevet.

- Nálad csak akkor van rend, amikor a takarítónőd megcsinálja!

- Marha vicces… - dohogom. – De legalább rend van. Szeretem a rendet! Az már más dolog, hogy csinálni nem szeretem… - duzzogom, amin a többiek jót nevetnek, még Ruki is.

- Amúgy, Reita! Miért is jöttél? Mert nem hiszem, hogy csak bocsánat kérésért – húzza fel egyik szemöldökét Aoi, mire elvigyorodom.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy ismerlek, mint a rossz pénzt!

- Jól van, na… Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs e kedvetek pakolászni…

- Szeretek pakolni! – csillannak meg Aoi szemei, és Kaié is. Mind a kettő házi tündér… ebből a szempontból viszont irigylem Uruhát.

- Akkor majd gyertek át, ha van időtök… tudjátok, hogy nekem ez lassan megy…

- Igen – kezdenek bólogatni. Még beszélgetünk egy kicsit, de nem sokat. Haza akarok már menni, és esetlegesen kettesben maradni Rukival… meg úgy hátha meg fogom tudni, hogy mit is gondolt arról a csókról… remélem, hogy nem vette tolakodásnak. Azt nagyon nem szeretném… - köszönünk el, és megyünk vissza a kocsihoz.

A hazafelé út is csendben telik… Ruki pedig kifelé bámul az ablakon, így elfolytok egy sóhajt. Otthon pedig egyből bemegy a szobájába. Lehunyom a szemem, és utat engedek sóhajomnak. – Szóval tolakodásnak vette… - húzom el a számat, és megyek be a szobámba. – Bassza meg! – rúgok bele az egyik dobozba, feszültség levezetés gyanánt. Ledobom az ágyra a kabátomat, és a sálamat kezdem letekerni, de a kezem megáll benne. Felrémlik, mikor a nyakamba tekerte, mire magamhoz húzom a sálat… - Kell nekem… - hunyom le a szememet.

Mivel megkordul a hasam, így kimegyek. De nem akarok nekiállni semmit sem főzni… odamegyek Ruki szobájához, és bekopogok, majd egy ”szabad” után bedugom fejem.

- Arra gondoltam, rendelek valami finomat – mosolygom rá. Nem tudom, de ha ránézek, mindig mosolyogni támad kedvem…

- A-az jó lenne – bólint egyet. – Kis haspók… - mosolygom, és kimegyek. Előkeresem annak az étteremnek a számát, ahová elvittem először Rukit, majd rendelek valami finomat. Egy óra alatt meg szokták hozni, így beszólok Rukinak, hogy lemegyek tusolni. Jót fog tenni, egy kicsit tudok gondolkozni. Viszek be egy tiszta boxert, meg cuccot, és már be is állok a zuhany alá. Ahogy folyatom magamra a vizet, a csók jut eszembe.

Milyen finom, és puha ajkai vannak… sosem hittem volna, hogy egy férfi fog ennyire nagy hatást tenni rám… bár valljuk be… ha Maoban megvolt a hajlam, akkor bennem is. Most már azért értem, hogy miért nem tudtam annyira megmaradni egy nő mellett… Karin sem viselt meg annyira… igaz, a büszkeségemet nagyon is… de inkább azt, mint a szívemet… Ha Ruki lett volna, aki azt csinálja velem, akkor biztos, hogy nagyon ki lettem volna… - kezdek el hajat mosni. – Meg akarom szeretni magamnak. Hogy az enyém legyen… senki másé… hogy velem maradjon, és engem szeressen… - sóhajtok fel. – De mennyi erre az esélyem? Lehet, hogy nem is tetszett neki a csók… vagy esetleg még nem kész ilyenekre? Áh… nem értem… lehet várnom kellene… vagy próbálkozzak? – vacillálok, majd inkább megfürdök rendesen. Belebújok boxerembe, és hajamat kezdem el törölgetni, amikor csengetnek. Kikerekedik a szemem, hogy ennyire elgondolkoztam volna az időt. Kimegyek a fürdőből, mire megpillantom Rukit a nappaliban. Ledobom a törülközőm a kanapé szélére, majd megyek ajtót nyitni. A futár az.

- Meghoztam a rendelést! – mondja, majd átveszem.

- Egy pillanat, és hozom a tárcámat! – mondom, és bemegyek a szobámba. Majd kifizetem az összeget, és becsukom az ajtót magam mögött. Bemegyek a nappaliba, és leteszem a kisasztalra a tárcámat, ahová imént a kaját tettem.

- Már nagyon éhes vagyok – szagolok bele a levegőbe. Ruki meg mered rám, ekkor eszmélek csak fel, hogy nincs rajtam csak a boxerem. – Hopp… - esik le. – Azt hiszem, fel kellene, öltözzek… - megyek vissza a fürdőbe, és veszem fel a melegítőalsómat, és egy pólót. – Bocsánat az iménti miatt… elfelejtkeztem magamról… - pakolom ki a szatyorból a cuccokat.

- S-semmi baj… - mondja halkan, majd választ a kaják közül. Most többet rendeltem, hogy jól lakhasson. Miközben eszünk le sem tudom venni róla a szemem. – Semmi kétségem… kell nekem… nem akarom elengedni…

- Mit nézel? Talán leettem magam? – kérdezi egy kicsit pirulva, amitől még vonzóbb lesz számomra.

- Nem, nem – mosolyodom el, és inkább nem figyelem tovább… Mikor végzünk megköszöni a vacsorát, és elmegy ő is fürdeni.

Valamit csinálnom kellene… ülök itt, mint a hülye… beszélnem kellene arról a csókról vele… De mi lesz, ha megrémül tőlem? És úgy csinál, mint tegnap? – morfondírozom, amíg ő fürdik.

Már lassan megy le a nap… úgyhogy, mikor kijön, elköszön tőlem. Én is tőle, de én nem tudok aludni… csak forgolódom. Így gondolok egyet, és kikelek az ágyból. Átmegyek az ő szobájához, és ácsorgom az ajtó előtt egy darabig. Pont kopogni akarok, mikor kinyílik az ajtó, ő meg megijed tőlem.

- Bocsánat! Nem akartalak megijeszteni! – teszem le kezemet, ő meg megnyugszik.

- Semmi baj… Mit szeretnél? – kérdezi.

- Én… - kezdek bele, és veszek erőt magamról. – Arról szeretnék beszélni, ami délután történt… - mondom egy kicsit zavartan, mire látom, hogy egy kis pír jelenik meg arcán. – Én… komolyan gondoltam azt a csókot… - foglalom tömör mondatba érzéseimet. – Nem szokásom játszani. Nem vagyok olyan, mint Mao… és nem vagyok olyan, mint azok, akiktől félsz. Nem akarlak bántani. Eszem ágában sincs… szeretni szeretnélek… - mondom végig, és a szívem nagyon hevesen dobog… félek attól, hogy mi lesz erre a reakciója… De a legrosszabbat kaptam… a semmit… csak áll, és néz. Nem mond semmit…

Miért nem mondd semmit? Miért nem reagál erre? Talán tényleg nagyon gyors volt… nem kellett volna, letámadjam őt. Ki tudja miken mehetett keresztül… én, meg jövök a hülye érzéseimmel. Amikor azt sem tudom kicsoda, és valljuk be… nem is ismerem. De mégis… annyira jól esett volna, egy pozitív visszajelzés. Akkor legalább tudtam volna, hogy érdemes e udvarolnom, vagy közelednem felé. De mit vártam? Amikor félt tőlem tegnap is. Gondolom megrémült tőlem… hülye vagyok! Egy nagy, nagy hülye! – sóhajtok fel. – És előtte is hülyét csináltam magamból. Nem kellett volna az a csók… nagyon nem. Addig csak bíbelődtem, hogy nekem nem tetszhet egy pasas. Most rájövök arra, hogy igenis tetszik, és nem is akárki, hanem ő… és ez van… Hát, gratulálok Reita! – hagyom abba az ácsorgást előtte. Nincs semmi értelme annak, hogy ott maradjak ajtaja előtt…

- Sajnálom – mondom alig hallhatóan, és elfordulok. Nagyon rosszul érzem magam. Nem csak magam miatt… hanem miatta is… Innentől kezdve nem lesz semmi esélyem rá, és fogadok, hogy amilyen hamar csak tud, olyan hamar akar majd elmenni innen. Mert félni fog tőlem… Gratulálok ismételten Reita… - folytok el egy sóhajt, majd indulok meg a szobám felé. De nem tudok tovább menni, mert ujjai csuklóm köré fonódnak. Megállok, majd lassan fordulok felé. Bizakodva…

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.02.24. 19:42 seiran Már kezdtem hiányolni a Mozaikot, erre itt az új fejezet :) Nagyon jó az önmarcangoló Reitád. (Az Ártatlanságban is azt a pár fejezetet, ahol Rei küzd a feltámadó lelkiismeretévél és depibe zuhan én konkréten végigbömböltem :( ) Itt is éreztem a gombócot a torkomban. De ugyanakkor örültem, mert nem kezdett tagadni önmagának, hanem egyszerűen beismerte, már pedig neki Ruki kell XD Remélem Ruki érzi és értékeli Rei kedvességét, őszinteségét , és megnyílik neki. Nagyon szerethetőek a szereplőitek.  Kai pedig fél Maótól( vagy csak nem akar kaland lenni számára) ?Szerintem Mao nagyon bele van zúgva XD Remélem az ő párosukra is kitértek egy kicsit.