|
23. Utána…
Reita
Eszméletlenül izgultam amiatt, hogy mi lehet Rukival. Csak az járt a fejemben, hogy az az alak megint rátette a mancsát, és bármit megtehet szegénykémmel. Én pedig megígértem neki, hogy megvédem… ehelyett? Ehelyett az első adandó alkalommal, nem tudtam semmit sem tenni. Még az apja ellen sem…
Miközben mentünk a megadott címre, a csapat többi tagja is megérkezett, aminek igazán örültem. Mert nem tudtam, hogy pontosan mennyien lehetnek bent abban a házban. Reménykedtem benne, hogy Ruki olyan helyen van, ahol nem tudják élő pajzsként használni. Mert azt nem éltem volna túl.
Kicsit messzebb álltunk meg a kocsikkal, és beszéltük át, hogy mit, hogyan kellene. De, mivel nagyon ki szerettem volna hozni Rukit, nem igazán voltam hajlandó nyugodtan, csapatban játszani… ami, persze nem volt jellemző rám. Amit még befelé menet Mao is megjegyzett.
Mikor megtaláltam, a szívem hevesebben kezdett el verni. Nem csak amiatt, mert boldog voltam, hogy végre mellettem van. Nem… sokkal inkább azért, mert nagyon dühös voltam. Dühös, hogy úgy kikötözték, hogy megerőszakolta az az állat. Ki akartam hozni, ahogy felvettem karjaimba, hogy ne legyen ezen a szörnyű helyen, hogy ne érezze annyira a félelmet. De olyat tett, ami még engem is megdöbbentett. Önmagát, és a félelmét háttérbe tudta helyezni, olyannyira, hogy ő is ottmaradt addig, amíg a többieket meg nem találtuk. Bár, tény, ami tény, így tényleg hamarabb találtuk meg azokat a srácokat.
A kórházban… na, ott megtettem, amit még magamnak sem mertem bevallani. Igen, szeretem Rukit, és megmondtam neki. Az a kis piszok, pedig megismételtette velem, pedig arra számítottam, hogy nem kell majd udvarolgatni, meg ilyenek. De igen, nagyon is kelleni fog… - ölelem magamhoz. Igaz, hogy azt mondtam neki, hogy még el kell pár dolgot intéznem, de meggondoltam magam, és inkább visszajöttem, csak adtam egy kis időt neki, meg az apjának beszélgetni.
Vele arról nem beszéltem, hogy szeretném, ha Ruki visszakerülne hozzám. Reménykedem benne, hogy ezt ők megbeszélték – húzom egy kicsit magamhoz, közben látom, hogy az apjának ez nem igazán tetszik, de egy árva szót sem szól érte.
- Én, most megyek, magatokra hagylak – áll fel, és igazítja meg a ruháit.
- Köszönjük – felelem, mire nem mond semmit.
- Visszavitetem a cuccaidat, Reita-sanhoz – sóhajt fel, mire látom, hogy Ruki szemei felcsillannak. De nem csak az övé, hanem az enyémek is. A szívem, most nagyon boldog.
- Köszönöm – köszöni meg Ruki.
- Ugyan – sóhajt fel. – Az a legfontosabb nekem, hogy boldog legyél – jön oda és borzolja meg egy kicsit a haját, ami Rukinak nem tetszik annyira, sosem volt oda ezért. Elköszön, majd kimegy, így végre kettesben tudunk maradni. Közelebb bújok hozzá, és a nyakamhoz fúrja a fejét.
- Sajnálom – suttogom halkan.
- Nem a te hibád volt – szólal meg egy kis idő után.
- De, mert én nem vigyáztam rád eléggé. De ígérem, ezentúl senkinek nem engedem meg, hogy bántson téged – adok egy puszit homlokára. Nem mond erre semmit, én pedig elkezdem hátát simogatni, hogy hamarabb nyugodjon meg, és aludjon el. Hogy ki tudja magát egy kicsit pihenni. Nem is kellett sok, hogy meghalljam édes szuszogását.
- Reita! – suttogja Kai, mikor bejön. – Gyere ki onnan! - ró meg. - Nem szabadna ott feküdnöd! Meg amúgy is! – néz rám rosszallóan.
- Rendben – bólintok neki, majd óvatosan kikelek Ruki mellől. Betakargatom utána, és kiveszek pár tincset a szeméből. Közben pedig Kai leellenőrzi a gépeket, meg a lapjára is ír valamit. Majd int, hogy menjek ki vele.
- Valami baj van? – csukom be magam mögött az ajtót.
- Nem – ingatja meg a fejét. – Hála istennek nincsen – mosolyog kedvesen. – Csak nem akartam, hogy felkeltsük, ha elkezdünk beszélgetni – mondja, mire felsóhajtok. Mert ezernyi kő gurul le a szívemről. Főleg, hogy hírtelen azt hittem, hogy valami rossz van, és nem lettek jók az eredményei, vagy valami…
- Hála Istennek!
- Igen – bólogat. – Lekezeltük őt, de azt szerintem tudod – mondja, mire bólintok. – Írok fel neki gyógyszereket. Antibiotikumot, meg immunerősítőt, és pár vitamint. Amit szednie kell majd. Ügyelj rá, hogy mindet bevegye.
- Persze.
- És sokat kell pihennie. Rendesen helybehagyta az az állat.
- Tudom… - szorul görcsbe a gyomrom. – Nem értem, hogy egyes emberek, hogy lehetnek ilyenek!
- Én sem – sóhajt fel. – Ilyenkor érzem szerencsésnek magam. Nem tudom, hogy én, mit tettem volna Ruki helyében.
- Na, igen, én sem tudom. Nagyon erős, hogy mindezt túlélte.
- Valóban.
- Egy kicsit el kellene mennem. Bent tudnál nála maradni? Nem akarom magára hagyni. De Uruháék már elmentek, és szerintem még egyszer felszentelik azt a házat, amit Aoinak adott.
- Szerintem minden szobát külön szentelnek fel – sóhajt fel rosszallóan Kai, mire elnevetem magam.
- Na, igen. Az is meglehet.
- Tuti… Na, de menj, én meg bemegyek Rukihoz.
- Bármi van, akkor szólj!
- Nem lesz semmi – mosolyog kedvesen, én meg az utamat a kapitányságra veszem. Mivel tudom, hogy Mao ott van, miután beértem, az ő kis irodája felé veszem az irányt. De mivel nem találok ott senkit, kifordulok.
- Maot keresed? – szólal meg a főnök, mire bólintok. – Éppen kihallgatja a főgórét.
- Értem – hajolok meg. – Köszönöm – mennék el mellette, de megfogja a vállamat, így megállok, és ránézek. – Óvatosan. Ne csinálj semmi őrültséget.
- Nem áll szándékomban – felelem, majd a kihallgató szoba felé veszem az irányt. Ideges vagyok, de nem akarok hülyeséget csinálni. Sőt bemenni sem akarok a kihallgató szobába, csak a tükör mögé akarok beállni. Tudom, hogyha valami hülyeséget csinálnék, akkor bajba kerülnék, és úgy nem lehetnék Ruki mellett. Ezt, pedig nem fogom megkockáztatni.
Az a szemétláda csak vigyorog, és úgy beszél a tetteiről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor pedig Ruki kerül terítékre, úgy beszél róla, mint egy szakadt kurváról. Egy tárgyról, aki csak egy dologra kellett neki és semmi másra. Mégpedig arra hogy az ő igényeit kielégítse. Bennem pedig ekkor szakad el a cérna. Kiviharzok a tükörszobából, be a kihallgató szobába, és egyből neki esem.
- Reita! – kiált rám Mao, de mintha a falnak beszélne.
- Te, szemétláda! Hogy merészelsz róla így beszélni – püfölöm, mire csak sunyi vigyorra húzza a száját. Mao meg leránt róla, és távolabb húz.
- Nyugodj le! – néz rám összeszűkített szemekkel, mire megigazítom magamon a ruhámat.
- Ezért csúnyán meg fogja ütni a bokáját.
- Na, ne mondja… - húzom fel a szemöldökömet. – Mao, te mit láttál?
- Önvédelmet – mondja semmit mondó hangon. – A tag neked esett, és te csak védekeztél – mondja, mire eltátja a száját.
- Vannak kamerák, ezt nem tudják megtenni!
- Dehogyisnem – támaszkodom meg az asztalon. – És ne akarja megtudni, hogy még mit tudok megtenni – egyenesedem fel, és megyek ki. Nem megyek vissza a tükörszobába, mert még a végén megint lenne egy hasonló kirohanásom, és az nem lenne jó. Bemegyek, a kedvenc hekkeremhez a cégnél, és megkérem, hogy egy kicsit alakítsa át a felvételeket. Mondjuk, vágja ki belőle azt a részt, amikor én bementem. Ő pedig szíves örömest megteszi.
- Te, nem vagy magadnál! – jön velem szembe Mao. – Így berontani! Nekem sem volt a legjobb mulatságom, azt az állatot kihallgatni!
- Jól van már! Ne pattogj itt – nézek el a másik irányba, miközben fújtatok.
- Ne neked álljon feljebb, most el kell tűntetni a bizonyítékot.
- Már megtörtént – nézek a szemébe, mire nem mond semmit, csak megforgatja a szemét.
- Menj vissza Rukihoz, és maradj ott. Jobb lesz, ha te nem veszel részt az ügy lezárásában. Még a végén feljelentenek testi sértésért!
- Jól van – duzzogom, és megyek vissza a kocsimhoz, majd a kórházba.
- Reita, te meg…? – kérdezi, mert az öklömet vizsgálgattam, a szoba felé menet. – Mi történt a kezeddel? – fogja meg, Kai.
- Semmi… - erre felnéz rám.
- Ne hazudj… Ugye nem csináltál semmi butaságot?
- Áh… nem azért mentem… az már más dolog, hogy egy kicsit elszállt az agyam… - húzom el a számat, mire megnyomja a kezemet, és a szemeim kipattannak.
- Hülye! –mondja, majd magával húz, és ad egy kis jeget a kezemre.
- Köszönöm – ülök le. Nem kérdez semmit, csak engem figyel. – Mi az?
- Mao nem tett ellene semmit?
- De… lerántott róla – felelem, mire elfordul, és elkezd pakolászni.
- Ruki?
- Kivizsgálják még egyszer, mert hazaviheted.
- Az jó – mosolyodom el.
- De, ha megkérhetlek, akkor ne legyenek ilyen kirohanásaid. Gondolj Rukira, és arra, hogy mi lenne, ha te hülyeséget csinálnál!
- Tudom… - hajtom le a fejemet. – Nem lesz több ilyen alkalom.
- Ajánlom is – mondja, majd visszamegyünk Ruki szobájába, és várjuk, hogy visszahozzák. Mikor ez megtörténik, feleszmélek, hogy nem hoztam neki be ruhát.
- Nem baj, majd egy itteni ruhába elmentek, én meg majd visszahozom, holnap – mondja kedvesen Kai, mire bólintok egyet. Aláírom a lapokat, meg Ruki is és már megyünk is haza. Mocorog a kocsiban, és nehezen marad meg a fenekén. De nem teszem szóvá, mert tudom, hogy miért.
Mikor felérünk a lakásba, hideg van. Gyorsan felveszem a fűtést, őt meg beviszem a szobámba. Igen, az én szobámba.
- Vagy a sajátodba akarsz menni? – kérdezem meg azért, de ezt már bent…
- Nem, jó itt – húzza magára a takarót, és bújik be az alá. Leveszem a kabátomat, meg a fegyvertartómat, és bemászom mellé.
- Mi a baj? – húzom magamhoz elölről.
- Semmi… - rázza meg a fejét, majd mellkasomba fúrja. – Csak…
- Csak? – emelem meg a fejét.
- Olyan finom illat van itt – pirul el egy kicsit, mire elmosolyodom. Közelebb húzom magamhoz, és egy kedveskedő csókot kérek tőle. Amit azonnal meg is kapok. Átkarolom derekát, ő meg nyakamat, és úgy csókolózunk. Miután elválunk egymástól, nekitámasztom fejemet övének.
- Most már senki nem fog elvenni tőlem – adok még egy puszit neki, ő meg közelebb fészkeli magát, és karjaimban elalszik.
A csengő hangjára kelek fel, és mászom ki Ruki mellől. Ijedten néz rám a takaró alól.
- Nyugi, biztos, csak Mao, vagy Uruháék – lépek vissza még egy apró csókra. Közben pedig megint csengetnek, de már többször is. Felsóhajtok, majd kimegyek ajtót nyitni. Még a lélegzetem is eláll, attól, aki az ajtó előtt áll. Nem gondoltam rá, hogy már most szembe kell vele néznem.
- Mit műveltél?! – jönne beljebb magától, de meggátolom benne, és kitessékelem a lakásból, és én is kimegyek. Értetlenül néz rám, közben pedig egyre mérgesebb lesz.
- Mégis mire gondolsz?
- Tudok arról, hogy a kis haverodat megmentettétek. És tudok arról is, hogy most itt van. Nem ezt beszéltük meg!
- Te beszéltél akkor, én nem mentem bele a hülye feltételeidbe! Megmondtam neked, hogy nem fogom Rukit kidobni, és nem fogok elvenni semmilyen ismeretlen nőt!
- Akkor Karint!
- Őt sem fogom! És nem érdekelsz! Nem fogok egy nőt sem elvenni! – kezdek én is egyre idegesebb lenni.
- Mire célzol ezzel? – kezd el sápadozni. – Ugye… ugye nem arra…
- De! De igenis arra! Nekem Ruki kell, és vele maradok, és vele akarok élni! És bármit tehetsz, nem fogsz meggátolni! – fordítok hátat és megyek be a lakásba, majd becsapom magam mögött az ajtót. – Nem hiszem el. Még ő is idejön, és elkezd nekem pattogni. A nagy francokat fogom azt csinálni, amit ő mond. Nem fogok elvenni egy nőt, akit nem szeretek! Nekem Ruki kell. Ha el fogok venni valakit a jövőben, az csak Ruki lesz! – csörtetek vissza a szobámba, ahol Ruki már nincs bent. Így megfordulok, és az ő szobájába megyek. A sarokban gubbaszt, mint azon az estén.
- Ruki…? Mi a baj? – megyek oda hozzá, és ülök le mellé, majd az ölembe húzom, szép finoman, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Nem válaszol nekem semmit, csak lent tartja a fejét. Feljebb húzom, majd letörlöm könnyeit. Némán sír… - Kicsim… - simogatom meg arcát. – Na, ne sírj… nem szeretem, ha sírsz. Nem áll jól neked, ha szomorú vagy – kezdem el ringatni, mire felzokog. – Hát, gratulálok Reita! A kórházban is jobban elkezdett bőgni, amikor szerelmet vallottál, meg most is, amikor vigasztalni próbálod… gratulálok!
Miután kellőképpen megnyugodott, végre ki tudtam húzni belőle, hogy miért kezdett el sírni. Apám miatt…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
ááá volt az elején vmi ultra vicces csak elfelejtettem hogy mi xDD jah nem :O a izé volt az a őőő... amikor berontott Reita és elkezdte ütlegelni a tagot és az meg elkezd pampogni Reita meg kérdezi ho mit látott Mao és akk önvédelem XDDDD ezen szakadtam XDD főleg ahogy így el volt képzelve xDD aztarohatt mondom XD joooo va xD Rei apja meg mekkora egy értetlen csicskadék... mit nem lehet megérteni azon hogy ő nem akar megházasodni 1 ismeretlennel még azzal a másik csajjal-.-"" de am egész végig azon izgultam hogy ne legyen olyan rész amin muterom kiakad ( mer persze hogy beront szónélkül és elkezdi lesni hogy mit csinálok... végig olvasta amugy xD biztos teccik neki *-* nem csoda hosz amit te írsz az kinek nem teccik? o_O) hamar fojtit :D
*hihi* na igen, azan a részen én is sokat nevettem magamban, amikor írtam XD
Lol XD hát, én azért szoktam fosni, ha anyám rohangál mögöttem xD nem vicces a dolog, olyankor mindig csinálok valami mást. Bár tudja, hogy írok, de azt nem, hogy mit XD még szerencse XDDD
Amúgy van olyan aki nem szereti az írásomat :D