Ruki

Miután lejöttünk a táncparkettről furcsán éreztem magam. Hevesebben dobogott a szívem, és alig bírtam levenni a szemem Reitáról. Odaült közénk egy fekete hajú fiú, ami nagyon nem tetszett.

Nem tetszett, hogy kitúrt Reita mellől, és így nem maradhatok a közelében. Így Mao ült közel hozzám, és bevallom becsülettel, hogy egy kicsit féltem tőle. Féltem attól, hogy elkezd tapogatni, vagy netán megcsókol. Igaz, egy kis idő után rájöttem, hogy félelmem alaptalan, mert a mellettem ülő Kairól alig bírja levenni a szemét. Nagy szoknyapecér lehet – kuncogom magamban, vagy legalábbis olyan személy, aki talán még nem igazán találta meg a megfelelő személyt maga mellé, Kai pedig talán nem engedte magához közel őt.

Lassan elfogy előlem a tea, és éhes kezdek lenni. Hála az égnek hazamegyünk, és nem megyünk el étterembe, mint ahogy Reita ígérte. Bár, mintha ugyanabból az étteremből rendelte volna, mint ahol először voltunk. Igazán finom, és ízletes. A hús csak úgy szétporlad fogaim alatt, én pedig halmozom az élvezeteket.

Elköszönünk egymástól fürdés után, majd a szobámba megyek. Nem igazán beszéltünk arról, hogy mi történt kettőnk között, de valahogy nem élném túl, hogy halljam, hogy csak azért csókoljon meg, mert tegyük fel a pillanat hevében neki jól esett, vagy csak azért, mert lekapcsolták a villanyt, és kihasználta az alkalmat – fordulok egyik oldalamról a másikra.

Egyszerűen nem bírok megülni a seggemen, úgyhogy kimegyek egy kis tejért. Igaz, nem jutok el odáig, mert az ajtómban megpillantom Reitát.

Értetlenül nézek rá, és egy kicsit ijedten, mert nem számítottam rá, hogy ott lesz. Percekig csak nézzük egymást, majd megszólal:

- Én… - kezd bele, én pedig érdeklődve hallgatom, de elég nehezen szólal meg újból. – Arról szeretnék beszélni, ami délután történt… - mondja egy kicsit zavartan, mire egy kis pír jelenik meg arcomon. Nem gondoltam volna, hogy mégis szóba hozza. – Én… komolyan gondoltam azt a csókot… Nem szokásom játszani. Nem vagyok olyan, mint Mao… és nem vagyok olyan, mint azok, akiktől félsz. Nem akarlak bántani. Eszem ágában sincs… szeretni szeretnélek… - mondja, én pedig ledermedek.

Szeretni akar, engem? De hát sose voltam az a típus, akit szeretni lehet. Én… nekem nem is volt még rendes kapcsolatom, nem tudom, hogy mit hogyan kell csinálni. Miután anyuék meghaltak – hunyom le a szemem egy percre. – Egyből a gazdához kerültem, ahol megöltek bennem minden jóravaló érzést. Talán ő újra tudja éleszteni ezeket az érzéseket?

- Sajnálom – mondja végül, és fordulna el, én pedig csak most érzékelem, hogy talán sok időt gondolkoztam el, és választ várna, hiszen, elmondta érzéseit. Csuklója után kapok, de nem nézek rá.

- Én…

- Hagyjuk – szakítja ki kezét sajátomból. – Lehet, hogy ez gyors volt neked, nem akarlak sietetni. Meg amúgy is… - sóhajt egy nagyot, én pedig értetlenül nézek rá. Arca kicsit elsötétül, majd magamra hagy a szobám ajtajában, és bemegy sajátjába.

Hogy lehettem ennyire hülye? Miért nem tudtam megszólalni, hiszen nagyon is jól estek szavai, de… félek. Még mindig nagyon félek. Mi lesz, ha összejövünk, és elvisznek. Ő nem tudna megvédeni. Tőlük nem. Én pedig nem lehetek annyira önző, hogy magamnak akarjam, és esetleg megöljék. Igen, talán így lesz a legjobb, ha nem engedem közel magamhoz. Mégis miért epekedem utána ennyire? – teszem fel a kérdést, és már meg is feledkezem a tejről, és arról, hogy kimenjek. Visszamegyek ágyamba, és reggelig forgolódok. Gondolkozok esetleges megoldásokon, de semmi se jut eszembe.

Reggel ajtó nyitódására és csapódására riadok fel. Talán mégiscsak sikerült egy kicsit elbóbiskolnom. Kinézek a pizsamámban, és látom, amint Reita dülöngél be a szobájába. Te jó ég! Ivott? Vajon most hogy kell vele bánni? Molesztálni fog? – nézek rá kételkedve, majd látom, amint elesik a szobájában. Odamegyek hozzá, hogy felsegítsem, de törött kezemmel, úgy, hogy nem tud magáról, piszok nehéz.

- Ruuukiiiiiiii-chaaaann – fújja rám büdös, alkoholtól teli levegőjét. – Ruuukiiiiiiiii-chaaaaaann. Szeretlek – húz magához közel, és nyom egy csókot a számra, ami közel sem esik jól, mint az első, amit adott.

- Hagyjál! – lököm le az ágyra, de ez nem sikerül, engem is magával ránt, így ráhuppanok, egyenesen ölébe.

Kényelmetlenül érint ez az egész, és megpróbálok minél hamarabb elszabadulni onnan, de nem csinál semmit sem. Arcomat simogatja, és fürkészve nézi szemeimet.

- Menj el! – mondja teljesen más hangon, olyan érzést váltva ki belőlem, mintha egy percre magánál lenne. Lekászálódom róla, és gondosan betakarom, míg ő oldalára fordul, messze tőlem, de még hallom, amint magában azt motyogja, hogy: - Nem hiszem el, hogy egy pasi tetszik…

Lehajtom a fejem, és szomorúan megyek ki. Kicsit rosszul esik. De… most, hogy így gondolkozok logikus az egész. Mintha Aoiék említették volna, hogy volt egy barátnője, aki most csalta meg. Vajon előtte nem volt pasija? Ezt ki kéne deríteni, morfondírozok magamban, majd szétnézek a konyhába, ahol semmi sincs.

Semmi kaja, nekem pedig már korog a gyomrom. A fűtés újból alacsony hőfokon van, én pedig nem értek hozzá, hogy hogyan is lehetne feljebb venni.

Bebújok az ágyamba, hátha ott melegebb van, de megvallva az igazat rossz egyedül. Miért utasítottam el Reitát? Miért? – kérdezem magamtól, majd megint arra jutok, hogy nem szabad belészeretnem. Ha felgyógyulok, elmegyek innen, nem akarom magam kiszolgáltatni neki. Nem akarom azt, hogy tartozzak neki, így is sok mindennel tartozok, hiszen etet, ruhákat vesz nekem, meg hasonlók.

Talán… ha egy kicsit kedvesebb lennék hozzá emiatt… - sóhajtok egy nagyot, majd inkább alszom egyet, mert nem tudok dönteni.

Csengőszóra riadok fel. Szinte azt se tudom, hogy hol vagyok, csak akkor, mikor körbenézek. Gyorsan kibújok az ágyból, és ajtót nyitok. Aoi van itt Uruhával, és a fekete hajú srác, azt hiszem, hogy Kai.

- Jézusom, de hideg van itt! – lépnek beljebb. – Ruki-chan öltözz fel jól! Reita merre van?

- A szobájában… nincs jól.

- Beteg? – kérdezi Kai, majd megindul szobája felé.

- Nem – rázom meg a fejem.

- Ruki menj és öltözz fel, mi addig lepakolunk – mondja Aoi, és a csomagokkal a kezében a konyha irányába megy.

Hamar felveszem az egyik nadrágomat, egy pólót, majd egy felsőt, így lépek ki a konyhába, mert reménykedem abban, hogy ehetek végre valami finomat.

- Másnapos – jön be Kai, és sóhajt egyet.

- De hát a bárban nem is ivott. Mi történt? – fordul felém Aoi, mire lehajtom a fejem. – Bántott?

- Nem, nem bántott.

- Akkor? Na, mindegy – mondja, mert semmit sem feleltem. – Ebben a hűtőben semmi sincs! Még jó, hogy bevásároltunk! Ettél ma már valamit, Ruki?

- Nem – válaszolom, mire kikerekednek a szemeik. – Nekem nincs pénzem, Reitánál pedig nem akartam turkálni, hogy merre tartja a pénzt… és azt se tudom, merre van a legközelebbi üzlet – hajtom le a fejem, mire sóhajtanak egyet.

- És fogadok, hogy a fűtést se tudod kezelni – mondja Uruha, mire megrázom a fejem. – Gyere, megmutatom, ti pedig addig üssetek össze valami kaját. Ha kell, lemegyek majd és hozok még dolgokat – mondja, majd odaállít egy kis gép elé. – Állj fel egy székre, hogy jól lásd! – tol oda egy kis sámlit, én pedig rá lépek. – A napocska a nappali hőmérséklet, ez ad jó meleget. Ez a gomb a hőmérsékletet szabályozza, itt tudod beállítani, hogy hány fokot szeretnél a lakásba. Most vegyük huszonháromra, akkor jó meleg lesz. De te csináld, hogy megjegyezd, rendben? – néz rám, mert körülbelül most vagyunk egy magasságban.

- Oké – lelkesülök be. – Ennyi?

- Most nyomd meg az oké gombot. Egy kis idő, és elkezd pörögni egy kis ikon, az mutatja, hogy dolgozik a rendszer. Látod?

- Igen.

- Nah, ezzel meg is vagyunk. Most pedig, ha éjszakaira akarod venni, vagyis kicsit hűvösebbre, akkor ezt a félholdacska gombot kell megnyomd. Ott is ugyanúgy beállítod a hőfokot, és leokézod. Nem nagy ördöngösség – nevet felém, mire rámosolygok, mert tényleg nem az. – Most pedig nézzük meg a fiúkat, hogy mit csináltak nekünk – mondja, miközben lesegít.

- Csak Rukinak, te nem kapsz.

- Most miért? – néz rá Aoira sírós képpel.

- Na, jó, talán te is kapsz… - ad neki egy csókot, én pedig már nem is tudom, hogy merre nézzek zavaromban.

- Itt az ebéd! – rak elém Kai egy mennyei illatú gőzölgő levest. Elkezdem enni, majd miután ezzel megvoltam alig vártam a másodikat. Azt is megettem, és még desszertet is kaptam.

- Ez nagyon finom volt – törlöm meg arcomat a szalvétával. – Köszönöm szépen! – nézek rájuk, mire mindannyian nagyokat pislogva néznek rám, miközben megállnak a kajaevésben. – Mi az?

- Azt hiszem, hogy tényleg le kell mennem még egy körre bevásárolni… - mondja Uruha, én pedig elpirulok. Mindenki a kajaszeretetemmel jön. De itt végre annyit ehetek, amennyi belém fér. Régen nem mindig ehettem, mert felkészülten kellett várjak a gazdára.

- Hagyjátok már, így is elég vékony! – kel védelmemre Kai, ami igazán jól esik.

- Jó-jó, ne vegyél minket komolyan Ruki-chan, csak viccelünk. Na, de tényleg megyek, hogy valami finomat csináljatok. Megcsinálod a kedvenc desszertemet, drágám? – pillog rá Aoira.

- Csak, ha jó fiú leszel.

- Mindig az vagyok – ad a nyakába egy puszit, aztán már megy is. – Oh, szia Mao! – halljuk meg hangját az ajtóban.

- Hello! Reita?

- Alszik, másnapos…

- És még ő mondta, hogy nem iszik… - lép beljebb, így mi is meglátjuk. – Sziasztok! – ül le Uruha helyére, de ami a legfurcsább számomra, hogy se rám nem néz, se Kaira. Mintha észre se venne minket.

- Jól vagy? – kérdezi Kai.

- Jól. Reitával kéne beszélnem egy fontos dologról… de akkor várhatok, mire magához tér. Mégis mi történt? – fordul felém, mire zavarba jövök, mert mindenki rám néz.

- Semmi nem történt – lép beljebb Reita, és még rám se néz. Lehajtom a fejem, mert rosszul esik, nagyon rosszul. De csak az ő érdekeit nézem. – Mit akarsz?

- Beszélni – fordul felé Mao. – De csak akkor, ha már józan vagy. Fontos dologról van szó.

- Akkor várj egy kicsit, míg lefürdök – feleli, majd ki is megy.

- Milyen furcsa – csodálkozik el Kai.

- Nem, egyáltalán nem az – mosolyodik el Mao, miközben engem figyel.

- Azt ne mond, hogy te tudod, hogy mi baja van.

- Kedves Kai! Még jó, hogy tudom, hogy mi baja van, hiszen csak rá kell nézni. Nem véletlenül ő a társam. Először is azért, mert halálra tudom szekálni, méghozzá büntetlenül, másodjára pedig azért, mert ő a legjobb ember, akit csak ismerek. Benne bízok meg a legjobban, nem hiába a testvérem.

- És ezt ő is tudja? – kérdezi kicsit elgondolkozva.

- Hogyne tudná.

- És akkor mi baja van?

- Ő – mutat felém, én pedig elvörösödöm.

- De hát… Reita a lányokat kedveli.

- Ebben kételkednék – mondja Aoi. – Látnod kellett volna, hogy hogy táncoltak ők ketten. Ezért is kapcsoltuk le a villanyt, hátha lesz valami – ül át mellém. – És volt is. A kérdés pedig az, hogy miért utasítottad el? – fordul felém, mire megint megnémulok, és kukán ülök ott.

Tehát az az áramkimaradás nem volt véletlen – pislogok rájuk, mire mindannyian persze Kait kivéve – mindent tudóan mosolyognak.

És hogy lehet az, hogy ilyen jól ismerik Reitát? Mint a tenyerüket. Vajon ők sose árulnának el engem, vagy minket? Bennük megbízhatok? Bár… mindenkinek vannak gyenge pontjaik, biztos, hogy nekik is.

- Így lesz a legjobb – felelem halkan, mire kicsit értetlenül néznek rám. – Én úgyis csak egy senki vagyok. Nemsokára elmegyek, ha felépültem. Nem akarom őt kihasználni. Így is rosszul érzem magam, hogy ennyit költ rám. Sokat eszek, miattam cserléte ki az ágyat, és még ruhákat is vesz. Ahonnan én jövök… mindig kellett fizetnem valamit az emberek jóságáért. Nekem még furcsa az, hogy nem várnak el cserébe semmit sem. Mindig bennem motoszkál, hogy mi van, ha mégis. Ha csak… megkapja, amit akar, és eldob. Nem szeretném.

- Reita nem ilyen – válaszolja Mao komoly képpel.

- Tudom. Pontosan emiatt utasítottam el. Nem akarom bajba keverni – állok fel az asztaltól, miközben szememet törölgetem, és beleütközök valakibe, aki természetesen nem más, mint Reita.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.03.06. 22:51 misaki Bonyolódnka az érzelmek. tök jó, hogy Rei hallottaa, amit Ruki mondott. :D Olyan édesek, ahogy felfedezik az érzelmeiket. Igen találó a cím a történetre. :D Köszi, nagyon szeretem! Válasz: *hihi* na igen, találó cím lett :p és valóban édesek :D