Uruha

Többször megállt bennem az ütő is mikor Ruki kicsit jobban beleélte magát a hajvágásba. Komolyan abban a hitben éltem, hogy én ezt nem élem túl, mert hírtelen a nyakamba vágja azt a kis ollót, és én meghalok. Én néma csendben tűrtem, hogy Ruki kiélje minden vágyát a hajamon. Ami meglepett, hogy dudorászott közben, és elég jó hangja van. Az ebéd elég furcsán telt el, én féltem hozzányúlni bármihez is, de végül is mindent megettem… Isteni finom étel volt, nagyon rég ettem ilyen finomat… Rukiban kellemeset csalódtam, mert nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Bár, azért még mindig megtartom tőle a két lépés távolságot. Mikor már le kellett mosni a festéket, akkor már tényleg kedvesen viselkedett velem, és mikor mosta ki a hajamból a masszát egyetlen mozdulata sem volt durva felém nézve. Óvatos mozdulatokkal szárította a hajamat, majd valami lapos nem tudom mit elővett, amiről megtudtam, hogy hajvasaló…

- De nekem egyenes a hajam, akkor miért kell vasalni?

- Mert akkor sokkal jobb lesz az esése, és sokkal jobban fog kinézni. Ne ebbe köss már bele, ha már ennyit változtattam rajtad!

- Ne haragudj… – motyogom magam elé, és érzem, hogy tincsenként húzod végig rajta, és azok a tincsek sokkal melegebbek.

- Hallod… Rád sem ismerek! – mondja boldogan, majd megy ki, de előtte még mondja, hogy menjek majd utána én is. Igazság szerint nagyon kíváncsi vagyok már, hogy hogyan is nézek ki. Eléggé megijedem mikor Reita csak tátott szájjal figyel engem. - Ennyire ronda lennék?

- Most már megnézhetem magam a tükörben? – kérdezem halkan, és meg is kapom az engedélyt, de… először nem hiszem el, hogy az én lennék, aki visszanéz rám.

Még a tükröt is majdnem megfogom, hogy megbizonyosodjam, de mégsem akarom összetapogatni. Túl hihetetlen… én nagyon nem így néztem ki. Akkor eszmélek csak fel, mikor Reita mögém jön és rászuszog a nyakamra… jóérzéssel tölt el, egyben meg is ijeszt. És egyre furcsább minden. Reita egyre furcsább dolgokat mond nekem… majd végül hírtelen döntés alapján elvisz engem vásárolni. Azt mondja, hogy én válasszak magamnak ruhákat, itt azt hiszem alapból nagy szemeim teljesen kidülledtek. - Én képtelen vagyok erre, miért erőlteti ezt rám, sosem kellett választanom… Mindig más akarata alapján kellett cselekednem… És miért vesz nekem méregdrága ruhákat? Nem is tudom kifizetni őket… - Kicsit feszélyezett a dolog, mikor minden ruhát fel kellett vennem, és mutogatnom kellett magam bennük, de valahol elfogadtam hisz ő veszi nekem a ruhákat, és egyértelmű, hogy akkor már látni is akarja rajtam. Rengeteg ruhát vett nekem, pontosabban öt tele zacskót. El nem merem képzelni, hogy mennyit fizethetett, mert mikor fizetett akkor kiküldött a boltból, de talán jobb is így. Hazafelé menet elég csendesek voltunk mind a ketten, pedig annyi kérdésem van megint… hogy miért teszi ezeket értem. Elég rossz érzés, hogy olyan sokan megnéznek, ezért elég közel sétálok Reitához. Egy kis biztonságot remélve, de azt meg nem akarom, hogy őt is úgy nézzék, mint engem… - Talán nem kellett volna ennyire megváltoztatni magamat, és akkor nem néznének ki maguk közül az emberek… - Hazafelé meg sem mertem szólalni, nem tudom miért, leginkább, mert zavart, hogy nem tudom hogyan „törlesszem” vissza ezt a rengeteg dolgot neki. Gyorsan hazaértünk, megint elcsodálkoztam, hogy milyen szép ez a környezet, a lift, a minden. És a kutya is nagyon aranyos, egyből odajött hozzánk és addig nem tágított, még nem simogattam meg. Reita bement a konyhába, én addig elvoltam a kutyával, és nézegettem a zacskók tartalmát, de a kérdése teljesen ledöbbentett. Nem elég, hogy kapok tőle vacsorát, még kényem-kedvem szerint válogathatok, hogy mit kérek… Inkább ráhagytam a döntést, mert egy szó nem jött ki a számon. A vacsora alatt sem nagyon szólalok meg, végül elküld fürdeni. Igen már voltam itt, de most is eléggé lesokkol mennyire gyönyörű. Zöld csempe, és mindenhol jelen van az a gyönyörű zöld szín. Nem időztem sokat itt, annak ellenére, hogy Reita megengedte. Mégsem volt merszem tíz percnél többet benn maradni. Átvettem az új pizsamaruhám, és mentem kifelé, hogy szóljak, hogy bemehet, és megtudjam, hol alszom. Kicsit sem sokkolt le mikor azt mondta, hogy vele együtt fogok aludni. Hátamnál óvatosan átölelt és vitt be egy szobába a sok közül, és mutatott egy hatalmas, gyönyörű franciaágyra… De ami igazán megfogott, hogy lila, fekete és kék színben játszott a fal. Az ágyat fényes mély lila takaró volt, alatta meg fekete ágynemű. Észre sem vettem, hogy Reita már el is lépett mellőlem. A kutya is bejött a szobába, én meg óvatosan leguggoltam hozzá, és elkezdtem simogatni a fejét.

- Nem értem ezt az egészet… Eddig nem volt ilyen kedves. Aztán egy pillanat alatt megváltozott… Vagy mindig is ilyen volt? De akkor miért mutatta magát mindig olyan keménynek? – teszem fel a nagy kérdéseimet a kutyának, aki jobban bújt a kezembe. Végül egy kosárszerűbe vonult be, és ebben a pillanatban lépett be Reita is.

- Gyere – mondja halkan, és húzza le a szép lila ágytakarót, ami alatt egy szintén szép fekete paplan van. Félve bemászom, és helyezkedem el az egyik oldalon. Nagyon kényelmes ez az ágy, csak úgy hullámzik… - Vagy csak én érzem rosszul? – Ez egy vízágy, azért ilyen – száll be mellém Reita, én meg már szinte félálomban vagyok. Sejtettem, hogy a kényelmes ágyakban jobban lehet aludni, de ez már a kényelem tetőfoka. Kis idő után mikor már tényleg nagyon az álom közelében vagyok, a derekamon érzek meg egy kezet, a pólóm alatt, mire csak szusszanok és alszom is…

Reggel én keltem később, de Reita még benn volt velem az ágyban.

- Jó reggelt – mosolyodik el, miután már én is kipislogtam a szememből az álmot.

- Neked is… – motyogom halkan, majd halványan elmosolyodom.

- Mit kérsz reggelire? Elég sok minden van itthon. Gyere, nézzük meg – emelkedik fel, mire megint hullámzik az ágy, én meg még jobban elmosolyodom. Számomra nagyon fura, és vicces is egyben. Reita kisegít az ágyból, mert nem túl könnyű gipszekkel, de miután felálltam, azután sem engedett el. Csak nézett a szemembe, tipikus mosolyával. – Mondták már, hogy aranyos vagy reggel? – hajol egyre közelebb hozzám, és öleli át a derekamat. – Mert ha nem, akkor én most mondom… – suttogja a mondat végét, de leheletét már tisztán érzem a nyakamon, majd magát az ajkait is. A levegő bennem akad, és csak halk csókolgatását hallom. Nagyon jó érzés… elég sokszor meg is remegek tőle, de egyre nő bennem a félelem… Anya szava visszhangzik fejemben, hogy bármit csinál, hagyjam neki… De mintha gondolatolvasó lenne, felhajol hozzám, és mélyen szemembe néz.

- Ne azért hagyd magad, mert anyád mondta… hanem azért mert te is akarod. Óriási különbség… a döntés csak te rajtad áll! – húz teljesen közel magához, hogy már összesimul felsőtestünk és… és… alul is… Megérzem számon ajkait, és meglepettségemben kicsit ki is nyitom azokat, mire azonnal a nyelvét érzem meg a számban, én meg akaratlanul is megremegtem, de olyannyira hogy csak egy halk nevetést kaptam reakcióként, és kicsit el is távolodott tőlem. – Ennyire félsz, vagy ennyire jólesik? – kérdezi suttogva, és megint megérzem száját, majd nyelvét… de én még sosem csináltam ilyet, biztos nagyon ügyetlennek tart… főleg, hogy azt sem tudom mit kéne csinálni, csak valamit összeszerencsétlenkedek. Kezemet mellkasára tettem, és kicsit eltoltam magamtól, és kapkodva a levegőt néztem rá.

- Én nem tudom, hogy kell ezt csinálni… - hajtom le a fejemet, és szégyellem el magam. Két ujjával állam alá fogott és felhajtotta a fejemet.

- Majd én, megtanítalak – mosolyodik el és kapok még egy puszit ajkaimra, majd visz ki a konyhába. Kicsit bűnösnek is érzem magam emiatt. Reggeli közben, ami szintén csendesen telt, hírtelen kapom fel a fejemet és nézek rá.

- Én, tényleg nem akarlak téged kihasználni! – nézek mélyen szemébe. Lassan feláll, és odajön mellém.

- Kouyou. Én hiszek neked, hogy te nem akarsz kihasználni, és hidd el, én sem most jöttem le a falvédőről. Rájövök, ki akar engem kihasználni, és ki nem. És te nagyon nem abba a kategóriába tartozol, hogy kihasználsz. Tehát kérlek, ilyen hülyeséget ne mondj többet – áll fel mellőlem, mert eddig guggolt, és folytatja tovább a reggelijét.

Én is kicsit nyugodtabban folytatom az étkezést, ami már inkább ebéd, minthogy reggeli lenne.

- Nekem haza kéne mennem… – szólalok meg étkezés végén, ő pedig csak bólint egyet.

- Gondolom, a ruháidat haza szeretnéd vinni, egyelőre egy zacskót vigyél haza, majd holnap viszem a többit neked.

- Kö-köszönöm szépen – hajtom le a fejemet, és lassan kezdek is készülődni.

Az elköszönés elég gyors volt, azért kicsit megkönnyebbültem, hogy kicsit egyedül is lehetek. Otthon anya pont ráért, ami rám nézve egyáltalán nem volt valami túl jó.

- Hol van a pénz? És mi ez a rengeteg ruha??

- Ezeket kaptam tőle…

- DE NEKEM PÉNZ KELL. TAKARODJ VISSZA ÉS LEGKÖZELEBB PÉNZEL GYERE HAZA! – ordít rám, én meg kétségbeesetten, és sírva rohanok vissza. Az út, amíg mentem a lakása felé, teljesen kiesett, csak mikor már ajtót nyitott nekem, akkor eszméltem fel. Hogy bírhatnám rá, hogy egy koloncot, mint én elviseljen? Hírtelen ötlettől fogva gyorsan odaléptem hozzá és megcsókoltam… bár elég ügyetlenül…

- Kérlek... itt maradhatok? – kérdezem szipogva, és mélyen szemeibe nézve.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.07.03. 17:13 BouChanXD palacsinta ._. mé nem engedi likeolniii?>< világvége :O nah mind1 XD hamar fojtit .____. és gondolom Reita nem fogja hazaengedni Ruru-t ._. vagy igen? :O  Válasz: XD Lol~ nem tudom, miért csinál ilyeneket... van mikor bekattan a rendszer :s És naná, hogy nem engedi haza ;o