|
21. Ez van...
Reita
Mondhatnám, hogy kicsit sem díjaztam annak az őrültnek az abszurd képzeteit. Nem tudom, hogy honnan szűrte le azt, hogy Ruki az ő fia. Nem is ismeri Ruki őt! Meg nem is úgy néz ki, mint az a kissrác a képeken! Az meg a másik fele volt a dolgoknak, hogy mi az, hogy én raboltam el? Úgy nézek én ki, mint valami kaszabolós elmebeteg? Egy rossz szándékkal sem közelednék felé! Persze… az kellene még. Csak jót akarok Rukinak, és az, hogy Kyo-sannal találkozott kicsit sem volt jó! Mert megint félt.
Este nem folytattuk, amit elkezdtünk. Egyikünknek sem volt már hozzá kedve. Illetve nekem még volt, de az lett volna az utolsó dolog, hogy rámásszak, amikor olyan állapotban van. Simogattam, úgy vigasztaltam, hogy el tudjon aludni. Én még egy darabig fent voltam, és őt figyeltem, ahogyan alszik. Megpróbáltam összefüggéseket keresni, Ruki és az eltűnt srác között… igaz, ami igaz, volt köztük némi hasonlóság. De, egyáltalán nem sok. Amit, nem is vettem volna észre, ha nem mondják. Illetve, hogyha nem állnak elő efféle eszement, hajmeresztő ötletekkel.
Reggel a csengőre keltem, fogalmam sem volt, arról, hogy ki lehet, hajnalok hajnalán. De mivel nem akartam, hogy Rukit is felkeltse kimásztam mellőle, és kibotorkáltam, hogy kinyissam az ajtót. Mondhatnám, hogy letaglózott a dolog, ami az után következett. Egy tucat fegyveres rongyolt be a lakásba, meg engem is felkentek a falra. Elsorolták a jogaimat, és elkezdtek röhögni, hogy mekkora pancser vagyok. Lerángattak a lakásból, de útközben láttam még Kyo-sant. Így már mindent értettem. Annyira beképzelte magának, hogy Ruki az ő elveszett fia, hogy mindent megmozgatott, a szó szoros értelmében. Csak az a bibi van vele, hogy nagyot hibázott, mert én, nem raboltam el senkit sem!
Bedugtak egy kocsiba, és elvittek az egyik intézményünkbe. Kicsit sem guvadt ki a kollégáim szeme, amikor egy szál köntösben, bevittek a fogda részre. Majd kaptam pár ruhát. De azt sem ezektől az emberektől, hanem a főhadnagytól. Mert ismer már.
- Mi történt? Miért hoztak be?! – kérdezi, miközben magamra veszem a ruháimat, amit behozott.
- Van egy ügyünk. Egy gazdag hapsi felkért minket, hogy rég elveszett fia után kutassunk. De az ügy nem jól haladt… mindegy, nem is ez a lényeg. Én elütöttem egy srácot, már régebben, kórházba vitték, és utána, én ápoltam. És már jobban van, de mivel nem volt hol aludnia, így befogadtam. És tegnap átjött, áthozott pár papírt, vagy nem is tudom mit, és meglátta. A srác egyáltalán nem emlékszik rá, Kyo-san meg nekiesett, hogy ő a fia. Én meg elraboltam, meg szabotáltam a nyomozást, hogy ő ne kaphassa vissza a fiát! – mondom el majdhogynem egy szusszal nagyvonalakban a történetet, amit kerek szemekkel néz végig a hadnagy.
- Pedig erős vádat állított fel ellened – hallom meg apám hangját. – De jóóó… - sóhajtok fel. – Már csak ő hiányzott! Ha ő itt van, akkor tényleg, nagy a szar! – Magunkra hagyna Yoshiki-san.
- Persze – mondja, majd kimegy. Így kettesben maradunk.
- Mostanában elég sok meggondolatlanságot csinálsz! – mondja megrovóan.
- Mi az, hogy mostanában? És nem csinálok meggondolatlanságokat. Egyszerűen sok a hülye ember!
- Ne beszélj így!
-… - sóhajtok egyet, és összefonom magam előtt a kezemet. – Minek jöttél?
- Minek? Mondjuk, mert a fiamat emberrablással, testi sértéssel, és erőszakkal vádolták meg!
- Ennek a pasasnak tényleg elment az esze… - tátom el a számat.
- Ajánlom is, hogy csak az ő esze menjen el, és ne csinálj ilyet! Nem hozhatsz szégyent rám!
- Nem csináltam ilyet, úgyhogy megnyugodhatsz!
- Rendben – bólint egyet.
- Mit rendben? Ha így nézel, akkor még van valami!
- Lennének feltételeim azzal kapcsoltban, hogy segítsek neked.
- Hogy mi? – nézek rá értetlenül. Mert nem tudom mire vélni a dolgot. Idejön, hogy megnézze, mi van, felelősségre vonjon, és közben akar valamit azért, hogy kivigyen innen. Na, szép. Mintha nem is a saját apám lenne! Komolyan mondom!
- Azt a fiút nem akarom meglátni nálad utána!
- Nem.
- Nem fejeztem be! – mondja, felmutatott mutató ujjal. Mire megforgatom a szemem. – Ezen kívül. Beszélj Karinnal!
- NEM!
- Ne feleselj!
- Nem értem, hogy ezek neked miért jók?! Nem fogok egy olyan nővel együtt lenni, akit utálok, és nem vagyok belé szerelmes. Emellett, pedig akkor csalna, meg amikor jónak látja. Nem fogom még pénzelni is. Rukit, pedig nem fogom kitenni az utcára!
- Pedig valamit valamiért. Ha pedig nem beszélsz Karinnal, akkor pedig azt a lányt fogod elvenni, akit találtam neked.
- Hogy mi? – sokkolok le teljesen.
- Jól hallottad. A család nevét tovább kell vinni, a bátyád, pedig nem a nőket szereti! Neked pedig ideje felnőnöd! Család kell a munkád mellé, hogy teljes mértékben felnézzenek rád.
- De nekem nem kell egy vadidegen! És nem fogok megházasodni. És Rukit sem dobom ki!
- Pimasz! Akkor itt fogsz megrohadni – mondja már idegesen. Velünk szemben sosem tudta megőrizni a hidegvérét. Pedig a bíróságon belül sosem volt olyan eset, hogy felidegesítették volna…
- Akkor itt fogok! – ordítom vissza, mire szúrós szemekkel rám néz.
- Nem tudod, hogy miket beszélsz! Nem fogom hagyni, hogy elrontsd az életedet. A most beinduló karrieredet! – megy kifelé. – Akár tetszik, akár nem, el fogd venni azt a nőt, akit kinéztem neked! – megy ki, én pedig sokkosan állok. Fel sem tudom fogni, hogy miket kér tőlem. Nekem egyáltalán nincs szükségem nőre, nekem egyedül Rukira van szükségem… - Szegénykém. Biztosan nagyon félhet most… Mi lehet vele? Vajon mit csinál? – ülök le a bent lévő ágyra. – Azt mondtam neki, hogy megvédem… még ennyit sem tudtam megtenni! Még Kyo-san hülyeségétől sem tudtam megvédeni! Mi lett volna, ha azok találják meg, akiktől félt, akiktől menekült? – sóhajtok fel, mire megint nyílik az ajtó. De nem apám jön be rajta, hanem Kai.
- Reita! Amint meghallottam, jöttem!
- Kai… - sóhajtok fel. – Nem csináltam semmit.
- Tudom! Mi mind tudjuk, és melletted tanúskodunk. De amint láttam, apád már intézkedik – mondja, mire elhúzom a számat. – Mi a baj?
- Az, hogy apám agya elgurult!
- Ezt, hogy érted? – ül le mellém.
- El kell vennem egy nőt, akit nem is ismerek. És Rukival sem találkozhatok többet… - hajtom le a fejem.
- Hogy mi?
- Jól hallottad, és egy fikarcnyit sem érdekli, hogy én mit akarok. Vagy, hogy mit mondtam neki. Csak az lebeg a szeme előtt, hogy a karrieremet ne rontsam el egy ilyennel, és, hogy végre valaki vigye tovább a család nevét, mert, hogy a bátyám nem a nőket szereti…
-… és, nem mondtad neki, hogy Rukit szereted?
- Nem… - ingatom meg a fejem. – Kiakadt volna…
- Értem… - mondja egy kicsit halkan.
- Tudod, hogy mi van vele?
- Elvitte Kyo-san. De, ha gondolod, akkor megkeresem apádat, és vele megyek, mert, ha jól tudom, akkor most Kyo-sanhoz fog menni, hogy elsimítsa a dolgokat.
- Megtennéd? – nézek rá kérlelően.
- Persze – bólint, majd kisiet, hogy elérje apámat. Én csak ücsörgök órákon keresztül, és arra várok, hogy Kai visszajöjjön. Mondjon nekem valami jó hírt. Hogy Ruki jól van, és visszajöhet hozzám… mert nem is Kyo-san az apja. Vagy valami hasonlóra számítok. Illetve ezzel vígasztalom magam. Délután apám jön be, de már nem egyedül, a főhadnagy is mellette van, és közlik, hogy Kyo-san elengedte a vádakat, és, hogy hazamehetek. Ez pedig nem lelkesít be. Kai visz haza, mert ő jött kocsival.
- Na? Milyen volt? Hogy van? – fordulok azonnal felé, mikor már kettesben vagyunk.
- Szomorú… és tudja, hogy elveszel valakit.
- Mi? – sápadok el.
- Apád előtte beszélt az ő apjával.
- MI??? Komolyan Kyo-san az apja?
- Igen – bólint. Visszafordulok normálisan a helyemre, és bámulok magam elé. – Most biztos, hogy nagyon maga alatt van. És mit gondolhat rólam? Egy szemétládának tarthat, aki hazudott neki, és semmivel sem jobb azoknál, akiktől fél… Istenem… - sóhajtok fel. – Mennyire nem akartam ezt! Egy nappal ezelőtt, minden még milyen jó volt! Most meg… - nézek ki az ablakon. – Egyszerűen borzalmas…
Mikor hazaérünk, Mao ott van. Rendet rakott a lakásban, az után, hogy majdhogynem feldúlták… Kai nekiállt főzni, én pedig mélyen hallgattam. És most jól esett, hogy Mao sem akart velem beszélgetni. Valahogy, nem volt hozzá kedvem. A csengő zavarta meg a csendet. De ajtót nyitni sem én mentem, hanem Mao. Hallottam némi beszédet, mire odanéztem. Pár ember volt, akik Ruki dolgaiért jöttek. Elszorult a szívem, ennek hallatán. Csak ültem a kanapén, és nem tettem semmit. Semmi értelmét nem láttam… pedig mennyire mást akartam. Miután elmentek Kai és Mao is leült velem szemben.
- Mit fogsz most csinálni? – néz rám Mao, mire megvonom a vállamat. – Ugye nem akarod beadni a derekad?
- Mit tehetnék?
- Mondjuk, nem apa kis bábja lehetnél!
- Nem vagyok az.
- Persze, hogy nem vagy az! Csak azt csinálod, amit ő mond! Nem állsz ki magadért, és ami a szánalmasabb, hogy Rukiért sem! – mondja felháborodottan, ami még jobban fáj.
- Mao… - mondja halkan Kai.
- Nem! Nem hallgatok! – mondja Kainak, majd visszanéz felém. – Nem ilyen az én öcsém! Sosem volt ilyen! Egy kis nyüzüge, hülye. Aki nem bír kiállni, azért akit szeret! – mondja, majd feláll, karon ragadja Kait, és elmennek. Csak meredek magam elé, és Mao szavai visszhangoznak minduntalan a fejemben. – Szánalmas? Valóban… az vagyok… - dőlök hátra a kanapén. Felhúzom a lábam, és gondolkozom. Mind Mao szavain, mind Rukin és a most felállított helyzeten. Apám akaratán, és azon, hogy mi lenne a helyes a döntés. Mert Maonak igaza van… nagyon is. De nem akarom, hogy apám csalódjon bennem… sosem akartam csalódást okozni, és ezért hajtottam annyira. De el kell döntenem, hogy kinek akarok csalódást okozni. Rukinak, vagy apámnak… Mert valakit megbántok, mindenféleképpen.
A kanapén aludtam, és megint csengőre ébredek meg. Magamra kapok egy köntöst, majd kimegyek ajtót nyitni. Kicsit kómás vagyok még, de csak-csak sikerül.
- Maga meg? – kérdezem, mikor meglátom Kyot. – Nem raboltam el senkit, minek jött ide?
- Engedjen be! – jön beljebb és engedi megint be magát.
- Szokása úgy berontani valahova, hogy nem engedik be? – kérdezem. Nincs kedvem vele jó pofizni.
- Ne legyen szemtelen – kezd el kutakodni, idegesen.
- Megkérdezhetem, hogy mégis mit keres? – sétálok felé, mikor Ruki szobájánál jár.
- A fiamat! Tudom, hogy itt van!
- Mi? – kerekedik el a szemem. – Ugye nem mondja komolyan, hogy máris elvesztette?! – kérdezem idegesen.
- Elvittem vásárolni, és elment a mosdóba, és nem jött vissza! Ma már vissza akart szökni magához! Hol rejtegeti?!
- Maga meghibbant! – förmedek rá. – Hol rejtegetném? A köntösöm alatt, vagy mi? – nézek rá gyilkos szemekkel, majd hagyom ott. Berongyolok a hálómba, és magamra kapok valamit, ami először a kezem ügyébe kerül. Kyo-san meg bejön utánam.
- Mit csinál?!
- Vajon mit?! Megígértem neki, hogy nem lesz semmi baja! Ezzel szemben, nem tudtam megvédi magától!
- Tőlem nem kell!
- Na persze! Ha maga nincs itt, akkor most tudnám, hogy hol van! – rovom meg. – Ajánlom, hogy ne legyen semmi baja – megyek közelebb és nézek rá fenyegetően. – Mert, ha csak egy haja szála is meggörbül, nem állok jót magamért! – megyek ki mellette, és veszem el telefonomat. Nagyon féltem Rukit, nagyon, nagyon… el nem tudom mondani. Minduntalan az jár a fejemben, hogy baja esett. Hogy megtalálták azok, akiktől félt.
- Jöjjön már ki! – kiáltok be, mire Kyo-san is kegyeskedik kimászni a lakásból. Bezárom, majd beszállunk a liftbe.
- Miért viselkedik így? – kérdezi, mire nem nézek rá. – Mitől akarja megvédeni? – lép be elém, és fogja meg kabátomat. – Mit tud, amit én nem?
- Maga szerint hol volt addig, amíg véletlenül el nem ütöttem?! – lököm el kezét. – Hát nem magánál. Fél! Fogalmam sincs, hogy mitől, illetve, hogy kitől. De, ha megint elkapták… - morgok rá, összeszűkített szemekkel… - Ne akarja tudni! – lököm arrébb és megyek ki a liftből, de megtorpanok, és visszafordulok. – Hol voltak vásárolni?!
- Megmutatom! – mondja, majd kisietünk a kocsiba. Miközben arra megyünk, nem beszélünk túl sokat. Csak ő bámul engem.
- Miért segít?
- Hm? – nézek felé egy pillanatra.
- Mit akar a fiamtól? – kérdezi, mire nem mondok semmit. – Az apja azt mondta, hogy most fog házasodni. De nem láttam nőt a lakásán, sem most, sem pedig amikor Takanoriért mentünk – mondja, mire felsóhajtok.
- Nincs menyasszonyom. Apám akarja, hogy vegyek el valakit – kanyarodok be a parkolóba, majd parkolok le. – Csak nem fogja fel, hogy nem akarom – szállok ki, mire ő is. Egy rakat ember van ott. Helyszínelnek, meg hasonlók. Felmegyünk a vezérlő szobába, ahol a biztonsági kamerák felvételei vannak. Meg sem lepődöm azon, hogy a biztonsági őrt megölték, és a kazetták eltűntek. Leülök a székre, és elkezdek gondolkozni. De mivel ülve nem megy, felállok, és elkezdek járkálni. Majd fogom magam, és oda megyek, ahonnan elméletileg eltűnt. Nem találok ott sem semmit. Így idegesen megyek ki a hely elé, hogy elszívjak egy cigit. Kyo-san is kijön.
- Szereti a fiamat? – kérdezi, a kérdéstől pedig hirtelen lesokkolok. – Mit kellene mondanom neki? – kérdezem magamtól, miközben nézelődöm, majd megáll a szemem a túloldalon elhelyezett banknál.
- Megvan! – dobom el a csikket, és rongyolok át a túloldalra.
- Mi van meg? – jön utánam Kyo-san.
- Ez a bank a központtal szemben van. Ha kocsival voltak, és valószínű, hogy kocsival voltak, akkor ki is kellett jönniük a mélygarázsból.
- Igen, és? – néz rám értetlenül.
- A bankok fel vannak szerelve kamerákkal! – mutatok magunk fölé, mire felnéz, majd megnézi, hogy a kamera milyen szögben veszi az embereket, akik bemennek a helyre.
- Pontosan – bólogatok, mikor csillogó szemekkel visszanéz, bizakodva. Előveszem a telefonom, és kérek egy kis infót, arról a bankról, amelyik előtt vagyunk, egy tíz perc múlva, már kint is van az igazgató, és így a kezünkben van a felvétel.
- Mondtam! – állítom meg a gépet. – Mivel nem volt senki a helyén, amikor maguk vásároltak, így könnyű lesz. Csak ez az egy kocsi jött ki, akkortájt, amikor Ruki eltűnt.
- Takanori… - motyogja. Leírom a kocsi rendszámát, majd felhívom az egyik bennlévő kollégát, hogy keressen rá a rendszerben. Tűkön ülve várok arra, hogy meglegyenek az eredmények.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Na jó, hogy van Mao és megmondja neki, nem a kanapén kell ülnie, hanem kiállni magáért, ez persze nem könnyű egy ilyen szülővel. Remélem Rukit nem fogják bántani, amíg ők oda nem érnek. Várom nagyon a folytatást.
Hát, jó, hogy van Mao az tuti (: és majd elválik, hogy mi lesz, és mi nem, mire odaérnek ;) ez Rorán múlik :p