Ruki

Nagyon vártam, hogy Reita hova akar vinni. Ott furdalt a kíváncsiság, de nem akartam újból megkérdezni őt.

Viszont, mikor megláttam, hogy vidámparkba visz… nagyon megörültem. Igaz, kicsit hideg volt már. Gyanítom, hogy egy-két nap, és be is zárják, hiszen a hidegbe senki se jön ide. Nagyon sok helyre mentünk el, de a kedvencem az az óriáskerék volt. Ahogy megláttam felülről a várost elámultam. Felálltam helyemről és nézelődtem az üvegablakon keresztül.

- Tetszik? – lépett a hátam mögé Reita, majd átölelte derekamat.

- Igen, nagyon.

- Ennek örülök – adott egy puszit fejemre, majd leült helyére. Megvallva az igazat, szívesen maradtam volna ölelő karjai között. Valamiért megnyugtató, ha a közelemben van.

Egész végig jól éreztem magam, mert még sose voltam vidámparkba, vagy nem emlékszem rá. A végén bementünk egy kastélyba is. Azt hittem, hogy olyan dolgok lesznek ott, hogy valami elém ugrik, vagy csúnyát látok, vagy valami vicceset, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy tükrök lesznek ott. Egy tükörszobába csöppentem, pont akkor, amikor elszakadtam Reitától. Megpróbáltam megkeresni, de nem találtam. Vagy saját magamba ütköztem, vagy más ment el mellettem. Reitát néha-néha megpillantottam, de az nem az igazi volt. A végén azt mondta, hogy maradjak egy helyben, majd ő megkeres. Így is tettem, de addig az a pár perc egy örökkévalóságnak tűnt.

Egyre nehezebben vettem a levegőt, mert újra átéltem azt, amit senki másnak nem kívánok.

- Nézd csak meg magad Takanori! Nézd magad a tükörben! – mondta a gazda, majd belemarkolt hajamba, és felemelte a fejem.

Egy árnyat láttam akkor a tükörben, semmi mást. Nem ember volt, hanem egy árnyék, méghozzá egy olyan emberé, akinek semmi emléke nem volt az előző életéről.

Vajon milyen lehetett az édesanyám? És az apám? Vajon szigorúak voltak velem? Szegények voltunk, vagy gazdagok?

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kötöttek le, míg egyedül voltam egy szobába, ahonnét sose mehettem ki, vagy csak nagy ritkán.

- Milyen érzés? – húzta hátra teljesen a fejemet, már amennyire tudta. – Milyen érzés, hogy ketten mozognak benned? – suttogta, mire nem feleltem semmit sem.

Hogy milyen érzés? Fájdalmas, nagyon fájdalmas volt, de nem akartam kimutatni, bár önkéntelenül felszakadt bennem egy-egy szisszenés, amikor már nem tudtam magam tartani. Legszívesebben ordítottam volna velük, hogy hagyják abba, de tudtam, hogy nem fogják. Sőt, akkor talán még jobban úgy csinálták volna, hogy nekem ne legyen jó. A vendég alul volt, én lovagoltam, a gazda pedig hátulról nyomott.

- Te még élvezed is ezt, igaz, Takanori? – csókolt bele nyakamba. – Ezért szeretek veled lenni – lihegte, majd egy hangos nyögéssel elment. Hála az égnek hamar kicsúszott belőlem, így már csak a vendéget kellett elszórakoztassam, aki ezek után úgy mozgott bennem, mint egy gyorsvonat, majd ő is kiadta magából a felesleges gőzt, és szinte lelökött magáról.

Ezek után már nem volt sok dolgom hála az égnek, csak megmosakodni, és készen állni arra, ha újból megkívánnak.

Fogalmam sincs, hogy hogy kerültem haza, csak sírtam, és sírtam, hogy ez újból eszembe jutott, mert nem akartam többször átélni azt a kiszolgáltatottságot, amit akkor.

Nagyon elfáradtam lelkileg, és testileg is megerőltető volt a dolog. Az éjszaka közepén felébredtem, és megláttam Reitát a fotelben.

Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy ennyire gondoskodó, és féltve őriz engem. Akkor talán megbízhatok benne… vagy… csak azért csinálja, hogy megkapjon? Ötlik fejembe a gondolat, majd el is hessegetem, mert rájövök, hogy ő nem olyan.

Betakarom őt, mert félig lecsúszott róla a pokróc, majd önkéntelenül is arcához teszem kezemet, és elkezdem simogatni.

- Ruki – pislog rám még félálmosan. – Mi történt? Baj van? – néz szét, mire megingatom a fejem. – Pihenj le – áll fel. – Vagy szeretnél valamit? Hozzak valamit? Esetleg nem vagy éhes? – tesz fel nagyon is sok kérdést.

- Nem kell semmi – rázom meg a fejem.

- Akkor?

- Aludnál velem? – kérdezem, de nem merek ránézni.

- Persze – feleli, mire odamegyünk ágyamhoz, és befekszünk.

Mellé fekszem, de nem merek nagyon hozzábújni. Félek tőle, hogy mit mondana rá. Bár… ezt megoldja ő, mert kezével fejemet kezdi el masszírozni, ami igencsak jól esik, ezáltal mégiscsak közel bújok hozzá. Nyakamra is rátér, amitől nagyon hamar elalszom.

Egy cukrászdában vagyok, ahol hatalmas tortát eszek. Lehet, azért tűnik nagynak, mert kicsi vagyok, nem is tudom. Mindenesetre, nagyon finom, amit eszek, és egy kedves hölgy nézi mutatványom, hogy milyen mohón eszek. Egy férfi pedig fotóz. Mindketten nagyon fiatalok, és mosolygósok. Talán ők lennének a szüleim? – kérdezem magamtól, majd egy újabb álomba merülök, ezt pedig elfelejtem.

Reggel kipihenten ébredek. Reita már nincs mellettem – nézek szét. Persze… biztosan dolgozik már. Megyek ki a folyosóra, egy szál boxerban, mire iszonyatosan finom illatokat érzek meg a konyhába.

- Ruki! – hallom meg csodálkozó hangját, miközben végigmér szemeivel. Na, igen, csak a mosdóba terveztem menni, és lefürödni, nem gondoltam volna, hogy itthon van.

- Mi-mindjárt felöltözök – rohanok be egy nadrágért, meg egy pólóért, majd kijövök újra hozzá.

Kimegyek, és nem merek ránézni, nem tudom, hogy miért… talán… kicsit belepirulok még most is, hogy egy szál semmibe látott… de hát én nem szoktam meg ezt… nagyon nem.

- Itt a reggeli…

- Köszönöm – ülök le, és egyáltalán nem tetszik, hogy már megint ő csinált nekem kaját.

Én is szeretnék neki valamit csinálni, és nem szeretném, hogy kiszolgáljon.

- Mi az, miért nem eszel? – kérdezi, mire rádöbbenek, hogy alig ettem belőle, csak turkálom az ételt, ami nem szokásom. – Talán nem ízlik? Elsóztam?

- Nem, nem, nagyon finom.

- Akkor?

- Nem dolgoznod kéne?

- De… mármint nem… felhívtam Maot, hogy egy pár napig itthon leszek veled.

- Miért? – kérdezem csodálkozva. – Uruha miért nem jött értem? – nézek az órára.

- Hát… gondoltam itthon maradok veled, hogy gondozzalak.

- De nem vagyok beteg. Nem szeretném, hogy a munkádat feladd miattam – felelem, mire sóhajt egyet.

- Csak jót akartam. Nem akartam, hogy tegnap rosszul legyél, és úgy gondoltam, hogy kötelességem itt maradni veled.

- Köszönöm, de…

- Mi az?

- Szeretnék egy kicsit független lenni… belekóstolni, hogy milyen is az élet egy felügyelő nélkül.

- Ezt hogy érted? – ráncolja meg szemöldökét. – Be voltál zárva valahova? – kérdezi, mire lehunyom szemeimet, és megint eszembe jut egy emlék, amit próbálok elhessegetni, hogy ne rontsa a levegőt. – Szóval igen.

- Nem akarok róla beszélni – hajtom le a fejem. – Én csak… szeretném elfelejteni – gurul le egy könnycsepp arcomról, amit gyorsan letörlök.

- Ruki… - áll fel, és húz közel magához, én pedig könnyeimmel küszködve rázkódok mellkasának. – Nem akartalak felzaklatni – simogat, én pedig olyan szorosan bújok hozzá, ahogyan csak lehet.

- Szeretnék rendes életet… ahol nem szolgálnak ki…

- Tehát ez volt a baj? Hogy kaját csináltam?

- Ki szeretném próbálni a főzést, és szeretném, ha nem ugrálnál mindig körülöttem.

- Tehát menjek dolgozni? – kérdez rá, mire elkezdek bólogatni. – A fene… - sóhajt egy nagyot. – Pedig azt hittem, hogy ma itthon maradhatok. Ez olyan jó kifogás volt, hogy rád vigyázok, meg amúgy is, szeretek a társaságodban lenni… - mondja, mire csodálkozva nézek rá, miközben elvörösödöm. – Na, de egyél… utána meg bedoblak Uruhához. Jó lesz így?

- Igen, köszönöm.

- Nincs mit – simít végig arcomon, én pedig elmosolyodom. Sokat jelent ez számomra.

Uruha elcsodálkozott, hogy mégis elmentem aznap, de azt mondta, hogy ilyen, egy igazi harcos. Elkértem tőle Kai-san telefonszámát, és felhívtam őt. Megbeszéltem vele, hogyha ráér, akkor tanítson meg engem főzni, mert nagyon szeretek enni, és a sok gondoskodásért cserébe, meg szeretném lepni Reitát valami finomsággal.

Bele is ment, így, hogy ne legyek sose egyedül mindig feljött Uruhához a tánciskolába, és elmentünk hozzá.

- Ruki! Ez nagyon finom! – majszolta Mao a kaját.

- Ne edd már meg az összeesett – ripakodott rá Kai.

- De hát, ha egyszer finom – mondta teli szájjal.

- Inkább ne beszélj… - fordult el tőle.

- Irigylem Reit. Ha ilyen jól meg tanultál főzni, el fog hízni – nevet fel, nekem pedig jól esik a dicséret. – Aztán te meg majd összetörsz alatta.

- Mao!

- Most mi van? Tetszik neki, még ha nem is vallja be.

- Ezt inkább bízd rájuk!

- Ruki-chan, ha lány lennél, már biztosan Reita alatt vergődnél.

- Mao! Ez nem is igaz! Ruki ne hallgass rá! Reita nem olyan, mint egyesek – néz rá szúrós szemekkel. – Te lehet, hogy csak megfektetni akarsz másokat, de Reita nagyon is érzelmes! És, ha végeztél, elmehetsz.

- Kidobsz?

- Ki én! Nehogy azt hidd, hogy lesz ingyen kaja, meg még valami más is… én nem vagyok olyan, mint az eddigi barátaid – felelte egy kicsit keményen Kai, majd kiment az ebédlőből.

- Ez a pasi… - sóhajtott egyet Mao. – Az őrületbe kerget… mióta újból megláttam nem is voltam senkivel se… nem tudom kiverni a fejemből… ezt bezzeg nem veszi észre… igenis vágyom már egy egészséges kis ágytornára… hát mi ezzel a baj?

- Talán nem jól fejezed ki – mondtam, mire felém nézett.

- Mire gondolsz?

- Udvarolj neki.

- De hát azt csinálom.

- Akkor ne a saját módodon, hanem úgy, mint mások. Biztos örülne valami kis apróságnak – feleltem, és láttam amint elgondolkozik rajta.

- Rendben, elfogadom. Na, gyere picúr, hazaviszlek az öcsémnek – kacsintott rám, majd felállt az asztaltól.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.04.04. 17:58 misaki Szeretem ezt a történetet, nagyon kemény az alapmag, és szerintem igen jól irányítod a történeted.Várom már, hogy tényleg elmondják egymásnak az érzéseiket. Itt gondolok a Mao Kai párosra is, nemcsak Rei-re meg Rukira. Várom a folytatást! Kösziiiiiiii Válasz: ^^ örülök neki, illetve szerintem elmondhatom, hogy örülünk neki Rorával, hogy tetszik neked a törtlnetünk^^ igyekeztünk jót alkotni^^ reméljük, sikerült :) Lassan meg már csak el jön annak is az ideje, hogy mindenki valamelyest közeledjen a másikhoz :p