Uruha

- Mit kért érte…? – kérdezem még álmos hangon.

- Semmit – mosolyog még mindig, de nem hiszek neki…

- Ismerem anyát… Ne nekem próbáld bemesélni, hogy nem kért semmit… – mondom szomorúan, mire kis csend beállt közénk.

- Hát, úgy mondva megvettelek… – nézek rá hatalmas szemekkel, mire folytatja. – Havonta fizetek egy összeget cserébe békén hagy téged – egy hatalmasat nyelek… inkább nem akarom megtudni, mennyit fizet értem, egy értéktelen senkiért.

Az órára téved a tekintetem, még alig mutat 8 órát. Reita ötlete alapján elmegyünk vacsorázni, majd mosakodás után ismét elmegyünk aludni. Fáradt vagyok nagyon, szóval egyáltalán nincs ellenemre, és ez az ágy nagyon kényelmes. Mondjuk kicsit furcsa érzés, hogy Reita mikor érint engem… Most is, itt fekszik velem szemben, a derekamon van a keze, pedig épp, hogy beszálltunk az ágyba… Lassan simít végig egész hátamon, és alakját egyre közelebb látom, majd megérzem arcomon a szuszogását. Keze nem marad tétlenül, hátamat folyamatosan cirógatja, majd másik kezével, hajammal kezd játszani a tarkómnál. Furcsa érzés, teljesen elbódít, szemeimet is behunyom, annyira jó érzés. Megint megérzem ajkait enyémeken, és szinte rögtön nyelvét is. Egyre tapasztaltabban csókolok vissza, mert már kezdem „megérteni” a menetét az egésznek. Egészen élvezem én is, mikor elszakad tőlem.

- Egyre ügyesebb vagy – hallom a hangján, hogy mosolyog… még jó, hogy sötét van, mert biztos, hogy nagyon elvörösödtem.

Jó darabig még így vagyunk, majd lassan hátamra fordít… egyik kezével benyúl pólóm alá, másikkal meg ott érzem meg a kezét. Hírtelen önt el a félelem. Egy kezemmel próbálom eltolni magamtól, ami nagyjából sikerül miközben szó szerint könyörgök neki, hogy ezt ne csinálja és hagyja abba… Ért a szóból elég hamar, és csak magához ölel, én meg még mindig remegek a félelemtől… De ez az ágy túl kényelmes, és elég gyorsan elalszom. Reggel arra kelek, hogy valaki puszilgatja az arcomat. Jó érzés, olyannyira hogy rögtön elmosolyodom, és elég könnyen kelek fel. Lassan nyitom ki a szemeimet, Reita félig felettem van, és végül kapok a számra is egy puszit.

- Gyere, reggelizzünk, majd megyünk az orvoshoz – simít végig hátamon, és segít kikelni, mert az még nem túl egyszerű.

Megint nagyon finom a reggeli, és kezdek hozzászokni, hogy napi háromszor minimum eszem. Méghozzá nagyon finomakat. Reita segít felöltözni, mert egyedül elég nehéz, és már megyünk is. Mikor meglátom a kocsiját, először nagyon félek beszállni, de végül is Reita unszolására azon kaptam magam, hogy el is indultunk a rendelő felé. Meglepetésemre egész út alatt normálisan el tudtunk beszélgetni, és azt vettem észre magamon, hogy már kevésbé félek a társaságában lenni, sőt… Már egyre felszabadultabb vagyok a közelében. Egy kis orvosi rendelőbe mentünk, de az nagyon kulturáltan volt berendezve, és nem is kellett sokat várnunk a sorunkra. Az orvos kedvesen fogadott minket, először a karomat nézte meg, és közölte, hogy le lehet szedni ezt a hatalmas kötést, és nem is kell másikat rátenni, csak törekedjek arra, hogy ne terheljem túl. A bokámmal már kevésbé volt ilyen szerencsém, lassan vette le a kötést, és egyáltalán nem volt bíztató a látvány… Tele volt hólyagokkal, és kékeslila színben játszott. Mondjuk szép volt ez az árnyalat, de azért elég rémisztően nézett ki.

- Rosszul lett visszatéve a bokája, és elkezdett rosszul összeforrni. Sajnos ismét el kell törni és a helyére kell igazítani, mert ha így marad, akkor nem fog tudni járni – hatalmasra tágultak ki a szemeim, és már előre rettegtem mennyire fog fájni ez az egész… – Allergiás vagy valamelyik gyógyszerre?

- N-nem… – remeg a hangom, és csak nézem, hogy elővett egy tűt, egy… hatalmas tűt a doki. Végig Reita alkarját szorítottam, először kiszívták a vizet, ami elég kellemetlen érzés volt, és fájt is, de még az elviselhető kategóriába tartozott, de nem egyszer könnyezett be a szemem. Utána meg adtak érzéstelenítőt… egy kis ideig vártak,  a doki beleszúrt egy tűt a lábamba.

- Ezt most érzi? – húzza ki.

- Nem… – mondom eléggé félve, majd fogta meg erősen a lábfejemet.

- Akkor most számolja ki nekem mennyi 124*56.

- 6944? – vágom rá azonnal, mire felkapja a fejét, néma csend, mindenki rám mered, majd megszólal az asszisztens.

- Tényleg annyi…

- Akkor úgy mondom, hogy ez most kibaszottul fog fájni – mondja a doki, én meg teljesen elfehéredek, inkább behunyom a szemem és Reita felé fordulok. Éles fájdalmat érzek meg hírtelen a bokámban, megszorítom Reita karját, és torkom szakadtából felüvöltök. Reita átölel másik kezével, én zokogom a fájdalomtól…

Egy sokkal könnyedebb gipszet kapok, amivel, sokkal könnyebb lesz mozognom, és lassan végzünk is a dokinál. Kapok a vállamra egy krémet, majd megyünk is ki. Már nem sírok, mégis néha-néha szipogok egyet, Reita most is fél oldalról magához ölel, és úgy megyünk a kocsijához. A parkolóban magához húz és kapok tőle egy csókot, ami elég hosszúra sikeredett, és még folytatódott is volna, ha nem szakítanak félbe.

- Reita? – rezzenünk mindketten össze és a hang irányába nézünk.

- Kai? Mit keresel itt???

- Anyának jöttem fájdalomcsillapítót felíratni, tudod, a dereka még mindig pocsékul van. De ő kicsoda? És miért nem meséltél eddig róla? – húzza sunyi vigyorra a száját, én meg meredek rá. Komolyan nem ismerne fel? De hát… ezek szerint…

- Ő, Kouyou… – mondja Reita elég értetlenül, mire Kai szemei majdnem kiesnek a helyéről.

- Tudtom szerint október van… és tizenkilencedike. Nem pedig április elseje. – jön közelebb hozzám, én meg bebújok Reita karjaihoz, mert igencsak tartok tőle.

- Naaa, muti már magad – néz rám hihetetlen ártatlan fejjel, és Reita harsány felnevetése oldja fel a hangulatot. – Ne nevess már!

- Fél tőled, de szerintem érthető… Tőlem is meg Rukitól is nagyon fél…

- HOGY MI?? RUKI MÁR TUDJA? – akad ki. – Na, jó ez felháborító! De most komolyan, mi ez az egész?

- Hát, elég hosszú történet… a lényeget te is látod, hogy milyen jól néz ki most már Kouyou. – simogatja meg a hátamat, mire kinézek a nyakából Kaira, aki nagyon kedvesen mosolyog.

- Elismerésem… mondjuk velem is ezt csináltad… – mosolyog még mindig én meg azt figyelem, hogy milyen aranyos az arcán a bemélyedés mikor mosolyog... de csak az egyik oldalon.

- Ezt hogy érted? – kérdezem félve, mire elvigyorodik.

- Én is elég elveszett voltam, de mondjuk, nem külsőre gondolok… Na meg Reitától kaptam a becenevemet, ami elég sokat segített az önbizalmamon.

- Miért…?

- Mert szerinted mennyit baszogattak engem olyan névvel, hogy UKE Yutaka? – nevet fel, én meg elmosolyodom. – Hallod Kouyou megtaníthatlak főzni? – csillan fel a szeme, érzem Reitán, hogy egy hatalmasat szusszan. Ránézek, majd vissza Kaira aki már teljesen a képembe mászott, és az egyik kezemet fogja.

- Rendben… – mondom halkan, ő meg elkezd ugrálni és ujjongani. Kapok egy puszit az arcomra, majd átölel mindkettőnket.

- Nem tudod mire vállalkoztál – nevet fel Reita, miközben rám néz, és kapok egy puszit a homlokomra. Kai már szúrósan néz rá, én meg felnevetek. Teljesen máshogy viselkednek, mint amilyennek először mutatták magukat… bár Aoit nem tudom… Őt nem is akarom nagyon megismerni…

- Amúgy hogy-hogy itt voltatok?

- Kouyou lábát kellett kicsit rendbe hozni, meg a karjáról a kötést leszedni.

- Aaaaaaa értem. Na, majd valamikor majd megbeszéljük az első remek főző órát! Én most rohanok, mert anya leszedi a fejem, sziasztooooooooooook! – kapunk egy-egy puszit, és már itt sincs. Reitára emelem a tekintetem, aki csak elmosolyodik, és kapok tőle is még egy puszit, és szállunk be a kocsiba.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.07.11. 22:19 BouChanXD enyi ? ;_____;   Válasz: Ennyi!