Reita

Kicsit, sőt nem is kicsit voltam zavarban. Nem tudtam magammal, mit kezdeni… a végén pedig átmentem hozzá. És egyáltalán nem bántam meg. Igaz, hogy nagyon bénának, éreztem magam, de élveztem. Nem szoktam meg, hogy nem én irányítok az ágyban, de most… jobbnak láttam hagyni. Még akkor is, ha nagyon nehezemre esett. Féltem attól, hogy fájdalmat okozok neki, vagy csak azért akar itt velem lenni, mert segítek neki… ami nem így volt. És ennek nagyon is örültem.

Miután megfürödtünk, egyáltalán nem akaródzott ott hagyni, és inkább vele mentem lefeküdni. Meg az, hogy nézett volna már ki… lefekszem vele, utána meg, mintha mi sem történt volna, megyek aludni… ch… nem. Az nem én lennék!

Reggel a telefonom csörgésére ébredek. Az a szerencsém, hogy jó fülem van, és meghallottam, hogy a szobámban csörög. Félkómásan kimászom Ruki mellől, és próbálok nem nekimenni dolgoknak. Mert naná, hogy még csukott szemmel próbálok meg közlekedni. Aminek az a vége, hogy nem csak ennek az ajtónak megyek neki, hanem a sajátomnak is. Még az a szerencsém, hogy a kezemet előre tettem… szépen néztem volna ki két monoklival. Átmentem volna unikornisba, akkora szarvam nőtt volna… - ülök le az ágyamra és veszem fel a telefonomat. Mert aki keres, nagyon kitartóan csinálja.

- Igen, tessék?– kérdezem, a hangomon meg lehet még hallani, hogy még két világ közt járok, és inkább az álomvilágba szeretnék visszaesni.

- Szia tesó! – mondja, nagyon is fitten Mao.

- Mao? Mit akarsz, te hajnalok, hajnalán…?– kérdezem nyűgösen, miközben hanyatt dőlök az ágyamon. Ami kicsit sem olyan meleg, mint ahonnan pár perce kimásztam.

- Milyen hajnalok, hajnalán? Öcsi!– csattan fel. – Ne, mondd, hogy csak most keltettelek fel?!

- Miért? Mi van, ha mondom?– dörzsölöm meg szememet, és emelem meg fejemet, hogy rá tudjak nézni az órára, ami már féltizenegyet mutat.

- Akkor beteg vagy!– mondja, mire felsóhajtok.

- Nincs semmi bajom– ülök fel, és nézek körbe, az ablakon kinézek, és ott meg szakad a hó. Még a hideg is kiráz, ahogy a kinti hidegre gondolok.

- Akkor? Mi fárasztott le annyira, hogy eddig tudj aludni?– kérdezi a maga perverz hangját. – Vagy inkább kérdezzem azt, hogy ki?– mondja még sunyibban, én pedig teljesen belepirulok. Pedig nem is mondott semmi olyat, amibe kellett volna.

- Ne perverzkedj. Minek hívtál?

- Ne tereld a témát öcskös! Mondd csak, mi volt? Csak nem meghúztad a kis védencedet?

- MAO!– kiáltok rá, mire elkezd kuncogni. – Fogd be, és inkább mondjad, hogy mi a francért hívtál?!

- Csak mondani akartam, hogy nem leszek itthon a hétvégén, és, megadtam a te címedet Kyo-sannak, hogyha akar valamit, tudja, hogy hol kereshet.

- Király…- sóhajtok fel. – Miért, te hol leszel?

- Van egy kis… khm… dolgom.

- Dolgod? Neked, dolgod? Milyen dolgod van neked?– kérdezek vissza, mert nem szokott neki, olyan sűrűn dolga lenni.

- Simán, csak dolgom van!

- És mégis azt a dolgot, hogy hívják?

- Mi az, hogy hogy hívják?

- Neked csak akkor szokott dolgod lenni, ha valakit meg akarsz kefélni…- mondom unottan.

- Köszi! Látom, reggel marha kedves tudsz lenni. Szex után ilyen vagy?

- Anyádat!– csattanok ki.

- Az a tiéd is… úgyhogy kussolj.

- Te is– csapom le a telefont. Nincs kedvem vele vitázni, meg hallgatni, hogy én mit csinálhattam, tegnap este… semmi köze hozzá. Amúgy sem vagyok bunkó szex után… - morgok magamban. Gondolok egyet, és felhívom Kait.

- Szia. Most éppen a műtőben vagyok, ha valami fontosat üzennél, akkor azt tedd meg a sípszó után– mondja a rögzített hang, így inkább leteszem. Nem szokásom rögzítőkre beszélni. Nem szeretem. Olyan személytelen, és bárki meghallhatja – dobom le a telefont az ágyamra, és le is némítom, hogy még véletlenül se kezdjen el csörögni. Vagy, ha igen, akkor ne halljam meg. Visszamegyek Rukihoz, aki már szintén fent van. Gondolom én keltettem fel azzal, hogy kimásztam mellőle.

- Szép jó reggelt– mászom vissza mellé, és húzom közelebb.

- Az…- bújik közelebb hozzám. Mélyet szippantok finom illatából, majd lopok tőle egy csókot. Most már kicsivel bátrabbnak érzem magam. Tudom, hogy ő is jól érezte magát tegnap este. Vagyis nagyon remélem. Bár nem hiszek abban, hogy ő meg tudta volna játszani magát. Mert eddig, ha valamilyen inger érte, akkor azonnal meg is jelent az arcán. Főleg, amikor félt. – Ki hívott?

- Mao volt az. A hétvégén nem lesz itthon.

- Értem…- bújik hozzám, majd hirtelen ellöki magát. - Jézusom!– kiállt fel.

- Mi az?– nézek rá ijedten.

- Péntek van! Uruha ki fog nyírni!

- Uruha… ja! Nem hiszem… vagy nem tudom… nem hívott engem.

- Mi?– pilleg rám édesen, miközben visszaül sarkaira. – Pedig péntek van… reggel értem kellett volna jönnie…

- Lehet, hogy itt volt. Csak nem hallottuk…- vonok vállat. – De most nem is igazán érdekel a dolog… - ülök fel, és húzom az ölembe, mire egy kicsit elpirul. – Ha valami gond lesz, akkor megvédelek tőle – csókolom meg. Még egy kicsit lustálkodunk az ágyban, majd felöltözünk, és valami isteni reggelit kapok. Ilyenkor örülök annak, hogy ilyen laza a munkám. Mármint az, hogy van úgy, hogy itthon maradhatok… bár van, amikor itthon sem vagyok… úgyhogy… a végén csak kiegyensúlyozódik. Bár, ha Kyo-san megtudná, hogy nem a fia ügyével foglalkozom, akkor biztos, hogy kiakadna rám. Bár megértem…

Mivel nincs itthon semmi, így felvetem ötletnek, hogy menjünk el vásárolni. Neki sem ártana még valami jó meleg holmi, meg nekem sem. Emellett kaját sem ártana venni.

- Nincs kedved vásárolni menni?

- Vásárolni? – pilleg rám, édesen.

- Igen. Venni kéne valami meleg ruhát, meg kaja is fogytán van. Tudod, hogy csak azt veszem meg, ami éppen kell… nem vagyok rutinosan, házias…

- Ez igaz– gondolkozik el. – Jól van. Menjünk akkor vásárolni –egyezik bele, majd megy el öltözni. Én is úgy teszek, majd irány a bolt. Először az egyik, nagyobb plázába viszem el. Hátha lát magának valami jót, és azzal is fel tudom vidítani. Mert szeretem, ha boldog. Engem is boldoggá tesz.

- Itt nagyon sokan vannak…- fogja meg még jobban a karomat.

- Mert sok ember szeret vásárolni. De nem kell félned, én, megvédelek, bármitől– emelem meg egy kicsit a fejét, és csókolom meg. Nem érdekel, egy kicsit sem érdekelnek az emberek körülöttünk. Elpirulva válunk el egymástól, majd megyünk tovább. Folyamatosan fogja a kezem, ami egyáltalán nem zavar. Sőt mondhatni jól esik. De az egy kicsit zavar, hogy tudom, hogy nem csak magam miatt fogja a kezem, hanem mert nem érzi jól magát a tömegben.

- Figyelj, elmegyünk még két helyre, ahol szerintem jó dolgok vannak, és utána gyorsan megvesszük azt a kaját, ami kell, és megyünk haza, rendben?– nézek le rám, mire hevesen elkezd bólogatni. A kedvenc boltom felé vesszük az irányt, ott én is találok magamnak dolgokat, és ő is. Remélem, hogy fog magának találni.

Bent látom, hogy a szeme azonnal elkerekedik, így a felé megyünk, amerre jobban látom csillogni a szemét. A végén több mint egy órát vagyunk bent a boltban és válogatunk. Szerencsémre, annyira belemerül a válogatásba, meg a szép holmikba, hogy elfelejtkezik a szorongásáról. És reménykedek benne, hogy ha velem marad, akkor el is fog feledkezni erről, teljes mértékben. Mert azt szeretném, hogy velem maradjon, és mindent elfelejtsen, ami a rosszra emlékezteti…

- Most már mehetünk? Vagy még meg akarsz nézni valamit?– kérdezem, mikor már mennék a pénztár felé, nagyon sok ruhával. Egy kicsit elpirul, majd bólint egyet.

- I-igen, persze– mondja, majd segít a cuccokat a pénztár felé vinni. Ott hagyok jókora összeget, de nem érdekel. Mert látom, hogy Ruki szeme csak úgy csillog. Mikor kimegyünk a kocsihoz, beteszem hátra a cuccokat, és beülök. Miközben megyünk a szupermarket felé, egy nagyon újszerű, rám nem jellemző gondolat kezd beférkőzni az elmémbe.

- Min gondolkozol ennyire?

- Mi?– kérdezek vissza egy kis fáziskéséssel.

- Azt kérdeztem, hogy min gondolkozol… mert nagyon a gondolataidba vagy merülve… nem érezted jól magad?

- Nem erről van szó. Nagyon jól éreztem magam. Tényleg!

- De?– kérdezi, miközben leparkolok a bolt előtt. Egy kicsit hezitálok, hogy elmondjam-e neki, vagy sem… - Reita?– néz még mindig engem. Felé fordulok, és közelebb hajolok hozzá. Látom, hogy egy kicsit zavarban van. De én sem vagyok másként. Szoknunk kell, mind a kettőnknek ezt a helyzetet, ahogy látom.

- Szeretném látni rajtad azokat a ruhákat…- suttogom ajkaira, majd gyengéden megcsókolom. Amikor elváltok tőle, látom, hogy zavarba hozta a kérésem. – Gyere, menjünk be, hogy mihamarabb hazaérhessünk – Szállok ki a kocsiból, és ő is követ. Bemegyünk a boltba, és ő megint megfogja a kezem. Ahogy megyünk a sorokon keresztül, minden bekerül a kocsiba, amit csak megkívánunk. Ilyenkor áldom az eget, hogy van rá keretem, és nem kell válogatni.

A kasszánál megint otthagyunk jókora összeget… igaz, most jól meg is pakoltuk a kocsit… betuszkoljuk a kocsiba a cuccokat, és irány haza. Ott megint elszenvedünk egy jó órát, amíg kipakolunk. De nekem, pakolás közben megakad a kezem valamin. Elkezdem nézegetni a fura alakú dobozt, majd kikerekednek a szemeim, amikor kiveszem belőle a kis tubust, ami ugyanolyan formájú.

- Ruki… - fordulok felé, de ő nincs a konyhában.

- Tessék?– szól ki bentről, én meg tovább olvasom a dobozon talált leírást. És akkor tudatosul bennem, hogy mit is tartok a kezemben. Hallom, hogy visszafelé jön, így gyorsan bevágom az egyik szatyorba. Tudom, hogy ő vette el a polcról, mert én nem tettem a kosarunkba síkosítót, de na… még erre nem készültem fel! – Mit szeretnél? – áll meg a konyha ajtajában, az egyik új ruhájában, ami nagyon jól áll neki. Így eltátom a számat, és egy pillanatig nem tudok mást tenni, mint bámulni őt, és jó alaposan végigmérni.

- Nagyon csinos vagy– megyek közelebb hozzá, és csókolom meg, miközben ölembe veszem. Elneveti magát, miközben csókol. - Mit szólnál, ha néznénk valamit, közben pedig nassolnánk? Úgy is hideg van kint.

- Oké benne vagyok, csak had vegyem fel a fűtést…- mondja, mire elnevetem magam.

- Rendben, vedd feljebb, tényleg hidegebb van.

- Igen, te mindig hidegben vagy… ezt már észrevettem…

- Nem vagyok mindig hidegben, csak szeretek este takarózni…- mondom egy kicsit durcásabban, mert nem szeretem ezt a témát. Tudom, hogy fura vagyok, de nem kell mindig megszólni érte…

- Oké– ad egy puszit arcomra, majd várná, hogy tegyem le, hogy had menjen a dolgára. – Rei?– pilleg rám, mire elkezdem fenekét simogatni… ami valahogy magától jött…

- Oké, menj– csókolom meg, és teszem le. Amíg ő pirultan elvonul a szobájába, meg feljebb veszi a fűtést, én mindent elteszek a helyére. Csak a síkosítóval vagyok bajban, mert nem tudom, hogy hová vigyem…

- Kész is vagyok!– lép be a nappaliba, mire megfordulok tengelyem körül.

- Én is…- mondom, mire megakad a szeme a kezemben tartott tégelyen. Leteszem az asztalra, majd közelebb megyek hozzá. – Válassz valamit– mondom neki, mire elkezd bólogatni. Én addig kimegyek, és csinálok kukoricát. Mire visszamegyek, már ő is kiválasztotta a filmet, amit meg akar nézni. Nagy csodálkozásomra egy akció-horrort választott. Bár ez nekem egyáltalán nem gond. Mert így több esélyem van arra, hogy közelebb tudjam magamhoz tudni.

Betesszük a filmet, és elkezdjük nézni. Csak nekem van egy gondom a helyzettel… már a film negyedénél. Mivel Ruki nagyon közel van hozzám, és már-már az ölemben van, nehéz a filmre koncentrálnom, és ne arra, hogy itt van a karjaim között. Csak arra tudok gondolni, hogy megint magam körül akarom érezni, és hallani akarom a hangját.

- Ruki…?– szólalok meg, amikor már nem bírom tovább.

- Tessék?– kapja rám a fejét, mire azonnal megcsókolom, és még közelebb húzom magamhoz. Mivel a csókunk elég hosszúra nyúlik, elfektetem a kanapén, és simogatni kezdem.

- Kívánlak…- suttogom ajkai közé, mire beleharap alsóajkába. Újabb csókba vonom, majd nyakára térek rá. Mivel a lakásban nagyon meleg van, nem sok minden volt rajta, és azt is nagyon hamar megszabadítottam róla. Mellkasát kezdem el csókolgatni, és egyre lejjebb haladok rajta. Kényeztetni akarom… nincs még benne nagy rutinom, de meg akarom neki mutatni, hogy foglalkozni akarok vele.

Mikor elérek, ágyékához végignyalok rajta, mire felsóhajt. Majd játszani kezdek vele. Hallom, ahogyan egyre jobban, és egyre többször sóhajt fel, ami számomra azt jelenti – egy kis idő eltelte után -, hogy már nem kell sok neki. És valóban…

Miután elélvezett, felhajolok hozzá, és egy szenvedélyes csókba vonom be. Az idilli pillanatunkat a csengő hangja zavarja meg. De most nem akarok ezzel foglalkozni. Nagyon nem. Sokkal inkább az alattam pihegő, gyönyörűséggel akarok foglalkozni. De az a valaki, aki az ajtóm előtt van, csak nem hagyja abba, és tovább nyomja azt a nyavalyás csengőt.

- Egy pillanat és visszajövök– adok egy puszit ajkaira, majd bemegyek a szobámba, lekapom magamról a pólómat, meg a gatyámat, és magamra veszem a köntösömet. Mert mégsem mehetek álló farokkal ajtót nyitni… a köntös alatt meg, csak nem látszik… - megyek ki. Látom, hogy Ruki magára kapta az alsóját, meg a pólóját.

- Igen?– nyitok ajtót, és Kyo-sannal találom szembe magam.

- Jó napot!

- Önnek is –hajolok meg előtte.

- Ugye nem zavarok?– kérdezi, mire elnyelem a mondanivalómat, mert igenis zavar. Nagyon is zavar!

- Nem, dehogy. Miben segíthetek?– kérdezem. Bunkó vagyok, mert nem engedem be… ennek az az oka, hogy le akarom rázni, mihamarabb.

- Hoztam még képet, meg dokumentumokat, amiket most találtam meg! – mondja, és beengedi saját magát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.