|
20.Nem értek semmit
Ruki
Reita elakart menni vásárolni, amiben én is segítettem neki, bár nagyon zavart, hogy ilyen sokan vannak, és hogy elsodorhatnak mellőle. Szinte állandóan fogta a kezem, bár egyszer elsomfordáltam mellőle, hogy vegyek magunknak síkosítót. Gondoltam szükségünk lesz még rá, legalábbis nagyon remélem. Bízok az ösztöneimben, és abban, hogy ő az, akire szükségem van. Beleraktam a kosárban, de gondom volt rá, hogy rárakjak valamit. Nem akartam, hogy meglássa.
Miután fizettünk, még visszamentünk vásárolni, ott pedig eléggé elhúztuk az időt, bár nagyon sok szép holmit vettünk neki, és számomra is. Kicsit frusztrált, hogy ilyen sokat költ rám, már megint, de ahogy megláttam, hogy mindez neki is tetszik, mármint azok a ruhák, amik rajtam voltak, már nem idegesített annyira. Valahogy úgy gondoltam, hogy kicsit igenis adnom kell magamra, hogy még jobban belém szeressen – tűnődtem el, majd belepirultam a gondolatba, hogy most tényleg azért veszünk meg ruhákat, hogy egymást elcsábítsuk.
Mire hazaértünk teljesen megfeledkeztem a síkosítóról, csak akkor jutott eszembe, hogy el kéne rakni, mikor megláttam Rei kezében. Egy kicsit elvörösödött, ami nagyon vonzóvá tette számomra. Így, mikor mondta, hogy nézzünk meg egy filmet, én is támogattam. Nem akartam egyből lerohanni, nehogy azt higgye, hogy mániákus szex őrült vagyok, de… meg kell vallanom, hogy nagyon is vágytam rá.
- Kívánlak! – suttogta, miközben egy hosszú csókba von bele, és simogatni kezdjük egymást. Érzem magamon, és rajta is, hogy egyre jobban vágyódunk a másikra, amit sajnos nem tudunk befejezni, mert a csöngő megszakítja a kellemes pillanatot.
Reita kimegy, és beszélget valakivel, én pedig hamar kapok magamra egy-két dolgot, mert nem ismerős a hang forrása, és nem akarom, hogy pucéran lásson. Épp ezért átmegyek a szobámba, de útközben kíváncsian ránézek az illetőre. Reita nem szokott csak úgy embereket beengedni magához.
Érdekes szituáció áll elő, az úr kiejt mindent a kezéből, én pedig odalépek összeszedni.
- Tessék! – nyújtom felé a képeket, és egy-két iratot, de ő minduntalan engem bámul, ami kifejezetten zavar.
- Fiam – suttogja, én pedig most nézem meg alaposabban arcát, és üt meg a felismerés, hogy én ezt az embert ismerem valahonnan. Ő az, akivel nap, mint nap álmodom. – Fiam! – mondja még egyszer, majd hirtelen megfordul, és Reitával kezd el veszekedni. – Elrabolta a fiamat! Ezért nem haladnak a nyomozással, mert itt tartja magánál! Mégis mit képzel, hogy nem jövök rá? Hogy tehette ezt? Tudja, hogy milyen régóta keresem? Az anyja ebbe halt bele! Mindig a fia után vágyódott!
- Na, de uram!
- Nincs, na de! Takanori, azonnal öltözz fel, és elmegyünk innen.
- Nem! – bújok Reita háta mögé. – Rei… ne engedd – sírom el magam.
Hirtelen eszembe jutott nevem hallatán az a sok rossz, ami engem ért, és most itt egy idegen, aki el akar vinni a biztonságot nyújtó otthonból.
- Nyugodj meg Ruki! – simít bele hajamba. – Innen nem vihet el senki.
- Ez az utolsó szava?
- Igen, ez. Ruki nem az ön fia, akit keres.
- Még hogy nem ő! Csak rá kell nézni, és látom!
- Vagy, csak mindenkiben már csak őt látja – tessékeli ki az öreget, és zárja rá az ajtót. – Ruki… sajnálom. Nem kellett volna ajtót nyitnom. Ő az, aki keresi a fiát, kicsit bekattant, de nem lesz semmi baj!
- Megígéred? – szipogom mellkasának.
- Igen. Megvédelek mindentől – ad egy lágy csókot, majd bemegyünk a szobámba.
Közel bújok hozzá, és el nem engedem, míg el nem alszom. Álmaimban újra meglátom a férfit, aki értem jött. Kedves, és barátságos, bár néha, egy kicsit szigorú, amikor valamit nem jól csinálok, kijavít, és tanítgat.
Nyöszörögve fordulok át másik oldalamra, mert nem értek semmit sem. Mi van akkor, ha ő valóban az apám? Ha ő az, akit keresek, mert szeretném megtalálni a családomat. De mégis… úgy megijedtem tőle. Ha valóban az apám, akkor nem kellett volna megijedjek tőle, nem? – kérdezem magamtól, majd megérzem Reita kezét hátamon, amint simogat, így újból elszenderülök.
Reggel a csengő éles sípolására kelek. Reita nincs mellettem, helyette hangzavar üti meg fülemet. Fegyveres emberek rontanak be hozzám, én pedig totálisan megrémülök. Meg akarnak ölni? Ez van a fejemben állandóan. Hiszen, csak akkor vettek elő fegyvert a közelemben, ha valamit el akartak érni, vagy valamit rosszul csináltam.
- Öltözzön fel! – kiáltják, és meglátom azt a férfit, akit tegnap.
- Hol van Reita?
- Vele ne foglalkozz, már szabad vagy. Öltözz fel! – mondja, én pedig gyorsan magamra kapok valamit, és várok, hogy mi fog történni.
Reita nincs már sehol se, pedig nagy szükségem lenne rá. Mégis, mi történik velem? Mi van akkor, ha ez a férfi, mégsem az apám, mint ahogyan az álmaim sugallják, hanem egy idegen, aki a gazdának dolgozik, és vissza akar vinni? – kérdezem magamtól, majd lent beszállok egy nagy dzsipbe, ami még jobban megrémiszt, mert szinte úgy érzem, hogy elveszek benne, olyan hatalmas.
- Ne félj! Most már nem lesz semmi baj – próbál meg vigasztalni az öreg, amivel nem megyek sokra. Reitát akarom, vagy a barátait, akiket legalább ismerek, és tudom, hogy bennük bízhatom. – Gyere! – áll meg a kocsi, és invitál be, egy közepesen nagy kertes házba.
Azt hittem, hogy valami nagy palotába visz, de nem. Családias a hangulat, mégis, nem tudok megnyugodni.
- Ez a te szobád – nyit ki egy ajtót, ahol sok mindent látok, de semmi se jut eszembe róla. Miért nem jut eszembe semmi sem, ha elvileg ő az apám, és gondolom ez az én szobám?
- Uram! – jön be egy fegyveres, mire megrémülök tőle, és hátrálok egy pár lépést.
- Igen? – fordul felé.
- Biztosítottuk a környéket, nem lesz semmi gond.
Biztosították? Ez mit jelent? Megint nem mehetek ki az utcára? Megint egy börtönbe kerülök? – sírtam el magam hangtalanul.
- Köszönöm, elmehetnek – csukta be az ajtót, majd megindult irányomba. – Ne félj! Nem bánthat senki sem – mondta, de én csak hátráltam addig, míg tudtam. Nem bíztam benne. – Taka-chan! Nem bántalak… gyere, reggelizzünk – fogta meg kezemet, és vezetett egy egyszerű étkezőbe.
Elkészítette az ételt, ami igencsak íncsiklandozó volt, de nem tudtam enni. Egy gombóc nőtt a torkomban, ami nem engedett fel.
- Nem vagy éhes? – kérdezte, mire nem reagáltam semmit sem. Sóhajtott egyet, majd arcomat fürkészte. – Megváltoztál. Külsőre legalábbis biztosan. Férfiasabb lettél. Jól áll a szőke haj az arcodnak – kezdett beszélgetést, de nem tudtam hozzászólni. Azt sem tudtam, hogy ki ő, és nem bíztam meg benne. – Lehet, hogy fáradt vagy, ha gondolod, akkor pihenj le – állt fel az asztaltól.
Visszamentem a szobámba, és megnéztem, hogy hogyan is tudnék onnan elmenni. Kinyitottam az ablakot, és kimásztam rajta. Alighogy elértem a kaput, egy fegyveres őrrel találtam magam szemben. Velem együtt becsöngetett az ajtón, ahol a férfi meglepett arcot vágott, a szemei pedig villámokat szórtak.
- Mégis mit képzeltél? Hogy csak úgy elmehetsz? – recsegte, mire lesütöttem a szememet. – Gyere be! – ragadott karon, majd a nappaliba vonszolt, ahol a kandalló felett sok-sok kép ékeskedett. – Ezek mi vagyunk! Ő az édesanyád… ez te vagy kicsinek… ez pedig én… - sorolta, és kezdte mutogatni képről képre, hogy mi hol készült, és éppen mit csináltunk.
Szinte a felére se tudtam odafigyelni. Minduntalan Reitára gondoltam, hogy hol lehet, és mit csinálhatnak vele, hiszen azt mondta, hogy itt marad, és vigyáz rám.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – sóhajtott fel.
- Sajnálom… nem ismerem ezeket az embereket… nem emlékszem rájuk.
- Mit csinált veled az a férfi? Ennyire kimosta az agyadat? – nézett rám dühösen.
- Nem! Ő csak… csak… - nem tudtam befejezni a mondatot. Csengettek.
- Maradj itt! – utasított a férfi, de természetesen nem hallgattam rá.
Megláttam egy idősebb férfit, és Kait.
- Kai! Vigyél el innen, kérlek! Könyörgök! Nem akarok itt lenni! – kapaszkodtam belé. – Reitához akarok menni!
- Jól van, nyugodj meg Ruki-chan! – simított bele hajamba, mint Reita szokta. – Azért jöttünk, hogy tisztázzuk a helyzetet.
- Pontosan, ahogy Kai mondja – lépett még beljebb az idősebb férfi. – Kyo-san, túlságosan messzire ment el. A fiam nem rabolta el ezt a fiút, sőt! Magához vette, mert nem volt hova mennie.
- És miért vette magához? – kérdezte idegesen Kyo.
- Véletlenül elütötte, és napokig eszméletlen volt. Ő fedezte a költségeit, ruházta, etette.
- Nekem úgy tűnt, hogy együtt élnek.
- Csak addig, ameddig rendbe nem jön. Bár, ahogy elnézem, már kutya baja, úgyhogy felőlem maradhat itt, csak vonja vissza a fiam elleni feljelentést, és kérjen bocsánatot tőle! Nem tenne jót a karrierjének, ha egy félreértésből ekkora ügy kerekedne… ráadásul éppen most fog megnősülni, ne törje derékba a karrierjét – fejezte be az idősebb úr, mire mozdulatlanná dermedtem Kai mellett.
Reita nősülni fog? Én miért nem tudok róla? Talán, nem jelentettem semmit sem számára? Talán, csak kihasznált – hajtottam le komoran a fejemet.
- Meglehet, hogy elhamarkodottan döntöttem… visszavonom a feljelentést. Viszont, szeretném, ha nem látogatná meg a fiamat, illetve, ha a cuccait elhoznánk tőle. Mostantól kezdve, már én szeretnék gondoskodni róla.
- Ez érthető, és teljesíthető – bólintott. – Délutánra már itt lesznek a cuccai – fordult el.
Ránéztem Kaira, hogy bizonyosságot szerezzek arról, hogy igazak e amik elhangzottak, de ő csak hosszan lehunyta szemeit, meghajolt, és követte a férfit.
Rosszabbul éreztem magam, mint a gazdánál, aki használta testemet. Úgy éreztem, hogy becsaptak. Pocsékul éreztem magam egész nap. Nem csináltam semmi mást, csak ültem, és néztem ki a fejemből.
- Megjöttek a cuccaid – lépett be a szobámba Kyo, mire alig rezdültem meg. – Hallod?
- Azok, nem az enyémek.
- Pedig, a te méreteid. Szeretnél másikat?
- Igen, ha lehet.
- Persze, hogy lehet. A fiam vagy, mindent megkapsz, amit csak szeretnél – mondta, de úgy éreztem, hogy nem mond igazat.
Hogy is lehetne minden az enyém, ha a szívemet éppen most vágták ki a helyéről? Érdekes helyzet állt elő, most rendelkezhetek a testemmel, viszont a szívemmel nem. Elrabolták, és lelakatolták, és úgy érzem, nem vagyok több mint egy darab hús. Vajon normális ez a helyzet? Melyik a jobb? – kérdeztem csöndesen, miközben beszálltam a kocsiba, és elmentünk bevásárolni. Késő volt, este volt, mégis sok minden nyitva volt. Igaz, egy-két üzletben, mintha csak a mi kedvünkért lettek volna ott.
Mindenből bevásároltunk, és a legjobb minőségi holmikat kaptam meg. Egyik próbafülkéből mentem a másikba, és nagyon elfáradtam. Talán épp emiatt, de nem féltem, ami engem is meglepett.
- Éhes vagy? Alig ettél ma…
- Egy kicsit… de előtte elmennék mosdóba – feleltem, mire bólintott egyet. Megvallva az igazat, azt hittem, hogy ide is utánam jön, mivel egyszer már megpróbáltam megszökni, de nem tette meg, pedig lehet, hogy örültem volna neki. Ugyanis bent, nem várt személlyel találkoztam össze.
- Lám, lám, lám… Takanori! Hát ennyire vonzódsz hozzám? – markolt bele hajamba. – Amikor már nem is kerestetlek, pont akkor sodor az élet a karjaim közé – mart ajkaimra, majd megéreztem egy jól ismert hideg tárgyat állam alatt, így tudtam, hogy mi fog következni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Szegény Ruki, nagyon durva lehet számára ez a helyzet. Basszus mi volt ez a házasság szöveg? Na ott kiakadtam , az apja direkt kevert be? De akkor Kai meg szólt volna.Remélem az az állat nem tudja majd bántani Rukit.
Nagyon várom a folytatást.
Szia.
Hááát, nem mondom meg, hogy ki, miért, mit tesz... mert akkor lelőném a poént. De hamarosan megtudod ;)