|
17. fejezet
Uruha
Ha Reita nem jön… ha Reita nem jön, akkor biztos megerőszakol… Biztos vagyok benne. Csak markolgatom mellkasánál a pólóját, és egyáltalán nem tudom abbahagyni a sírást.
- Semmi baj, hallod? Itt vagyok, megvédelek – ölel még szorosabban magához, én bennem meg egyre nő a biztonságérzet. Az időérzékemet elvesztettem. Nem tudom mégis mennyi ideig állhattunk így itt, de már lecsitultam, és nem zokogok annyira.
- Most már értéktelen vagyok? – kérdezem halkan, és nyakába támasztom fejem, hogy addig se kelljen szemébe nézni. Nem tudnám megtenni…
- Uruha ne mondj hülyeségeket! – mondja szigorúan, és szorít jobban magához. – Haza megyünk, most – fogja meg oldalról a fejem, és ad egy puszit homlokomra, én meg csak meredek szemébe. Megfogja karomat, és húz a terem felé, jelenleg épp óra van… nem tudom, hogy fog minket a tanár kiengedni…
A terem előtt megtorpanok, képtelen vagyok bemenni. Csak Reita megy be, hogy a cuccokat kihozza, és pár pillanat múlva már jött kis ki, és húzott magával. Gondolom beleegyezésre bírta a tanárt, hogy elengedjen minket. Végig fogtam a kezét, mert nagyon féltem még most is. Elég gyorsan hazaértünk, mert azaz idő kiesett még sétáltunk haza. Otthon csak ledobtuk a cuccokat, és nagyon megnyugtatott, mikor Reita magához ölelt. Azonnal bújtam hozzá, eddigi minden félelmem elillant. Megvédet, és megmentett attól a vadállattól. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a közelében, most már.
- Uruha, minden rendben? – kérdezte meg halkan, rengeteg idő elteltével. De ő végig ölelt és néha simogatta is a hátamat.
- Igen… köszönöm, hogy… hogy segítettél – nézek rá még szomorúan, majd visszabújok hozzá.
Az egész nap így telik, sőt, nem túlózva az egész hét is. Nem mentünk be iskolába, én nagyon féltem, és Reita meg velem maradt. Egy pillanat alatt mintha kicseréltek volna, amikor csak tudtam Reitához bújtam, és még saját magam is meglepődtem, hogy mennyire szeretek a közelében lenni.
Pénteken este, Kai meg Ruki fel is jöttek, kicsit érdeklődni, hogy mégis mi a franc történt, hogy egy hete kerüljük az iskolát, és mikor Reita pontosan elmesélt mindent, én egyre jobban bújtam hozzá, a srácok szája meg egyre közelítette a padlót. Leginkább Kai volt kiakadva, szinte meg sem ismertem, úgy tombolt. Reitának úgy kellett lehiggasztani, majd Kai konkrétan karon ragadott, kirángatott a konyhába, és elkezdett velem főzni, miközben dühöngött még mindig Aoira.
- Nem hiszem el, hogy ezt csinála! Ugye azért minden rendben? Hogy csinálhatott ilyet?? – emeli fel a kést, én meg ugrom egyet. – Hülye fasz, nem hiszem el… – vágja bele egy nagy fej hagymába, és kezdi aprítani. – Mindig is furcsa volt, de ezt sosem feltételezte volna róla senki! – megy kicsit ki, és csukja be a konyhaajtót. – De legalább Reita megvédett – halkul kicsit el, és már mosolyog.
- Igen… inkább nem akarom elképzelni mi történhetett, volna… – motyogom magam elé, és kockázom fel a krumplit.
- Mond csak Uruha… - kezdi a mondatot már kedves hangon. – Te mit érzel Reita iránt? Pontosítva, mikor vele vagy.
- Hát… – merülök kicsit el a gondolataimban. – Azóta, mióta megvédett egyáltalán nem félek tőle. Jó vele lenni, mert biztonságban érzem magamat – mondom el neki, Kaijal sokat beszélgettem már, és benne hamar megbíztam, bár ezt még neki is félve mondtam el. De mindig ellát tanáccsal, miután kifaggat.
- Szóval szeretsz vele lenni. És nem akarsz megválni tőle. Mond csak, történt valami komolyabb is köztetek? – néz rám, két aprítás között.
- Hát… – vörösödöm el, majd nagy nehezen kinyögöm. – Nem feküdtünk le… de több mint egy csók… De nem tudom.. nem tudom, hogy merjek-e engedni neki. Félek nagyon… hogy fájni fog… – hajtom le a fejemet.
- Figyel Ruru. Én ismerem már Reitát jó ideje, és bátran mondom, hogy ő az, aki a legjobban figyel a másikra, és veled még jobban óvatos. De ha még nem vagy rá felkészülve ne tedd meg. Ki fogja várni, de ha csak ez tart… tartott vissza, akkor remélem kicsit segítettem most ezen – mosolyodik el kedvesen, és több szó nemigen esik köztünk erről.
A kajával nem sokára készen is lettünk, és még emésztgettem, amit Kai mondott. Hiszek neki… eddig, mindig igazat és reális dolgot mondott. Majd talán… legközelebb engedek kicsivel többet Reitának… azt hiszem. Az ennivaló mindenkinek nagyon ízlett, én Reitához bújva ettem, és sokkal jobb volt így a közérzetem. És most már nincs bennem olyasfajta félelem, mint régen, hogy rám borítja az ételt, és éhen maradok. Rukiék elég későig maradtak, éjfél körül mentek csak haza. Este Reitához bújva aludtam el megint, és lassan el is kezdtem tanulni az előrehozott kémia érettségimre, és a jövő évben esedékes emeltszintű biológia érettségire, ami azért elég sokat kivett belőlem…
Egy egész hónapja minden nap iskola után beültem a konyhába tanulni, egészen este nyolcig… Egész jól haladok, már április van, így már alig van időm, de jól állok szerencsére. Aoival miután újra elkezdtünk bejárni az órákra, semmi nem volt, szerencsére, ő elült, én meg Reita mellett foglaltam helyet, és egy szót sem szólt hozzánk. Mióta Kaijal beszéltem, azóta sem feküdtünk le, bár próbálkozások voltak, de a tágításnál elég sokszor le kellett állnunk, mert nagyon fájt. Orális szexet viszont igen sokat „gyakoroltatta” velem, és elmondása szerint kitűnő tanuló vagyok, és folyamatosan fejlődöm. Igen, először alig mertem bevenni a számba, mert azért mégis… a férfiassága, és elég nagy… de aztán idővel megszoktam, és már csak Reita elmondása szerinte a technikán kellett javítani, ami minden alkalom után jobb és jobb lett.
Sajnos, egyre kevesebbet beszéltünk, mert én egyre többet kezdtem el tanulni, hisz a nyakamon van az osztályozó vizsga, és az érettségi, és csak esténként az ágyban volt valami köztünk… Ez azért eléggé zavart mindkettőnket, de főként Reitát.
Az idő egyre telt, és egyre jobban közelgett az érettségi. Az osztályozó vizsgán már túl vagyok, de érzésem szerint katasztrofálisan fog sikerülni. Egyik átlagos nap, mikor hazaértünk az iskolából, nekiültem tanulni, illetve ültem volna, de Reita kivette előlem a könyvet és maga felé fordította a fejem.
- Hagyd már kicsit ezt a monotonságot. Elegem van ebből! Egy napon nem halsz bele, ha nem tanulsz!
- De Reita, mindjárt itt az érettségi, az is csoda hogy az osztályozó vizsgát meg tudtam írni, de biztosan katasztrofális eredménye lesz! – próbálom visszavenni a könyvemet, de nem engedi.
- Állandóan csak tanulsz, tudod mikor beszélgettünk utoljára??? – emeli fel a hangját én meg összerezzenek… nem szeretem, ha kiabál…
- De kérlek… ha letudom az érettségit, akkor rengeteg időm lesz!
- Leszarom az érettségidet, úgy is bejutsz, amilyen jó tanuló vagy, ha meg kell, pénzzel rásegítek! - vágja le a könyvet én meg meredek rá.
- Nem! Én nem így akarom ezt!! Én saját erőből akarok bejutni!- kiabálom felé a szavakat már én is. Miért hiszi, hogy pénzzel mindent megoldhat?
- Akkor basszad meg Uruha!
- Tudod mit? Elmegyek itthonról, és ha végzem a tanulással, akkor visszajövök! Már, ha tartasz még a személyemre igényt! – veszem fel a könyvet, és úgy ahogy vagyok, megyek is le.
Hihetetlenül felidegesített, hogy mondhatott ilyet, hogy majd pénzzel rásegít?? Ez hülyeség! Ha nem tudom az alapokat, akkor nem tudok mire építeni és első félévben kivágnak! Nem érti meg, hogy ez nekem mennyire fontos?? Miért viselkedett így velem?
Rohanok ki az házból, mert már a könnyeim is eleredtek… fáj, amiket mondott. Amilyen zaklatott állapotban vagyok, figyelmetlenül átrohantam az úttesten, és pont egy kocsi elé léptem. Óriási fájdalom vette át a tudatomat, de már nem tudtam felfogni, hogy mégis mi történik. Csak láttam a kocsit, belőle egy ideges vezető szállt ki… - Fáj mindenem…
- Úristen, Uruha!! – hallok meg egy ismerős hangot, csak nehéz felismerni… nagyon visszhangzik… Próbálom kinyitni a szemeimet, és elég nagy fájdalom árán sikerült is. Mindenhol valami piros van. Rajtam is… talán vér. Reita karjaiban vagyok, és ő volt az, aki a nevemen szólított, még tőle kaptam… Csak meredek rá, mintha sírna… Miért sír?
- Reita…? – nyúlnék felé, de a karjaim nem mozdulnak, már semmit nem érzek, semmim nem fáj.
- Uruha, minden rendben lesz, hallod?! – mondja kétségbeesetten. Simogatja meg a fejem és ölel óvatosan magához.
- Szeretlek… – mosolyodom el, mikor megérzem karakteres illatát a nyakában, sosem mondtam ki neki ezt a szót… Mindig féltem, hogy mit fog reagálni, de most muszáj volt kimondjam. Egyre nehezebb volt minden, a lélegzetvétel, a pislogás. Mintha nehéz súlyokat tettek volna a szemhéjaimra, egyre laposabbakat pislogtam, majd inkább behunyva tartottam őket. Reita hangját hallottam végig, ahogy a nevemen szólongat, majd nagyon összemosódva mintha szirénát hallanék, de innentől megszakadt minden.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
bakker >.< ugye uruha nem fog meghalni??!!!!!!!!!
Hátőőőh~ csak egy picit :$