Uruha

Mikor beért a mentőautó a kórházba, rögtön bevittek röntgenre, ahol ténylegesen megállapították a sérüléseimet. Adtak rám egy kórházi ruhát, majd el is látták a sebeimet. Az ifjú orvos összevissza sápítozott, hogy hogyan is szereztem ilyen durva sérülést, merthogy egy eséstől lehetetlen szerinte, én csak némán hallgattam őt. A kézfejembe kaptam egy infúziót, felfüggesztették a lábam, és félig ülő helyzetbe tornáztattak. Nem fájt semmim, mert enyhe nyugtató és mindenféle erős fájdalomcsillapító volt az infúziómban. Vonzott mindig is az orvosi szakma, és most kezdem egyre jobban eldönteni, hogy igen… én orvos szeretnék lenni. Segíteni az embereken. Gondolataimból az ajtó nyitódása zökkentett ki, oda emeltem a tekintetemet, és teljesen elsápadtam mikor Reitát láttam meg. - Mit keres itt? Bántani akar megint? - Furcsán elfintorodott, majd a kezében felemelte a táskámat, amit még a nagypapámtól kaptam. Egészen kedvesen beszélt velem, mégsem tudtam feloldódni, féltem, hogy ez csak egy színjáték, és később fogom visszakapni.

- És… hogy vagy? – kérdezte halkan Reita, én meg furcsán nézek rá…

- Hát… most jól… kaptam fájdalomcsillapítót és nyugtatót, de nem tudtam, hogy mellékhatásként hallucinálni fogok tőle… – fejtem ki gondolataimat halkan, mert teljes mértékben nem értem mi ez az egész. Reita, aki eddig egy kedves szót sem szólt hozzám, elhozta nekem a ruháimat, és érdeklődik normális stílusban az egészségem felől.

A beszélgetésünket szinte rögtön belénk fojtják, hangosan kicsapódott az ajtó és anya lépett be rajta. Meg is lepődöm, hogy most vörös a haja, mert utoljára, amikor láttam még szőke volt. Öltözékén már meg sem lepődöm, szaggatott harisnya, a lehető legkisebb szoknya, amit valaha láttam, hatalmas magas sarkú, fűzőszerű felső, ami igencsak kiemeli a dekoltázsát, hosszú pirosra festett műkörmök, és erős smink. És még alig 33 éves… 17 éves volt, amikor engem szült meg, és 15 mikor a bátyámat. Elég… szabaderkölcsű. Látom rajta hogy ideges, így várom is hogy elkezdjen velem kiabálni. Már megszoktam, csak nem akartam, hogy Reita is tanúja legyen ennek az egész beszélgetésnek nem nevezhető folyamatnak.

- MÉGIS, HOGY KÉPZELTED EZT KOUYOU?! MIATTAD NEMTUDTAM MA DOLGOZNI, HOGY FOGUNK ÍGY MEGÉLNI? NEMIGAZ, HOGY NEM TUDSZ SAJÁT MAGADRA VIGYÁZNI! ENNYIRE NYOMORÉK LEGYÉL, MINTHA NEM IS AZ ÉN FIAM LENNÉL KOMOLYAN MONDOM! LE KELLETT MENNEM A KIBASZOTT TAJKÁRTYÁDÉRT A NAGYANYÁDÉKHOZ! ELBASZTAD AZ EGÉSZ NAPOMAT, SZERINTED ÍGY, HOGY FOGOK PÉNZHEZ JUTNI? HOL VAN A NAPI KERESETEM? – fogja meg a fejét és próbálja nyugtatni magát. - Úgy is te iszod meg ennek a levét kisfiam, nem érdekel, hogy az iskolában eszel csak, nem foglak befizetni a következő hónapi mezára, mert nincs miből. Amúgy is, ahogy mesélted mindig rád borítják a kaját, most is fogsz tudni koplalni egy kicsit. Minek kellett téged megszüljelek, életem második legrosszabb döntése volt, azután hogy a bátyádat megszültem. Felesleges az egész, bár… ő, legalább vitte valamire, tud pénzt keresni, nem úgy, mint TE. Elvagy a kis világodban, olvasol, tanulsz, csodálatos. Közben szívod a vérem, élősködsz rajtam, lehet, hogy az én hibám, azért lettél ekkora csődtömeg, mert végigdrogoztam azt az időt még terhes voltam veled, de te ragaszkodtál ehhez a kibaszott élethez! Hogy nem tudtál volna megdögleni, annyi lehetőség lett volna már rá. – nevet fel harsányan még az ablakon mered kifelé. Nem egyszer hallottam ezt a történetet, de még mindig ugyanúgy fáj. – Nyolc hónapos terhes lehettem mikor megvertek, akkor gyorsan le is tudtam a szülést, azt hittem meghaltál, de nem. Anyámék érted mentek. Mekkora hiba volt… Egyetlen pozitívumod, hogy kapok utánad valamennyi pénzt, de amint nagykorú leszel, máris elértéktelenedsz! – fordul felém, nekem pedig patakokban folynak a könnyeim. – Szólok egy orvosnak, hogy azonnal indulunk haza! – megy ki a teremből, én meg némán remegve szedem ki a kézfejemből a tűt, és bontom ki a lábamat is, majd valamennyire rendbe szedem magamat.

Nagyon nem érzem jól magam, erre csak rátesz, hogy Reita végig benn volt a szobában, és végighallgatta ezt, az egészet. Kiszállok az ágyból, ő meg nyúlna a karom után, hogy segítsen, de mereven elhatárolódom tőle.

- Kérlek ne… Ne érj hozzám… és ne is nézz rám… – húzom ki a karomat a markából, és öltözöm fel kínkeservesen.

Mikor készen vagyok, pont bejön az orvossal anya, aki eléggé vigyorog, és igen nyálasan beszél hozzá.

- Kouyou, biztos haza tudsz menni? Nem fáj semmid igaz?- kérdezi mosolyogva a doki, mire én is felveszek egy műmosolyt, amit könnyen össze lehet téveszteni a régi, szívből jövő mosolyommal.

- Természetesen doktor úr. Nagyon szépen köszönöm segítségét, igazán hálás vagyok önnek. – mosolygok csak tovább, a doktor felnevet, anyámmal együtt kacag, majd indulunk ki a teremből.

Ahogy kiérünk, leolvad az arcomról a mosolyom, beülünk anya kocsijába, amit még egyik „üzletfele” vett neki, és indulunk haza, természetesen a szidásomat folytatva. Engem egyféle szorongás kap el, hogy hétfőre már az egész iskola megint rajtam fog nevetni, mert ilyen életem van. Majd mosolygok… ez a műmosoly mindent el tud takarni, csak mikor így mosolygok, iszonyatosan fáj a szívem, és úgy érzem egyre csak ölöm ki ezzel a jó érzéseket magamból.

Két óra alatt érünk haza körülbelül, én pedig rögtön megyek be a szobámba, és pakolom ki a ruháimat.. már épp a végén tartok, mikor egy ismeretlen zacskót veszek észre. - Ez mi lehet? - Morfondírozom, és nézem meg tartalmát. Nem az enyém, biztos Reita véletlen ide csomagolta. Úristen akkor megint kapni fogok… és még a végén lopósnak is fognak hinni… - azonnal becsomagolom a ruhákat, és veszek egy cetlit, amire ráírom:

„Biztosan véletlen elpakoltam a Te ruháidat is, ne haragudj, nem akartam eltenni őket, remélem nem voltál nagyon dühös, és remélem, nem hiszed rólam, hogy el akartam őket lopni… Még egyszer sajnálom.

Kouyou.”

Teszem is a lapot a ruhák tetejére, és teszem be az iskolatáskámba. Úgy is én szoktam a legelső lenni, aki beér az osztályba, majd a padjára teszem, hogy egyből lássa. Hétfő reggel így is tettem, bár egy egész órával előbb benn voltam, nehogy valaki meglássa….

Súgó 2 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.06.15. 19:23 misaki Huh, igen durva volt ez a fejezet, egy idióta az anyja. Nem is lehet rá ezt a szót mondani, mert nem az. Szegény beparázott, hogy eltette a ruhákat. :/ Úgy sajnálom őt. Remélem gyorsan rendbe jönnek majd a dolgok, bár a srácokból és a családjából kiindulva erre nem sok az esélye, legalábbis nem mostanában. :( Nagyon várom a folytatást! Köszi Válasz: Na igen, Ruru helyzete nem éppen rózsás :S senki sem könnyíti meg az életét, sem otthon, sem pedig az iskolában :s egyelőre pedig nincs olyan hely, amit a menedékének tudhat :/

2011.06.15. 19:15 BouChanXD nyaa ez rövid volt ._. Ruru anya 1 kurva? XDDD jooova xD az fasza... tiszat szégyen lenen ha kiderülne hogy az anyám 1 szopós ribancz o.o és ha még ilyen gyökér is lenne huh .-. most elképzeltem hogy én vagyok Ruru és olyan hajnal 4kor kelek hogy suliba érjek 5perc alatt + olvasok ( mondjuk azt szoktam XD csak nem könyvet ><) + tanulok ( ami sztem nem valósztínű hogy gyakran fogom) pfff xD és ilyen full gyökér kinézet áááxD de akk most ők csórók? o.o nyaa szegény Ruru >< nem jut más az eszembexD nah hamar fojtit :D Válasz: Nem mindig a hosszt kell názni *felhúzza az orrát* Igen Ruruék csórók, és az anyja ribanc, amiről nem tehet, csak próbálja a legjobbat kihozni abból a szar helyzetből, amibe az élet (vagy inkább Koi meg én xD) belekényszerítette.