|
18. fejezet
Reita
Kezdett már nagyon a tököm is ki lenni azzal, hogy egyáltalán nem foglalkozik velem. Én, nagyon akartam vele foglalkozni…
Először, mikor otthon voltunk, az Aois incidens után, elmondhatom, hogy boldog voltam. Nagyon is boldog voltam. Mert mindig ott volt velem, ott volt mellettem. És ezt az érzést nagyon hamar szoktam meg. De… ahogy elkezdtünk járni a suliba, ez az idő egyre csökkent. Először annak tulajdonítottam, hogy ugye, reggel be kellett menni, utána meg azért a házit is meg kell csinálni. Mármint, neki… mert engem egyáltalán nem kötnek le az ilyen jellegű dolgok. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább szarta le a fejemet, mert neki az előrehozott érettségire kellett tanulni. Csak tudnám, hogy mi a francnak teszi le előre… tökéletes lett volna akkor, mikor mindenki más! Ennyire előre akar haladni, vagy mi a franc?
Egyre rosszabbul tűrtem, hogy nem látom őt csak este… este is… csak egy kicsit foglalkoztunk egymással, és már aludt is. Nem arra gondolok itt, hogy rá akartam volna erőltetni a szexet. Mert nem… ki vártam volna, azt az időt, ami neki megfelel, és felkészül rá. De azért egy kicsit szívesen beszélgettem volna vele. És nem a tananyagról, vagy a suliról, vagy a jövőről… Kezdtem már nagyon megutálni azt, hogy orvos akar lenni. Mert számomra ez azt jelentette, hogy még több időt fog elvenni tőlem az a szakma.
És… azért nálam is kiborul a bili… most tovább tűrtem a dolgokat, de volt egy pont mikor már nem tudtam.
- Hagyd már kicsit ezt a monotonságot. Elegem van ebből! Egy napon nem halsz bele, ha nem tanulsz! – erősködöm, mert tényleg így értem. Egy nap nem a világ… velem is foglalkozzon már, az Istenit!
- De Reita, mindjárt itt az érettségi, az is csoda, hogy az osztályozó vizsgát meg tudtam írni, de biztosan katasztrofális eredménye lesz! – mondja egy kicsit hisztisebben, vagy legalábbis én annak érzem. Persze, közben a könyvét akarja visszaszerezni, és nem is néz a szemembe.
- Állandóan csak tanulsz, tudod mikor beszélgettünk utoljára??? – száll el az agyam, és nem tudom már tovább türtőztetni a hangomat.
- De kérlek… ha letudom az érettségit, akkor rengeteg időm lesz! – mondja, és néz hülyének. Vagy, ha tényleg úgy gondolja, akkor még semmit nem tud arról a szakmáról. Ha leteszi az érettségit, akkor még többet kell majd tanulnia!
- Leszarom az érettségidet, úgy is bejutsz, amilyen jó tanuló vagy! Ha meg kell, pénzzel rásegítek! – dobom az asztalra a könyvet, ő meg csak bámul engem.
- Nem! Én nem így akarom ezt!! Én saját erőből akarok bejutni!- kezd el kiabálni. Eddig még sosem hallottam a hangját így. Még egy kicsit sem emelte meg… főleg nem velem szemben…
- Akkor basszad meg Uruha! – száll el az agyam, utálom, ha nem az enyém az utolsó szó!
- Tudod mit? Elmegyek itthonról, és ha végzem a tanulással, akkor visszajövök! Már, ha tartasz még a személyemre igényt! – mondja nagyon is szemrehányón, és a vége fáj. Mintha csak egy tárgyként használnám. Ezzel leginkább arra utal! Felveszi könyveit, és indul is meg a házból. Én pedig hagyom… hagyom, mert dühöngök magamban!
Mit képzel rólam? Azt hiszi, hogy nem érzek iránta semmit?! Csak egy játéknak tartom? Egy tárgynak?! Na meg még mit nem! Szerinte poénból vesztem össze miatta a legjobb haverommal? Semmit nem vett ebből észre, vagy mi? – csapok az asztalra, és fújtatok. De már a lábaim indulnak meg, hogy visszahozzam őt. – Ajh! Faszom iskola, faszom tanulás! – csapom be magam mögött az ajtót, és szállok be a liftbe. – Jól van… tűrni fogok… de, csak akkor, ha ő is túrni fog! Mert nekem ez így nem kóser! Kompromisszum kell ide! Én engedek neki mindent, de szombat délutánt kérem! Legalább annyit, hogy a karjaimban tarthassam! – szállok ki a liftből, és szaporázom meg a lépteimet. Reménykedem abban, hogy még látni fogom alakját a zsúfolt utcán.
Ahogy kilépek az ajtón, a szemeim hatalmasra tágulnak. Hatalmasra, és fájdalmasra. A mellkasomban úgy érzem, hogy mintha kitépték volna onnan a szívemet.
Nem figyelt oda… nem, és kilépett egy kocsi elé. Azonnal odaszaladok, és arrébb tessékelem az embereket, akik odagyűltek. Közben azért látom, hogy a sofőr, a mentőket hívja. Legalább azzal nem nekem kell foglalkozni.
- Úristen, Uruha!! – kezdem el szólongatni. Óvatosan veszem csak karjaim közé… így is félek, hogy hülyeséget tettem azzal, hogy elemeltem a helyéről. Lassan nyitja ki szemeit, és látom rajta, hogy ez is nagyon nagy nehezére esett. Az, hogy látom, hogy eltörtek karjai, hogy csupa vér, nekem is túl sok. Egyre több könnycsepp szökik a szemembe, és már nem bírom.
- Reita…? – szólít meg gyengén, én pedig alig bírom magam tartani, hogy ne zokogjam fel, mint valami kisgyerek.
- Uruha, minden rendben lesz, hallod?! – emelem egy kicsit magamhoz, és próbálok egy kis biztatást adni neki, de hangom nem bizalmat, bizakodást mutat, hanem félelmet és kétségbeesést. Kezem önmagától indul meg, és elkezdem simogatni, miközben óvatosan ölelem magamhoz törékeny, és érzékeny testét. Félek… nagyon félek…
- Szeretlek… hallom meg, és teljesen ledermedek. Még nagyobb gombóc nő a torkomba, és érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem… nagyon nem. Ha Ő, ezt kimondta, akkor nem. – Miért most? Miért nem öt perccel ezelőtt? Miért? – kérdezem magamtól, de nem merem tőle is megkérdezni. Nyakamba fúrja fejét, és én így tartom. Próbálom szólongatni, ébren tartani, de nem megy… nem figyel rám. Túl erőtlen ahhoz, hogy nyitva tartsa a szemét. Pedig már csak nagyon kevés kellene hozzá. Hiszem, már nagyon közelről hallom a mentő hangját.
- Uruha! Kérlek! Tarts ki! – rázom meg egy kicsit. – Hallod! Itt van már a mentő! – emelem ki vállamról, mire leesik keze erőtlenül.
Ebben a pillanatban minden elkezd lelassulni… minden, és csak meredek magam elé. A körülöttem lévő világ elhomályosul, és elnémul. Mintha pantomim lenne az egész. Érzékelem, hogy a mentők óvatosan elveszik tőlem, és elkezdik vizsgálni. Egy orvos hozzám is odajön, és elkezd kérdezgetni, és a vállamat is rángatja. Élettelenül nézek rá, de nem válaszolok kérdésére, mert nem is hallom azokat. Tekintetem Rurura siklik, és csak meredek rá. Egy könny sem esik többet a szememből…
Vele mentem a kórházba, és lekísértem a hullaházba. Nem akartam elengedni, eljönni onnan, magára hagyni. Reménykedtem abban, hogy ez csak egy rossz álom, egy rossz vicc! Biztos voltam benne, hogy elaludtam, miután hazajöttem a suliból, és csupán ez egy rossz álom.
De nem… először Tora jelent meg, és próbált velem beszélni. De én még mindig a becsukott fakk ajtaját néztem, és meredtem magam elé. Egy idő után… ami nem tudom, hogy mennyi lehetett, elrángatott a kórházi halottasházból, és hazavitt.
Mit fogok kezdeni? Most mihez? Hol lesz? Hogy viselem el a hiányát? Hogy…? Hisz az az idő is kevés volt, amiért veszekedtünk… - nézek ki az ablakon.
Otthon Kai, Ruki és még Aoi is ott volt. De egyikükkel sem akartam beszélni. Csak elmentem előttük, be a szobámba. Az ágyra dőltem, és magamhoz szorítottam párnáját. – Mit tettem… miért kellett veszekednem vele… miért kellett elszállnia az agyamnak? Miért? Miért nem volt jó nekem úgy, hogy tudtam, hogy itt van? Miért kell nekem mindig több? Miért nem tudtam értékelni, azt amim van? Miért? – szorítom erősen magamhoz a párnáját, és érzem, hogy újra eljött az a perc, hogy újra könnyek gyűljenek a szemembe. Halk kopogás zavar, meg így megtörlöm szemeimet.
- Reita… - hallom meg Ruki hangját. – Nem akarsz beszélgetni? Jobb lenne tőle… - mondja barátságosan, én pedig nyelek egyet, és elnyelem remegő hangomat.
- Menj ki. Egyedül akarok lenni – mondom neki, de igazából ez egyáltalán nincs így. Őt akarom… vele akarok lenni. Érezni bőre melegségét, finom illatát. Puha tincseit, és édes hallani édesen csilingelő hangját. Látni azt, mikor elpirul, látni, ahogyan zavarban van, és ez nagyon is aranyossá, és édessé teszi. Érezni, ahogy karjaim közé bújik, érezni, mikor remeg alattam…
Órákon keresztül csak fekszem az ágyban, és hallom, hogy odakint mindenki ott van. Nem hagytak magamra, annak ellenére, hogy azt mondtam Rukinak. Lassan felülök az ágyban, és körbenézek. Itt-ott ott vannak ruhái, kiegészítői. Az ő felöli oldalon, pedig az éjjeliszekrényén van régi szemüvege. Felkelek, és átöltözöm a sulis ruhámból, valami normálisba. Odamegyek az éjjeliszekrényéhez, és csak nézem egy darabig a szemüveget, majd a kabátom zsebébe mélyesztem, pár igazolványával együtt, és kimegyek.
- Reita?
- Hová mész? – áll fel Kai.
- Van egy kis dolgom – megyek ki, és veszem fel cipőmet.
- Nem engedlek el – ragad karon Tora. Megállok, majd felé fordulok, és semleges tekintettel nézek rá. – Nem érdekel, nem engedlek el! – húzna vissza, de kirántom a karom övéből.
- Mi történhetne még ezek után? – kérdezem tőle, majd hagyom ott válaszadás lehetősége nélkül. Lemegyek, és kocsiba ülök. Csendben vezetek le a nagymamájáéhoz. Én akarom elmondani nekik. Uruha érdemel annyit, hogy ezt megtegyem…
Ott megállok, ahol, akkor, mikor Ő is itt volt velem, majd besétálok a házhoz. Csengetek, majd meglátom a nagymamáját. Kérdőn néz rám, majd beenged engem, és bekísér a lakásba. A papája most is alszik.
- Miben segíthetek, aranyoskám? – kérdezi, és kínál hellyel.
- Köszönöm, nem ülök le – mondom halkan.
- Értem… de hol van a kis unokám? Talán történt valami? – esik kétségbe, nekem meg mintha kést döftek volna a szívembe. Nyelek egy, és belekezdek.
- Sajnálom, hogy ilyen későn zavartam magát… de… én akartam elmondani – nyalom meg kiszáradt számat.
- M-mit? – kérdezi remegő hangon.
- Ma délután… - nézek el. – U… Kouyout elütötték.
- H-hogy mi? – kérdez vissza hietlenkedve.
- Az iskola után veszekedtünk… ő meg… elment otthonról, és akkor… - motyogom.
- Nem! Nem! – áll fel. – Nem hiszem el, amit mondasz!
- Sajnálom… - nézek felé, és érzem, hogy megint könnyes szemem. – Én sem szeretném, ha ez igaz lenne…
- Gyilkos! – néz rám, és mutat rám. Szemeim kitágulnak, és megremegek. – Nem akartam elengedni a kis unokámat, abba a förtelmes helybe! Nem akartam! Azt hittem barátra talált benned… furcsálltam is, hogy egy ilyen gazdag kölyök, mint te, vele foglalkozol! – mondja sírással küszködve. – Miattad ment el otthonról, miattad! Mert megbántottad! Pedig mondtam neked, hogy ne tedd! Hogy mennyire érzékeny! – kezd el felém jönni, miközben zokog, én pedig elkezdek egyre hátrálni kifelé a házból. – A te hibád! Minden a te hibád! – mondja, én pedig, mintha üldözne valaki, kifutok a házból, és a birtokról is, vissza a kocsimhoz.
Órákon keresztül csak meredek magam elé, és visszhangzanak a fejemben a nagymamája szavai. Azt nem tudom, hogy hogyan kerültem haza… mert az az idő teljesen kimaradt, de hajnalra csak hazataláltam. Otthon már csak Tora volt fent, épp hogy. De ábrázatomat látva inkább nem rótt meg, és nem szólt hozzám, csak magához ölelt. Ilyet pedig csak kicsiként csináltunk. Így el is tört a mécses, és úgy zokogtam fel, mint akkor…
Pár nap telt el csak, és én ki sem mozdultam otthonról. Egy szemét alaknak tartottam magam, egy gyilkosnak.
- Reita… ma van a temetése, ideje lenne felöltöznöd. Indulnunk kellene, le a nagyszüleihez… - mondja kedvesen Kai, és teszi le az ágyam szélére a ruháimat.
- Nem – nyögöm ki rekedten, ő pedig kerek szemekkel néz felém.
- Mit nem?
- Nem megyek el – fordulok el másik oldalamra. Kai még próbált engem noszogatni, de nem sok sikerrel. – Hogy gondolhatja, hogy nekem ott lenne a helyem? Nekem? Hiszen én öltem meg őt! – kezdek el megint zokogni, majd kínkeserves álomba merülök. Nem tart sokáig álmom, de Őt látom. Őt, és csak Őt. Minden ismét lepereg előttem, de utána még látom Őt. Hozzám beszél, és megró azért, mert így viselkedem.
Zihálva kelek fel, és nézek körül, az óra tizenegyet mutat, a temetés, pedig fél egykor kezdődik. Gyorsan kikelek az ágyból, megmosakszom, és rendbe szedem magam, és felöltözöm. Nincs senki már itthon. Ők időben elindultak.
Beülök a kocsimba és lemegyek a temetésre. Az sem érdekel, hogy átléptem a korlátozott sebességhatárt, csak időben oda akartam érni. De így is az első pár percről lekéstem...
Egy közeli fához mentem oda, és onnan figyelem a temetést. A pap beszédét, a nagyszüleit, a régi barátait, és az újakat. Még az anyja is itt van. A szívem fájdalommal telik meg, és egyre inkább érzem, hogy nekem nem lenne itt a helyem. Nem hívtak meg… miért tették volna. Hisz a nagyijának igaza volt, én öltem meg őt… - megyek jóval arrébb. Amíg a temetés folyik, nem megyek vissza, hanem a temetőben sétálok. Bolyongok ott, mint egy szellem… de a virágosnál, a kapunál megállok, és veszek egy szál fehér és egy piros rózsát. Visszasétálok a sírjához, és megállok előtte. Már senki sincsen itt…
- Sajnálom… - lépek közel a friss sírhoz, és guggolok le. – Tényleg nagyon sajnálom – gyűlnek megint könnyek szemembe. – Minden az én hibám… ha nem veszekszem veled… ha nem engedlek le… - gurulnak le könny cseppeim arcomon. – Még mindig itt lennél velem… - teszem le a többi virág mellé a rózsáimat.
Egész napomat itt töltöm, és csak késő este indulok haza… a kijáratnál, pedig Kaiba, Rukiba és Aoiba botlom bele. Nem mondanak semmit, csak néznek rám, majd hazakísérnek.
5 év múlva
- Gratulálok! – koccintunk a többiekkel.
- Ki hitte volna, hogy ebből a mihaszna, lókötő fiamból, orvos lesz! – mondja anyu, mire felveszek egy fél mosolyt.
- Na, igen! Pedig mennyire nem szerettél tanulni! – mondja apu nevetve. De én legbelül nem nevetek. Egyáltalán nem… Mivel ma volt diplomaosztóm, és végleg orvos lettem, mindenki itt van, és engem ünnepel. Pedig mondtam, hogy nem kell. Nem akartam ünnepelni, mert nem nekem járna ez az ünneplés, hanem Neked… - lopózom ki a lakásból, és kocsikázom le a sírodhoz.
- Szia… - guggolok le melléd. – Képzeld… ma kaptam meg a diplomámat. Mindenki engem ünnepelt, de nekem csak te jársz a fejemben… Azóta… azóta csak arra tudok gondolni, hogy Te, mennyire szeretted volna ezt… hogy ez az egész cécó, nem engem illet. Hanem Téged – sóhajtok fel. – Még mindig úgy érzem, mint akkor… de próbálok valamicskét javítani a dolgon, és leróni a tartozásomat a világnak. Pedig tudom, hogy neked nem tudom jóvátenni a dolgokat… - simogatom meg a sírkövet, majd felállok, és adok egy puszit rá, majd zsebreteszem a kezem. – Hiányzol… Ruru – hunyom le a szemem egy pillanatra, majd elindulok haza.
Azóta senkinek nem mondtam el, hogy mi volt azon a napon… hogy én vagyok a hibás a haláláért. És azt sem mondtam el senkinek, hogy miért lettem éppen orvos… Nem kell senkinek tudni… a lelkiismeretem, akkor sem lesz tiszta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Hátezezezezezezezez....ez így nem jött be! >.< Már így a 15. résznél furdalni kezdte az oldalam, hogy hát mégis hogy akarod te ezt befejezni, és erre meg elütik.... Pedig olyan kis aranyosak voltak együtt, erre meg kivégzed szerencsétlent!! -.- Na, de annak örülök azért, hogy két kimenetele lesz! Boldog meg a szomorú~~ vég! Úgy összességében tetszett, de Ruru anyja...hát az a nő az no comment! -.- Viszont a nagymamája az aranyos volt benne, de jól értelmeztem, hogy akkor Uruhának van tesója? Ő fel fog bukkanni?? O.O
Tora amúgy szerepelhetett volna benne többet...bocs, ezt muszáj volt, kicsit fanolom a pasit... xDD De olyan aranyos volt, amikor vígasztalta az öleléssel, hát az elképzeltem és nyuuuu :3 Aoi viszont egy egy...őőőő hát ez csúnya lesz, de egy fasz lett! Meg Urut próbáltam úgy elképzelni, ahogy kinézett, és nem ment! .___. Reita meg az újgazdag pöcs! XDDDD Kai, meg Ruki is aranyos volt!^^
Bocs, hogy ennél értelmesebbet nem tudtam összekaparni, de beteg vagyok, és a sok takonytól a fejemben nem tudok gondolkozni, már ha ennyire alpárian mondthatom! xD
Baii~~
Nem is... nem kivégzés volt csak meghalt :$
Jól értelmezted, de nem fog felbukanni. Nem terveztünk vele semmit. És igen... az anyja meg tényleg no comment.
Igen, Tora tök kis aranyos volt, Aoi meg... na hát róla sem lehet eddig jót mondani~
Jobbulást :)