|
3. fejezet
Uruha
Este mikor befeküdtem az ágyamba, kioldottam hajamat, ami rögtön az arcomba is omlott, és csak utána vettem le a szemüveget. Nem szeretek nélküle bárhova is menni, mert bizonytalannak tartok mindent, így érthető hogy az utolsó pillanatig magamon tartom. Azonnal fordultam is be a fal felé, így tudok csak elaludni, valahogy biztonságot érzek így. Reggel majdnem szívrohamot kaptam mikor éles sípszót hallottam meg, azonnal felültem az ágyban, és kapkodtam a levegőt. - Atyaisten, én ebbe belehalok, ha még egyszer így keltenek… - Lassan kiszállok az ágyból, bár kicsit félek itt lenni, mert Reita folyamatosan káromkodik maga elé és igen idegesnek látszik. Épp ezért nagyon félve mondom neki, hogy fordítva vette fel a pólóját, nehogy őt is kinevessék a többiek, de reakcióként csak hírtelen megfordult és rám meredt csodálkozó szemekkel, már amennyire kitudtam venni, mert nem vettem fel a szemüvegemet, és így vagy 10szer nagyobbak a szemeim. Ijedten pislogok vissza rá, majd elkapja a fejét és nagy hangoskodás közben kimegy a szobából. Én nagyon gyorsan átöltöztem, felfogtam a hajamat, és a szemüveget is feltettem, majd indultam is a találkozó helyre, de természetesen a lehető legmesszebb elkerültem azt a csapatot, akik a rettegésemet okozzák.
- Mindenki csapatokra lesz bontva, szobánkénti elrendezés alapján – utasítgat az osztályfőnök. Elér a mi szobaszámunkhoz, aminek azt a feladatot adja ki, hogy a mocsaras erdős részt vizsgáljuk ki.
Mi vagyunk az utolsók, akik elindultunk, végig nagyon dühösen néz Reita mindenfelé, már a pillantásától is megijedem.
- A KURVA ÉLETBE MÁR!! – kiabál mögülem, mire megfordulok, egy vékony vágás van a nyakán, gondolom a nád vághatta meg. Kikotrok a táskámból egy zsebkendőt, és nyújtom felé, de durván ellöki a kezem, mire felszisszenek, mert a vállam megfájdult. – Ne érj hozzám a mocskos kezeddel – mondja dühösen, én meg lehajtom a fejemet és inkább megyek tovább.
A talaj kezd egyre inkább ingoványos lenni, már megérkeztünk a helyre, alaposan megvizsgálok mindent, hogy ha bármi kérdése lesz a tanárnak, tudjak rá felelni.
- Menjünk már innen arrébb, undorító ez a hely. Bár ahogy te kinézel, neked itt nagyon jó lehet… – indul meg Reita, én meg csak némán követem őt, ki merne vele ellenkezni…?
Az ingoványos, lápos területről befelé indultunk az erdőbe, és kezdett egyre szilárdabb lenni a talaj. Sokkal könnyebben lehetett közlekedni egy darabig. De elérkeztünk egy fás, gallyas területhez, amit elég nehéz volt gumicsizmában járni, nem egyszer beakadt a lábam egy-egy résbe. Én csak csendesen sétáltam Reita után, mikor egy hatalmas reccsenést hallottam meg, és már csak a rántást éreztem magamon. Szépen egy közepesen mély gödörbe estünk bele, bár én ezzel voltam a legkevésbé elfoglalva, mert csillagokat láttam a vállamból és a jobb bokámból eredő fájdalomtól, mert szépen beakadt a lábam egy résbe és kirántotta. Itt lenn minden nedves volt, sáros, de nem érdekelt túlzottan a jelenlegi helyzet, óvatosan levettem a csizmám, felhúztam a nadrágom egy kicsit, letoltam a zoknit. - Kellett nekem feketét felvennem, az amúgy is hófehér bőröm most még sápadtabb… - Bokám szépen megdagadt, és bokacsontom a normális helyzetéhez képest jóval el van fordulva, és vállamhoz hasonló lilás színben pompázik. Vállamat alig bírom mozgatni, és ez még erős túlzás, mert egyáltalán nem. Reita eddig ordibált meg káromkodott, de most csak engem néz, ez igencsak zavar. Lassan visszahúzom a nadrágom és a zoknim, majd erőltetem vissza a lábamat a gumicsizmába. Kicsit összehúzódom, és vállamat fogom, teljesen előre van esve, és minden érintés nagyon fáj.
- Hallod, jól vagy? – lepődöm meg a kérdésen, de azon már nem, hogy az elmúlt időkben megszokott stílusával kérdezte.
- Persze… – mondom halkan, de ő nem hisz nekem, odajön hozzám, és megfogja a fájós kezemet, mire azonnal próbálom ellökni őt.
- Kérlek, ne érj hozzá… Nagyon fáj, és nem szeretném, ha még nagyobb fájdalmat okoznál…
- TESSÉK?
- Mindig csak, fáj, amit csinálsz… – motyogom magam elé. – Bármit… de az mindig nagyon fáj… – hajtom le a fejemet, félek, hogy emiatt most megver vagy bánt megint, de nem így történt, csak visszament a helyére és elkezdett cigizni.
Nem néz rám, csak mered maga elé, én meg csak elhúzódom tőle, még a közelében is félek lenni. Ahogy az idő telt, egyre jobban vacogtam, pedig nem hűlhetett le a levegő ennyire… - Lehet, hogy belázasodtam? - Levettem a szemüvegemet, nézegettem egy darabig körbe és fájt a fejem meg a szemem… - Igen, lázas lettem… De majd biztosan el fog múlni. Csak ne lenne ennyire hideg…
- REITA!! – hallok meg messziről egy ismerős hangot, igen ez Aoié. - Csak őket ne… mert akkor csak még rosszabb lesz minden.
- HAVER ITTVAGYOK! – már meg sem lep, hogy engem nem vesz emberszámba.
- Hallod, hogy kerültél oda be? Szörnyi berántott? – röhög és segíti ki Reitát. – Na, majd ő megoldja, hogy kijöjjön, de esetleg ráuszíthatok egy két dögevőt, talán jobban járnánk – röhögnek, mint a hárman, kivéve Reitát. – Haver mi van veled?
- Megsérült, szedjük ki, aztán majd boldogul.
- Na neem, ez isteni jel, hogy beleesett ő is. Ott marad.
Nagyon fájnak a szavaik, mintha ezernyi kis tűt szúrnának a mellkasomba. Torkomban hatalmas gombóc nőtt, de nem fogok megint sírni…
- Nah, segítsünk ennek itt – jön le Kai.
- Kai-chan, miért pont te mész oda, aki közülünk a leggyengébb? Nem félsz, hogy leprás leszel tőle? Ne nagyon érj hozzá.
- Hát mert ti, baszd meg itt hagynátok. Bunkók. – röhög azért ő is, és nyúl a karomért, de megállítom benne.
- Ne kérlek, nagyon fáj… – szólok neki, így jön a másik oldalamra.
- Baszd meg, kurvalázas vagy… Remélem, hogy nem kapom el tőled – emel fel és látom rajta, hogy meglepődik. – Ez az egész a testsúlyod? – néz rám, én meg csak bólintok. Már semmit nem reagál rá, csak kiad a többieknek, pontosabban Aoi karjába, aki levág a földre.
- Miattad koszos lett a ruhám, baszd meg – vágja hozzám a táskám, és hagynak ott, egyedül Reita néz vissza, de csak egy kis pillanatra.
Miért viselkednek így velem…? Én semmi rosszat nem tettem. - Nagyon nehezen és fájdalmasan mentem vissza csak a szálláshelyre, ahol megkerestem az osztályfőnököt, és kértem tőle segítséget. Elvitt a tábor orvosához, aki közölte, hogy elrepedt a lapockám, és a bokámat kitörtem. Visszaroppantotta a vállam a helyére, én meg torkom szakadtából ordítottam annyira fájt. Bokámnál már zokogtam, mert azt is a helyére kellett tenni. Az orvos segített visszamenni a szobámba, hogy összepakoljam a cuccaimat, és onnan el kellett mennem a korházba, mert jobban elkellett látni. Mikor mentünk vissza, csak az osztályfőnök ideges hangját hallottam, ahogy beszél valakivel.
- Akira, te egy utolsó szemét embernek nem nevezhető dög vagy. Tudom, hogy tanár létemre nem mondhatok ilyet, de igenis az vagy, és ez téged nem rettent meg. Ívesen leszarod azt, amit mondok, de egy senki vagy. Lehet, hogy nem kedveled a társad, de vele voltál egy csapatban! És te simán otthagytad az erdőben, úgy hogy láttad milyen sérülései vannak! – hallom ingerült hangját, de a beszélgetés további részét már nem, mert beértünk a házba, de talán jobb is így…
A közeli városból jött értem egy mentőkocsi, abba is csak kínkeservesen tudtam beszállni, az egész tábor engem nézett, és mindenki sugdolózott hogy mégis mi történhetett. Végignéztem a kisebb tömegen, és fájdalmasan vésődött tudatomba ahogy Rukiék vigyorognak ezen az egészen. Ujjal mutogatva rám, néha harsányan felröhögnek, kivéve Reita. Az ő arcáról nem tudok semmit leolvasni, de nem is volt sok időm vizsgálni, mert már csukódott is az ajtó és indult is a kocsi.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Nagyon jó ez a történet. Basszus engem megvisel lelkileg ez a fajta viselkedés, tényleg egy dög, oké erre lehet magyarázat a gyerekkor vagy bármi, de akkor is.
Szegény Ruru, annyira sajnálom. Így megalázni valakit, komolyan kész vagyok.
Igencsak felkeltettem az érdeklődésem a story, így nagyon várom a folyttaást. Baromi jó.
Szia.
Hát igen, Reiék nem nagyon vannak megnevelve... és elég fura a világnézetük :/ de majd csak lesz valahogy xD Bár Rurura még egy darabig rossz világ jön :p
Puszi