Ruki

Egyetlen szót sem szóltam. Mikor kiléptünk a mosdóból próbáltam szememmel megkeresni az apámat, de nem találtam. Hátamba belefurakodott a fegyver égető érzése, amelyet nekem szegezett. Rettegve ültem be a kocsiba, ahol egyből parancsolni kezdett.

- Takanori… ha lennél olyan szíves – gombolta ki nadrágját, én pedig lehajoltam hozzá. – Ahh, te jó ég, nálad jobban senki nem végzi a munkáját. Tudod, hogy mennyire hiányoztál? – rántott fel maga mellé, miután végeztem. Elkezdte nyakamat csókolni, én pedig behunytam szemeimet. Nem akartam, hogy az apránként eltemetett dolgok magamban újra napvilágra jöjjenek. Gyűlöltem az érintéseit, és azt, hogy újra itt van mellettem.

Mikor megérkeztünk nem teketóriázott, azonnal a jól ismert háló felé vitt, ahol egész éjszaka gyötörte testemet. Másnap délelőtt ébredtem fel ágyamhoz kötözve. Semmi nem volt rajtam. A lakásban hideg volt, így pedig főleg, hogy még takaróval sem voltam betakarva. Lemásztam az ágy szélére, de nem lett jobb a helyzetem.

- Lám, lám felébredtél… ha jó leszel, kimehetsz megfürödni. Tudod, hogy utálom a mocskot magam körül – húzta meg a hajam. Vadul megcsókolt, majd elkezdett engem szemlélni, miközben evett. Erre megkordult a gyomrom, mert azért már hozzászoktam, hogy Reitánál annyit eszek, amennyit akarok. – Csak nem éhes vagy? Szedtél is fel magadra jócskán, mióta nem láttalak. Ej, ej… dagadt vagy… na, de segítünk majd ezen – mondta, majd kiment a szobából.

Egy pár perc múlva zajt hallottam meg, méghozzá pisztolylövéseket. Nagyon megijedtem, és szinte csak vacogtam ott az ágy fejtámlájánál, ahová oda voltam bilincselve. Nemsokára az én ajtómat is berúgták. Próbáltam csöndben zokogni, ahogyan lehajtottam fejemet.

- Ruki! Végre megtaláltalak!

- Reita… - emeltem fel a fejem. – Tényleg te vagy az? – bámultam rá megilletődve.

- Hogyne! Mondtam, hogy vigyázok rád – lépett hozzám, majd lőtt egyet, rám a frászt hozva, de így legalább már nem voltam odabilincselve az ágyhoz. – Gyere! – rántotta le a takarót, majd csavart körbe vele.

- Várj! – álltam fel nehézkesen.

- Mi a baj?

- Nem tudok menni rendesen – hajtottam le a fejem. – A másik meg… lehet, hogy többen is vannak itt. Őket is meg kell keresni.

- Jó, majd megkeresem őket, téged akarlak kivinni, hogy biztonságba tudjalak.

- De te nem ismered ezt a helyet olyan jól, mint én – kapaszkodtam meg benne, majd sóhajtott egyet.

- Jó… szerzünk még egy embert magunk mellé, és csak úgy megyünk tovább – vett fel, és mentünk a kijárat felé. – Mao!

- Reita! Végre, hogy megvagytok! Már mindenkit elfogtunk – hadarta el nagy komolyan. Most láttam először úgy, hogy nem viccelődik, hanem komolyan veszi a munkáját.

- Ruki szerint még vannak itt emberek, akiket fogva tartanak.

- Akkor keressük meg őket! – mondta, majd megszámolta, hogy még mennyi töltény van a pisztolyába, és velem együtt nekiindultunk.

Megmutattam nekik a titkos ajtót, és az onnan lefelé vezető alagsort, ahol több fiú is be volt zárva, egy-kettőt még nem is láttam. Többen megörültek nekem, egy pár emberen, pedig a rettegést láttam.

- Nyugodjon meg mindenki! Kiviszünk titeket – kiáltotta Reita, én pedig mellkasába fúrtam fejemet. – Most már nincs semmi baj – adott fejemre egy puszit, miközben szorosan még jobban magához ölelt. – Innen megy egyedül? – kérdezte Maotól.

- Hogyne, menjetek csak – bólintott egyet.

- Végre, hogy kiértek! – jött oda az az idősebb úr, aki az apámnak mondta magát. – Azt hittem, hogy már nincs itt a fiam – nézett rám, de én pánikba estem. Reitán kívül senkit se akartam magam körül.

- Reita maradj itt mellettem! – fogtam meg ingjét.

- Jól van, nincs semmi baj. Ő az apád, csak aggódik érted.

- De akkor miért nem emlékszem rá? Nem akarom, hogy itt legyen. Ő is csak be akar börtönözni – fakadtam sírva. – Nem enged el sehova…

- Csss… csak hiányol téged, hiszen már évek óta keres. És azért nem emlékszel rá, mert amnéziád van. Tudod mit? Bemegyek veled a kórházba, ott Kai megvizsgál, rendben? – mosolygott rám.

- Oké.

- Aoit pedig megkérjük, hogy hozzon neked ruhákat.

- Jó.

- Jöjjön utánunk a központi kórházba, oda megyünk – mondta az apámnak, miközben letett a mentős ágyra.

- Rendben van – fordult el.

Reita nem engedte el a kezemet, végig mellettem maradt, és simogatott, csitított. Beértünk a kórházba, ahol már előre szóltak az érkezésünkről. Nemcsak engem vizsgáltak meg, hanem az összes többi fiút is.

Kai viszont csak velem foglalkozott, lefertőtlenített, majd vett vért, hogy megnézze, hogy nem e kaptam el semmit sem.

- Ruki, segítek Maonak felderíteni az ügyet – adott egy puszit arcomra, mire lehajtottam a fejemet. Nem akartam, hogy egyedül hagyjon. – Nagyon ügyes vagy, el leszel nélkülem is. Itt lesz Aoi, és Uruha, illetve itt van apád is. Beszélgess egy kicsit vele.

- De félek tőle – bújtam hozzá.

- Egyszer úgyis el kell beszélgetned vele. Nem olyan mogorva, mint aminek látszik.

- De elszakított tőled – szipogom, mire sóhajtott egyet. – Lehet, hogy nem is akarsz velem lenni, úgyis vár a mennyasszonyod – folytattam, mert eszembe jutott, amit hallottam.

Én csak egy kis kaland voltam számára – fordultam el oldalra, és kezdtem meg halkan a zokogást.

- Ez nem igaz! – emelte meg egy kicsit a hangját, mire összerezzentem. Maga felé fordított, és szemembe nézett. – Nincs mennyasszonyom. Apám akar összehozni boldog-boldogtalannal, hogy továbbvigyem a család nevét, mivel a testvéremről tudjuk, hogy nem fogja – mondta erélyesen, és vett egy nagyobb levegőt. – Viszont… én… én se fogom… nekem te kellesz Ruki!

Azt hittem, hogy kiugrik a szívem, mikor meghallottam. A könnyeim tovább folytak, ő pedig értetlenül figyelt.

- Most… rosszat mondtam? Hé! Hallod, ne sírjál! – ölelt át. – Más reakcióra számítottam… elég nehéz volt ezt saját magamnak bevallani – sóhajtott egyet, én pedig elmosolyodtam.

- Reita… akkor szeretsz?

- Az előbb mondtam el – morogta. – Nem szeretem magam ismételni.

- Pedig muszáj lesz – hajtottam fejemet szívéhez. – A férfi-férfi kapcsolat teljesen más.

- Ah, pedig azt hittem, hogy megúszom az udvarlást – felelte, mire beleboxoltam hasába. – Auuu! Kis méregzsák! Auuu-auuu… Jól van, jól van… megadom magam… - szorított magához, majd nagyon lassan arcomhoz közelített, és megcsókolt. Annyira jól esett, nem akartam, hogy vége legyen. – Ruki… sajnálom, hogy nem tudtunk előbb odaérni, és nem tudtam rád vigyázni, ahogy megígértem. Viszont most… most már senki sem állhat az utunkba.

- De itt van apám – motyogtam.

- Neki is fel kell fognia, hogy már nem vagy az a pici fiú, akit elveszített, de csak úgy fogja ezt megérteni, ha szakítasz rá időt, és hagyod, hogy megismerjen.

- De én veled szeretnék lakni.

- Ennek örülök, de azért még meglátogathat minket, és találkozhatsz vele. Tudod, ilyen apa-fia programot is lehetne csinálni… főzhetsz neki is, meg ilyesmi…

- Jó… megpróbálom – néztem szemeibe, amik mosolyogtak.

- Akkor most megyek, amint tudok, jövök – állt fel, és lépett ki az ajtón.

Sóhajtottam egyet, majd nemsokára rá megjelent az apám. Ahogy láttam, kicsit zavarban volt. Nem igazán tudta, hogy miről is beszéljen velem.

- Végig annál az embernél voltál, ahonnan elhoztunk? – kérdezte végül.

- Igen, de egyszer sikerült elszöknöm tőle. Reita elütött, és így kerültem hozzá.

- Értem. Szereted őt?

- Igen – bólintottam egyet, ő pedig felsóhajtott.

- Ez nem igazság… lemaradtam a gyerekkorod egy részéről, és most újból nem láthatlak… Én akartalak felkészíteni az első szerelemre, meg ilyenekre… bár… arról sose volt szó, hogy kik tetszenek neked… a fiúk, vagy a lányok. Tényleg, ők egyáltalán nem érdekelnek?

- Nem annyira… Reita mellett jól érzem magam, biztonságban. Furcsa is, hogy mi így egymásra találtunk – merengek el.

- Miért?

- Ő idáig nem kedvelte a férfiakat. Mégis… velem nagyon kedves, és szeretjük egymást.

- Azt látom, hogy nagy hatással van rád, remélem, hogy nem fogsz benne csalódni.

- Nem, nem hiszem, hogy benne tudnék. Mindent megbeszélünk, és figyel rám. Amúgy pedig, szervezhetünk közös programokat, ha gondolja.

- Ne magázz, te vagy a fiam.

- Igaz is, elfelejtettem.

- Tényleg nem emlékszel semmire a gyerekkorodból?

- Nem, sajnálom – hajtom le a fejem.

- Ugyan, ugyan… nem tehetsz róla – ül ágyam mellé. – Most már minden más lesz innentől fogva. Kaptál egy családot. Itt vagyok én, és itt van Reita is melletted – szorítja meg a kezem. – Nem akartam olyan ijesztő lenni az elején, csak… olyan régóta kerestelek. Tudtam, hogy élsz. Azt hittem, hogy Reita rabolt el.

- Ő sose tenne ilyet! Ő egy tisztaszívű ember.

- Most már tudom – mosolyodott el rám. – És ki az a két jómadár kint? Ők is a barátaid? Ahogy láttam aggódtak érted, de hamar egymásra találtak.

- Reita barátai, bár az enyémek is. Aoinak van egy bárja, és nagyon finom teákat szolgálnak fel ott.

- Akkor majd elmegyünk oda, és én is kipróbálom.

- Rendben – lelkesültem fel. – Uruha pedig táncot oktat. Míg Reita dolgozott nála voltam, és ő felügyelt rám. És nekem is tanulnom kellett – húztam el a számat. – Olyan kegyetlen volt.

- Ez nem is igaz! – léptek beljebb.

- Uruha! Mondtam, hogy még várjunk kint.

- De már nem volt türelmem. Kíváncsi voltam, hogy hogy van az én kicsi Rukim.

- És még te mondod, hogy nem flörtölsz senkivel se – vágta kupán Aoi.

- Dehogy flörtölök vele, csak veled – ragadta meg Aoi derekát, és követelt tőle egy csókot. – De hát nézz rá, olyan kis pici… az apjára ütött.

- Figyelmeztetem – nézett rá szúrós szemekkel az apám. – Ha tovább folytatja, akkor nem leszünk jóban.

- Uruha mindig ilyen, ügyet se vessen rá – lépett be Reita is.

- Rei! Olyan vagy! Én igenis komoly ember vagyok! Ezt Aoi-chan is bizonyíthatja, ugye? – fogta meg kezét.

- Némely esetekben… inkább fogalmazzunk így – nevetett felé, mire ő csak fújtatott. – Uruha vett egy házat, úgyhogy összeköltözünk.

- Gratulálok! Én már tudtam róla – csiripeltem.

- Hogyhogy? – kérdezte mindenki, én pedig zavarba jöttem, a rám irányuló tekintetektől.

- Kíváncsi volt a véleményemre. És milyen a lakás?

- Mindkettőnk ízlésének megfelel, jól eltalált mindent Ruru. Most viszont lassan megyünk, nem akarunk itt alkalmatlankodni.

- Vagy csak fel akarjátok avatni az új ágyat – jött be Mao.

- Mi nem vagyunk olyan Casanovák, mint te. Mellesleg már fel lett avatva – morogta Aoi.

- Szerintem – vettem át a szót -, mostantól Mao se lesz az… csak sikerüljön Kait behálóznia.

- Eljön velem egy randira, úgy izgulok – sóhajtotta. – Tesó, bemegyek, elintézem még a papírmunkákat, addig is vigyázz magadra, és ne hagyd el többet a kis törpédet.

- Mao! – durcáztam be.

- Csók Ruki-chan! – küldött felém egy puszit, majd kiment Uruháékkal együtt.

- Ez az ember sose tanul – temette kezébe a fejét Reita, majd megölelt, és bebújt mellém.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.05.19. 22:02 BouChanXD " De hát nézz rá, olyan kis pici… az apjára ütött." nah erre én azt reagáltam volna ho kabbe és hogy anyád xD szakattam rajta 1 fél percet XDDD de gyökér basszus xDDD monnyuk nekem sztem senki se fogja mondani az életemben ho de kicsi vagyok XDD nah mind1 xD 1 a szomorító dolog . . . :\ az hogy most hogy naggyából majdnem minden rendbe jött . . .  az azt jelenti hogy nemsoká vége :"( de ne legyen végeee >_<annyira megszeretteeem . . . és ojan szar amikor vége kész és nicsn tovább :S nah mind1 xD várom fojtit*-* Válasz: haha xD igen, körülbelül én is xd tuti kinyírtam volna XD még egyelőre még nincs vége :d úgyhogy ne ezen aggódj  ;)