Reita

Este jól esett odahúzni magamhoz… az illata, ami egészen az álmok határáig kísért, szinte elkábított. Reggel is úgy keltem fel, hogy karjaim között volt, és ez, valami hatalmas boldogsággal töltött el. Miközben néztem, ahogyan alszik, kizártam mindent. Nem gondoltam semmire, és senkire. És nem agyaltam magamban. Nem akartam gondolkozni olyanon, hogy mi ez az érzés.

Ahogy csókoltam, éreztem rajta, hogy mennyire kezdő. És biztos voltam abban, hogy senki nem érintette még azokat az ajkakat. Sem pedig őt magát… bárhol… Reggeli után, ami inkább ebéd volt, felöltözött és elment. Ahogy egyedül maradtam a lakásomban, a gondolataim is egyre, egymás után, sorra szállingóztak vissza.

Nem… de igen… - vágom le magam a kanapéra, még mindig pizsamában. – Ennyit arról, hogy ez velem sosem fog megtörténni… - morfondírozom, miközben megcsörren a telefonom odabent a szobámba. Felállok, és bemegyek, hogy felvegyem. De előtte visszadőlök az ágyba.

- Mondd – veszem fel.

- Szervusz, Reita… - hallom meg Ruki enyhén perverz hangját, a vonal másik feléről.

- Mit akarsz Ruki…? – kérdezem egy kicsit unottan, de főleg a hatás kedvéért.

- Remélem nem zavartam meg semmit sem – hangsúlyozza ki a semmi szót.

- Megnyugodhatsz. Nem – felem, mire egy kisebb sóhaj hagyja el ajkait a vonal másikoldalán.

- Kár… pedig azt hittem.

- Mit, mit hittél? – fordulok oldalamra, és támasztom meg fejem, másik kezemmel. – Csak nem azt, hogy felhoztam, és megerőszakoltam?

- Az erőszakot nem… szerintem, ha erélyesebben rászólsz, akkor azt tehetsz vele, amit akarsz… - mondja.

- Ruki! – mondom dühösen, pedig nem is olyan hangsúllyal, mondta, csak simán hangosan gondolkozott.

- Most meg mi van? – kérdez vissza. – Tudom, hogy tetszik neked!

- Ruki! – morranok rá, most még jobban.

- Mi van?! – kérdezi mű hisztivel. – Én csak a tegnapi megfigyeléseimet mondom el! Sajnálom, ha te nem mered bevallani magadnak. De szörnyike igenis tetszik neked! – mondja büszkén, én meg elfojtok egy sóhajt. – Aki, mellesleg, nem is akkora szörny, ha egy kicsit van vele foglalkozva… - teszi hozzá.

- Nem, nem az… - dőlök hasamra, és akkor meg is érzem Kouyou illatát, az ágy azon részén, ahol ő aludt. Egy hangos sóhaj szakad fel belőlem.

- Nocsak, nocsak, nocsak… mondom én, hogy neked tetszik. Te már akkor beleszerettél, mikor tényleg egy szörnyre hasonlított! – ámul el, mire a fejemben eljátszom a gondolattal, hogy éppen most fojtom meg.

- Ruki?! Te, halni készülsz?

- Csak amikor felkelek.

- Hát azt látom! – fújtatom.

- Na, de tényleg! – vált teljesen komolyra. – Mi van kettőtök között? Mert azt már látom, hogy te azért segítesz neki, hogy közelebb kerüljön hozzád, és megismerjen.

- Nincs még semmi kettőnk között… el vagyunk. Fél tőlem.

- Azt nem csodálom. Ahogy kezdtél…

- Mintha akkor nagyon ellenedre lett volna… - morgom, mire nem mond semmit, hanem mást kezd el mondani nekem. Több mint háromnegyed órán keresztül telefonáltunk, mikor már lezsibbadt a kezem, és a fülem is kezdett fájni. Így felvetettem, hogy rakjuk le. Vettem egy mély levetőt, majd levettem pizsamámat, és felvettem egy melegítő alsót. Azért csak azt, mert erőszeretettel szoktam lefogkrémezni a pólójaimat. Amitől, ma meg akartam kímélni magam. Mielőtt betámadtam volna a fürdőt, hogy fogat mossak, adtam Ryunak reggelit. Pont készen voltam a fogmosással, mikor csengetnek. – Na, mi az? Ruki még egy-két tanácsot akar adni? – kérdezem magamtól, de rájövök, hogy azért nem lakik ennyire közel, hogy öt perc alatt itt legyen. Épp, hogy kitárom az ajtót, Kouyou repül be rajta, és csókol meg. Elég ügyetlenül, de érzem rajta, hogy próbálkozik…

- Kérlek… itt maradhatok? – kérdezi szipogva, könnyes szemmel. Amikkel mélyen enyéimbe néz. Dereka mögé nyúlok, és beljebb húzom, hogy ne kint ácsorogjunk. Engedelmesen jön beljebb, majd becsukom az ajtót, és felé nézek.

- Mi történt? – nézek rá, mire elnéz. Ebből tudom, szinte biztos vagyok benne, hogy az anyja csinált valamit.

- N-nem történt semmi… - mondja.

- Nem hiszek neked – fogom meg a kezét, és vezetem a kanapéra. Leültetem rá, én meg előtte leguggolok. – Ne hazudj – simogatom combját. De ettől még jobban megijed, így abbahagyom. – Az anyád küldött vissza, ugye? – kérdezem, mire lesüti szemeit, és ajkát kezdi el harapdálni.  – Szóval ő volt – állok fel, és kezdek el gondolkozni, hogy mégis mit kellene tennem. – Nem engedhetem vissza. Ki tudja, hogy milyen lavinát indítottam el azzal, hogy annyi pénzt adtam annak a nőnek. Képes a fiát pénzért árulni… - nézek rá, és látom, hogy nagyon zavarban van, és reszket.

- Ryu! – hívom ide kiskutyámat, aki pár perc múlva, kómás képpel mászik elő a hálómból. De ahogy meglátja Kouyout, elkezdi farkát csóválni, és odakocog hozzá. – Ülj fel – mondom neki, mire elforgatja fejét, és hülyének néz. Na, igen… tegnap leszidtam, mert oda felment, ma meg én mondom neki, hogy megteheti… Bár nem kell sokat noszogatni, mert felugrik, és Kouyou ölébe teszi fejét. Így látom rajta, hogy máris egy kicsit felszabadultabb.

Na, szóval… hol is tartottam? – gondolkozom el. – Ja, igen! Nem engedem vissza. Mert még a végén másoknak akarja árulni a testét… azt pedig nem engedem. Nem teheti meg! Nem endegem meg! – fonom össze magam előtt a kezemet.

- Maradj itt estére, rendben? – nézek rá. – Holnap elviszlek orvoshoz.

- Mi? – pillant fel rám Ryuról. – Orvoshoz?

- Igen. Magam is tudni akarom, hogy hogyan van a vállad, meg a lábad.

- De… a dokihoz nem most kell menni…

- Tudom – ülök le mellé. – De nekem jobb orvosom van! – mosolygok rá, ő meg zavartan pislog el. A nap folyamon csak agyaltam, és a végén döntöttem. Amíg Kouyou a mosdón volt felhívtam Rukit, hogy jöjjön át. Nem is kellett sokat várni rá, míg megérkezett.

- Miért is kellett ilyen röptében átjönnöm? – kérdezi.

- Maradj itt Kouyouval.

- Velem? – néz felénk a kanapéról. Közben Ruki is furán néz rám.

- El kell mennem egy kis időre, dolgom van. Nem akarom egyedül hagyni – nézek Rukira, aki csak bólint egyet.

- De a dögöd zárd el! – teszi a kikötést, amit megpróbálok teljesíteni, de Ryu csak-csak nem akar kimászni Kouyou öléből, így inkább hagyom a dolgot, mert tudom, hogy Ruki úgy is ott marad vele.

Felöltözöm rendesen, és magamhoz veszem a pénztárcámat. Még mielőtt elindulnék Kouyou anyjához veszek ki készpénzt. Mert nem tudhatom, hogy mennyire lesz hepciás, és mennyit kérne pontosan.

Most inkább kocsival megyek, mert nem akarok sokáig maradni, és hűvösebb is lett kint az idő, és nem úgy öltöztem, hogy csak úgy kószáljak a városban. Bár, remélhetőleg, nem lesz semmi baja sem a Bugattimnak. Mert, ha valaki hozzáér, a nyakát eltöröm… - szállok ki, és indulok meg a romos épületbe. De még mielőtt bemegyek, odaszólok a kint ácsorgóknak, hogyha hozzáérnek, tutira végük van!

Felmegyek az emeletre, majd csengetek, és várok, várok, várok és várok. De mivel nem vagyok valami türelmes ember. Főleg nem ilyen emberekkel, így rászállok a csengőre, és egyfolytában nyomni kezdem.

- Jól van már! – ordítja kifelé az anyja, majd feltépi az ajtót, egy szál plédben. De amikor meglát, azonnal elkerekedik a szeme, és a dühöt hitetlenség váltja fel, és kíváncsiság. – Mit akarsz? – kérdezi nyájasabban.

- Beszélnünk kell – lépek be mellette, mert elállt az ajtóból, hogy be tudjak menni. Végül is azért megyek be, mert nem kint akarok üzletelni vele… nem akarok, hogy annyian lássák, hogy mennyi pénzzel rohangálok fényes nappal. Amint belépek, meglátom a földön azt a szatyrot, amit Kouyou hozott haza. Félig ki van borítva, és oda van hányva a falhoz, amiről csorog le a pára, és a por koszos egyvelege… rá a neki vett ruhákra…

- Ne mond nekem, hogy a fiam, ennyire mihaszna, hogy még ennyit sem tud megtenni?! – mondja, mire felé nézek.

- A fia nem mihaszna! Maga az – mérem végig, mire ércesen felvihog.

- Kisfiam, az anyád lehetnék!

- Csak ne akarjon az én anyám lenni… - fintorodom el, mire felvonja egyik szemöldökét.

- Gondolom nem azért jöttél ide, hogy erről beszélgessünk…

- Valóban! – fonom össze magam előtt a kezem. – A múltkor azt mondta, hogy annyi pénzért, amennyit adtam, magától meg is erőszakolhatom.

- Ja… megtetted? – csillannak meg szemei, amire megforgatom sajátomat, és inkább elengedem a fülem mellett a dolgot.

- Mennyit kellene fizetnem magának, hogy nekem adja?! – térek a lényegre, mire kikerekednek a szemei, majd megcsillannak a pénz gondolatára. – Istenem… hogy mennyire szánalmas ez a nő… - jár ezen az eszem. – Ötvenezer yen elég egy hónapra? – nézek a szemébe, mire még a száját is eltátja.

- Ö-ötvenezer yen? Azért a szerencsétlenségért? – kérdezi, mire megforgatom a szemem, és nem válaszolok rá. – Benne vagyok! – mondja vigyorogva. – Kérem már most a pénzt! – mondja. – Csak készpénzt fogadok el! – mutogat, hogy adjam már. Előveszem a tárcámat, és kiveszek belőle ötvenet, és felé nyújtom.

- És azt csinálok vele, amit akarok. És magának egy szava nem lehet.

- Miért lenne? Ennyi pénzért? Nem is gondoltam, hogy az a kis vakarcs ennyit hozhat! Ha ezt előbb tudom, hamarabb hozom fel a nagyanyjáéktól! – nevet fel.

- Majd jelentkezem, a következő hónapban!

- Már alig várom – mondja pénzéhesen, majd kienged. Lent a kocsim vár, és nem nyúltak hozzá. Aminek rendkívülire örülök.

Hogy lehet ez a nő ennyire pénzéhes. Teljesen, megmásíthatatlanul kurva! – morgom magamban, már felfelé a liftben. – Vajon Kouyou mit fog szólni az önkényes lépésemhez? – kérdezem magamtól, miközben bemegyek a lakásba. – De, most már teljesen mindegy szerintem… - veszem le kabátomat, és dobom le dolgaimat a bejárati ajtó melletti szekrényre.

- Merre jártál? – jön oda Ruki.

- Volt egy dolog, amit el akartam intézni – nézek be mögé.

- Lefeküdt. Majd leragadt a szeme, úgyhogy lefektettem – mondja. – Úgyhogy mond el, hogy mi volt ennyire fontos – ültet le a kanapémra, mire elmondom neki, hogy mit tettem. Sokkolt képpel néz rám, és hitetlenkedik. Amit megértek. Ha valaki azokat mondaná rám, amiket mostanában teszek… és ezt egy hónappal ezelőtt mondta volna… nos, körberöhögöm.

- Úgy látom teljesen belecsavarodtál… - áll fel, mire nem mondok semmit. – Ehhez már csak sok sikert tudok kívánni – vereget vállba, majd elmegy. Amíg Kouyou alszik, én a csinálok neki helyet a fürdőben. Venni akarok neki még pár dolgot, hogy otthonosan érezze magát. Majd, ha felkel, a szekrényemben is csinálok helyet, és a ruháit is betesszük oda.

Mivel nem tudok várni, bemegyek a szobámba, és megnézem, hogy alszik e. És valóban… hátán fekszik, és úgy szuszog. Leveszem pulcsimat, és bebújok mellé, és magamhoz húzom, mire megébred, és álmosan nyitja ki szemeit.

- Reita… - néz rám félénken, mire kedvesen rámosolygok. Jelezve, hogy nem kell tőlem tartani, de ez nem elég neki. – Mivel tudnám elmondani neked jobban, hogy ne tarts tőlem…? – kérdezem magamban.

- Nem kell hazamenned. Itt maradhatsz velem.

- Mi? – kerekedik ki szeme.

- Jól hallottad.

- De… de…

- Anyáddal beszéltem. Megbeszéltem vele, hogy itt maradsz – mondom, és teszem le fejem a párnára.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.07.10. 15:57 BouChanXD 1 óra alatt sikeresen elolvastam :O xDDD a Ryu kutyán megint szétszakadtam magam xDDD és és és... Ruki... furcsa .-.  Válasz: Ruki nem furcsa, csak mindenttudó :p