Reita

Csak meghökkenve álltam egyhelyben, és még lélegezni sem tudtam, amint megláttam, hogy ki lép be az ajtón… ami pedig az után jött. Valami borzalmas volt. Én sem vagyok jó ember, és szeretem az embereket kínozni szavakkal, szójátékokkal, de ő… Ő hozzá semmi sem vagyok. És most nem nyerte el tetszésemet. Más esetben lehet, hogy tanultam volna tőle, ebből a jelenetből, de amikor megláttam, hogy Kouyou arcán patakokban folynak könnyei… legszívesebben kiragadtam volna a jelenből, és elvittem volna onnan. Azért annyira még én sem vagyok görény…

Ahogy az anyja kiment, segíteni akartam neki, rég óta először akartam bárkin is segíteni. De nem engedte, és ezt nem is róttam fel neki. Amikor a dokival visszajött az anyja… az ANYJA! Akkor már rögtön sejtettem, hogy milyen élete lehet. Mármint… ezt a „beszélgetésükből” is sejtettem. Én elképzelni sem mertem, hogy esetleg emiatt lett ilyen visszahúzódó vagy akármi… - bámulok utána, mire Tora bejön.

- Öcsi! Mi volt ez az egész? – kérdezi, mire felé nézek, de nem szólalok meg, mert magam sem tudom.

- Menjünk haza… - nézek rá, mire bólint egyet. A kocsiban hazafelé egész úton a nemrégiben látottakon agyalok.

- Ki ez a srác? Elég gáz élete lehet! – vezet a lakásom felé, immár Tokió belvárosában.

- Az… - mormogom orrom alatt. – Nagyon is az… hogy mondhatott a saját anyja neki ilyet? – nézek felé felháborodottan, mire csak vállat von, és több szó hazáig nem is esik közöttünk. Sőt, nem is jön fel. Tuti neki is van elég dolga, nemhogy engem pesztráljon.

Felbattyogok a lakásomba, és egyből a fürdőt célzom meg. Csak folyatom magamra a meleg vizet, és gondolkozom. Nem tudom a gondolataimból kiverni azt a jelenetet, amit az anyja csinált a kórházban. És, ha még nem lenne elég, akkor ott van az is, hogy láttam mennyire fájt neki. Ki a francnak ne fájna, ha ilyeneket vágnának a fejének?! – jövök ki morcosan a zuhanyzóból, és tekerem magam köré a törülközőmet, majd bemegyek a hálómba, és elnyúlok az ágyon.

Egész este csak forgolódom, és nem vagyok képes elaludni. Ami baszottul idegesít, mivel fogalmam sincsen, hogy mi a fene ennek az oka. Egyszerűen sehogy sem jó. Se háton, se hason, sehogy. Amikor meg sikerült végre elaludnom, megszólalt az a tetves telefon.

- Mi van már?! – morgom bele, csukott szemmel.

- Ezt én is kérdezhetném! – hallom Aoi hangját. Felemelem a fejem, és ránézek a digitális órára, ami hajnali hatot mutat. – Hol a fenében vagy?! Mert, hogy nem a kiránduláson, az is biztos!

- Hazahúztam a belem, tegnap este – fordulok hátamra.

- Azt vettük észre! – fújtatja. – Csak nem a tanár rúgott ki?

- Magadnál vagy? Engem? – vonom fel szemöldökömet.

- Akkor?

- Felhívtam Torát, hogy jöjjön értem. Ennyi. Elég volt abban a nyamvadt gödörben töltenem egy fél délutánt, hogy tudjam, hogy még egy napot nem vagyok hajlandó kirándulni.

- Mondhattad volna! Mentem volna veled! Szerinted nekem van kedvem itt baszni a rezet?!

- Mit tudjam én? Ha Kai a közeledben van, semmi sem biztos.

- Anyád! – fújtatja, én meg felröhögök.

- Biztos jól van, ha nem lenne jól, apám szólt volna. Vagy Tora, tegnap. De azért köszi, az érdeklődést.

- Dögölj meg! – csapja rám a telefont, én megfelülök. És az egész napot kajálással, és olvasással, és ps-zéssel töltöm.

Hétfő reggel, fogjuk rá, hogy normálisan kelek fel. Mármint semmi hülye gondolat, semmi rossz érzés, semmi. Mintha a régi lennék, és ez tetszik. Így az osztályfőnököt, aki tuti, hogy ugatni fog velem, el tudom küldeni a sunyiba! – veszem magamra dolgaimat, és indulok el a suliba. De előtte beszaladok az egyik boltba cigiért, meg kajáért, és csak utána találok be a suliba.

Ott meglepődve veszem észre, hogy egy kis csomag van az asztalomon. Ledobom magam mellé a cuccomat, majd belekukkantok a szatyorba, hogy mi lehet benne. Mintha az ütő állna meg bennem, úgy érzem, ahogy meglátom a Kouyounak vett ruhákat, meg a tetején egy kis cetlit. Kiveszem, és elolvasom:

„Biztosan véletlen elpakoltam a Te ruháidat is, ne haragudj, nem akartam eltenni őket, remélem nem voltál nagyon dühös, és remélem, nem hiszed rólam, hogy el akartam őket lopni… Még egyszer sajnálom.

Kouyou.”

Épphogy a végére érek, mikor Aoi megszólít, rám meg a frász jön. Összegyűröm a kezemben a cetlit, és besüllyesztem a zsebembe. A szatyrot, meg bevágom a táskámba.

- Itt az elveszett bárányka! – ül le mellém, vagyis az inkább jobb kifejezés lenne, hogy félig rám, így arrább csúszom, és leteszem a táskám a földre.

- Nem voltam elveszve – nézek rá, közben a többiek a padom tetején foglalnak helyet.

- Na persze, ott hagytál minket azon a szar helyen! – duzzogja Ruki.

- Neked is van tesód, szoltál volna neki! – háborgom, közben szemmel azért másfelé járok. Szerencsém van, mert Ruki háta mögött látom azt, akit kerestem. Kouyout. A lába be van gipszelve, és a karja felkötve. Nem mondhatnám, hogy valami egészségesnek tűnik.

- Figyelsz te rám, haver?! – ráz meg Aoi, mire felé nézek.

- Mit is mondtál?

- Azt, hogy beteg vagy!

- Én?- kérdezek vissza kíváncsian, és értetlenül, közben látom, hogy Kouyou arca elsápad. – Miért lennék beteg?

- Mert fura vagy! És nálad ez annyit tesz, hogy beteg leszel.

- Inkább annyit, hogy kialudtam magam – felelem, mire pont becsöngetnek, és úgy érzem ez mentette meg az életemet. Mindenki a helyére vonszolja magát, és a tanár bejön. Elég mérges, és nem éppen kedves pillantásokat vet rám, az első órán, a második órán pedig bejelenti, hogy most írjuk meg a dolgozatot arról, hogy mik voltak a biológiakiránduláson. Lejjebb csúszom a széken, mikor elém nyomja a lapot, és sokat sejtőn, lemondóan néz rám. De azért is kicseszek vele! Attól, hogy nem csináltam túl sok mindent azon a nyamvadt kiránduláson, még igenis tudok egy-két dolgot bioszból. Olvasni azért még szoktam! – esem neki a lapnak. Azért így is van, amit nem tudok, de legalább nem fog meghúzni bioszból az a fasz… - adom neki oda a lapot, olyan „jézus de nehéz volt, tuti, hogy nem lett jó” tekintettel, mire ő csak elmosolyodik. – A jó anyádat te köcsög! – veszem fel óra végén a táskámat és húzom ki a belem tőlem, a következő órára.

- Mióta vagy hízó kúrán? – mér végig Kai a kaja asztalnál.

- Mi van? – nézek rá hülyén.

- Annyi kaját hoztál magaddal, hogy legalább két ember jól tudna belőle lakni, ha csak nem három! – mondja Kai.

- Lehet, hogy most már ő is szeretne enni. Tudod… ha ráborítja szörnyikére a kajáját éhen marad – vigyorogja Aoi, miközben Kouyout keresi a szemével, én pedig megforgatom szememet, és elteszem a kajámat, és felállok, hogy otthagyjam őket.

- Most mi van? – szólal meg Ruki.

- Elment az érvágyam – hagyom ott őket, és megyek ki az ebédlőből. Mivel ez a szünet elég hosszú, hogy a diákok meg tudjanak kajálni, sétálok egy kicsit. Mivel a tömeg az ebédlőben van, szinte alig vannak a folyosókon. De így is meglátom Kouyout, ahogy az egyik távoli lépcsőn ül, és mered maga elé.

Hirtelen elkap egy érzés, hogy menjek oda hozzá, de nem teszem meg… hogy miért?

- Mi van veled, haver? Olyan fura vagy! – ránt maga felé Aoi.

- Miért lennék fura, nem vagyok éhes. Talán baj? – flegmázom, mire felvonja a szemöldökét, közben Rukiék is beérték Aoit.

- Min veszekedtek? – kérdezi meglepődve Ruki.

- Semmin nem veszekedtünk – fordulnék meg, hogy elmenjek, de meghallom Aoit:

- Nini, ott a Szörnyike – nevet fel. – Így még hülyébben néz ki, mint máskor – mondja gúnyosan, és elég hangosan, hogy Kouyou ezt meghallja. – Gyertek, kérdezzük meg, hogy nem e akar magának, még egy kis szépségfoltot – húzza sunyi vigyorra száját Aoi, Ruki meg egyből benne van, és elkezd bólogatni. Reflexből mozdul a kezem Aoi karja után, és állítom meg.

- Ne legyél ennyire gyerekes – nézek a szemébe ellentmondást nem tűrően. – Menjünk!

- Reita…? – hallom meg Ruki halk hangját, csodálkozva. De a másik kettő tekintete is elárulja, hogy nagyon megleptem tettem őket. Egyik sem mond semmit, csak elindul. Aoi meg lesajnálóan néz rám, majd elvonul, mint egy megsértett dáma.  Megforgatom a szemem, még visszanézek Kouyoura, majd utánuk megyek. – Nem vagyok magamnál… ilyet nem szoktam csinálni… - megyek be a terembe, ahol távolabb ülök le Aoiéktól, ők meg úgy néznek rám, mintha valami földönkívüli lennék. És ez nem változik meg a legutolsó óra végéig sem. Amint kicsöngetnek, kimegyek a suli elé, és a saroknál megállok, úgy, hogy ne lásson senki olyan, akinek nem akarom, ezt megengedi. Pluszban így a tömeg is el fog takarni. Látom amint Aoiék kijönnek, majd azt, hogy Kouyou is kijön, és félve néz körbe, hogy van e valaki olyan a környéken, akitől tartania kellene. Sóhajtok egyet, és cigimért nyúlok, és rágyújtok, majd tisztes távolságból követem őt. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen környéken lakhat. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem valami jó környék az… az anyjából kiindulva… Tuti, hogy valami lepukkant hely – érünk el egy szegényebb részre, és ott felmegy egy régi építésű házba, ahová én is követem. Eldobom azért a csikket a ház előtt, majd követem fel őt a lakásukhoz. Amíg oda fel nem érünk, elég frusztráltan érzem magam azon a helyen. Főleg, hogy van egy két olyan ember kint a folyosókon, akiktől még a nem létező szőr is feláll a hátamon! Elkezd vagy két nagydarab tag felém jönni, hogy mi a francot kereshetek itt, így inkább lépek is onnan…

Hazáig elég gyors tempót diktálok, majd bezárom a lakásajtót magam mögött. Sóhajtok egyet, majd ledobom a táskám, és nekiállok enni, majd elmegyek fürdeni.

Mikor már a táskámból pakolok ki, veszem kezembe a Kouyounak szánt ruhákat. Ledobom az ágyra, és bemegyek a gardróbszekrényembe. Felveszek, egy fekete nadrágot, egy lila pólót, egy fekete kardigánt, és egy bőrdzsekit, magamhoz veszem a tárcám, és a zacskót, és lelécelek otthonról.

Veszek egy mély levegőt, még mielőtt bemegyek a helyre, majd felmegyek az ő emeletükre, és csengetek.

- Megyek – hallok meg egy női hangot, majd egy majdhogynem pucér nő áll előttem. Egy melltartó van rajta, egy combfix, és egy szétnyitott köntös… ja megy egy bugyinak nem nevezhető tanga… - Áááh, szia cicus. Mit szeretnél? – kérdezi, mire felvonom egyik szemöldökömet.

- A fiával beszélni.

- A fiammal? – kerekedik ki a szeme, majd egy sunyibb vigyor terül el arcán. – Ahogy gondolod… - invitál be.

- Kouyou, te mihaszna! Gyere ide! –kiáltja el magát, én meg állok a bejáróban, kezemben a szatyorral. Pár másodperc múlva meg is látom őt… Kócos, vizes haja a vállaira omlik, és nincs rajtam a szemüveg, és egy enyhén szétnyitott köntös van rajta.

- Mit szeretnél, anya? – kérdezi.

- Keresnek! – mutat felém, mire erre néz. Megdörzsöli szemeit, majd visszamegy a szemüvegéért. Én meg egy szó nélkül, földbegyökerezett lábakkal állok egyhelyben.

- R-reita? – kérdezi kerek szemekkel, kicsit félve. Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, majd megvárom, míg az anyja bemegy.

- Ezt reggel az asztalomon találtam – emelem meg a kezem.

- I-igen. Nem akartam ellopni! Tényleg! Véletlenül keveredhetett a dolgaimhoz, mikor elpakoltad – mondja, de a szája elé is teszi a kezét. – Sa-sajnálom…

- Ugyan – vonok vállat. – Nem véletlen volt – nyújtom felé. – Ezek nem az én cuccaim.

- De… de az enyémek sem.

- De. A tiéd, neked vettem – nyomom a kezébe, és lépek is le. Nem áll szándékomban magyarázkodni előtte.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.06.16. 19:15 BouChanXD nem úgy volt hogy Ruru a nagyőseinél lakik? o.O Rei meg gondolom azé szedett annyi kaját hogy majd oda adja Ruru-nak? o.o meg meg meg az olyan cuki volt hogy Kouyou te mihaszna gyere ide xD mintha 1 kutryának mondta volna:O hamar fojtit :DD Válasz: Nem, úgy volt, hogy Ők nevelték fel, de az anyja meg magához vette Tokyoba, úgy került fel oda.